Az amerikai tinifilmek különös sajátossága, hogy általában egy-két markáns jellemvonás mentén szokták kidomborítani a karaktereiket, különösen a vígjátékok esetében. A mindenkori gimit a legalábbis névleg egyenlőségen alapuló társadalom szöges ellentéteként, szigorú kasztrendszerként szokták ábrázolni, ahol egy-két alaptulajdonság determinálja az egyes figurák viselkedését, döntéseit, dilemmáit és személyiségét. Ez a fajta egyszerűsítés még az olyan nívósabb daraboknál is felróható, melyek egyébként képesek megragadni valamit a tinédzserlét komplex érzelmi káoszából. A The Edge of Seventeen különlegességét és erejét pontosan az adja, hogy a hőseit életkoruktól függetlenül nagyon komolyan veszi.

Kelly Fremon Craig író-rendező bemutatkozó filmjében éppen az a csodálatos, hogy a legjobb tinifilmek keserédes humorát és érzékenységét nagyon is sötét drámaisággal képes ötvözni. A felbukkanó szereplők egytől-egyig árnyalt és izgalmas karakterek, a megoldandó problémáik így korántsem csak számukra tűnnek bonyolultnak, hanem a nézőnek is. Hősnőnk, Nadine intelligens, sebzett és makacs, vagyis pont azért érdekes, mert egyszerre borzasztóan irritáló és imádnivaló. Az önmagával vívott harca túlmutat a kortárs coming of age történeteken, mert az adott kontextusból kiragadva is érvényes. Ebbe a filmbe könnyű belehelyezkedni akkor is, ha a középiskola kihívásai vagy a kamaszkori harag már csak halványuló emlékek.

A magyar forradalom és Európa

Aligha van népszerűbb történelmi korszak Magyarországon az 1848-49-es forradalom és szabadságharc időszakánál. A forradalom pontot tett a polgári átalakulásért folytatott fél évszázados politikai küzdelemre. Bár az ország alkotmányos különállásának védelmében vívott önvédelmi háborút a Habsburg Birodalom leverte – segítségül hívva „Európa zsandárát”, I. Miklós cárt –, de furcsa módon a lényeg, vagyis az ország polgári átalakulása nem veszett kárba. Sőt! Az 1850-es évek neoabszolutista kormányzata – modernizációs szándéktól hajtva – folytatta a reformokat. Az úrbéri pátens, a birodalomban húzódó belső vámhatár eltörlése, az osztrák polgári és büntetőtörvénykönyv bevezetése, az elemi oktatás rendszerének kialakítása a társadalmi és gazdasági modernizáció felé mutatott. És végül az 1867-es kiegyezéssel a magyar elit két célja – a birodalmon belüli alkotmányos különállás és a kárpát-medencei magyar szupremácia – megvalósult.

Melyik volt előbb nálad, a film vagy az irodalom iránti vonzalom?
Ez párhuzamosan működött. Nagyon sokat olvastam, és nagyon sok filmet néztem. A filmeket másnap az iskolában még el is meséltem. Visszagondolva, ez is hozzájárult ahhoz, hogy író lett belőlem. Megtanultam történeteket tömöríteni. A nagyszünetben csak így volt idő rá, hogy elmeséljek egy filmet.

Konkrét film, műfaj, rendező hatott rád?
Rengeteg filmet szerettem. Különféle korszakaim voltak, nagyon sok westernt és noirt néztem egy időben, aztán távol-keleti filmeket válogatás nélkül. Mindig is szerettem a populáris kultúrát, és nem gondoltam soha, hogy el kellene választanom őket. Chandler nekem ugyanolyan fontos író volt, mint Hemingway, kamaszkoromban pedig ugyanúgy olvastam sci-fit, mint szépirodalmat. Nem próbáltam a műfajokat sem elválasztani, csak az érdekelt, hogy működik vagy nem sem. A filmes látásmód és vágástechnika inspirál, de az nem fordul elő, hogy megnézek mondjuk egy Danny Boyle-filmet, és utána írni akarok valami hasonlót. Kísérletezni persze szeretek, a novelláimban például az időkezeléssel, az idő megállításával szoktam játszani.

81 éve jöttem el kilencévesen szülőfalumból, az erdélyi dombok közé bújó, akkoriban 6-700 lakost számláló Kidéből, és jutottam be Kolozsvárra, második szülőhelyemre. Nekem ugyanis több szülőhelyet adott a sors. Kolozsvárt ismerkedtem meg a városi élettel, az emeletes házakkal, aszfaltos utcákkal, mozikkal, színházakkal, de villamos nem járt a részben dombokra épült második szülőhelyemen. Ilyet csak 1944-ben láttam, amikor kiléptem harmadik szülőhelyem Keleti pályaudvarának kapuján és lenéztem a hatalmas gödörbe, ahol sárga villamosok keringtek a végállomás kanyargós sínein.  

1946 augusztusában olvasom a Szabad Népben, hogy elindul a filmrendező képzés a Színiakadémián, és ott a dátum, mikor tartják a felvételi vizsgát. Azonnal beadtam útlevélkérelmemet, az ügyintéző „sürgős” jelzéssel küldte el Bukarestbe. Vártam, vártam, a mai napig nem érkezett válasz. Mit tehettem, átszöktem a határon. Magyarországi tartózkodásomat nem tekintettem véglegesnek, vissza akartam szökni, ha megjött az útlevél, és azzal tértem volna vissza legálisan Magyarországra. Azt terveztem, Erdélyben kezdem el filmrendezői pályámat, folytatom Kolozsvár filmgyártási tradícióit, mert nemcsak az első magyar nyelvű színházat nyitották meg Kolozsvárt, hanem még az első világháború vége előtt ott készült – ahogy akkor nevezték – az első „egész estés” magyar játékfilm. Nem volt más választásom, Fehér Imrével és Szilágyi Alberttel iskola-és kollégista társaimmal és Ambrus Andrással, aki a Műegyetemre készült, átszöktünk.

Az olyan vizuális attrakciókra építő, a történetet és a figurákat a látvány alá rendelő műfajok esetében, mint az akció vagy a pornó, a hangalámondás tulajdonképp elhagyható, zárójelezhető extra szolgáltatás. Alapvetően más a helyzet viszont akkor, ha a párbeszédek nélkülözhetetlenek a filmélményhez, vagy épp kulcsfontosságúak a kívánt hatás eléréséhez. A verbális poénokat felsorakoztató vígjátékok esetében a monoton hangon elővezetett, töredékesen maradó szinkrontolmácsolás különösen merész vállalás, hisz tulajdonképp a lehetetlenre vállalkozik. A végeredmény a színtiszta poéngyilkolás, ami épp azért nagyon vicces, mert hősünk elképesztően abszurd szavakat és mondatokat rögtönöz.

Hogy mi ez a rovat? Katt és kiderül!

Másképp képzelte el a színházat, a színészetet, mint a többség. És a filmet is. Nem volt ellenzéki, nem politizált, a színházi másként gondolkodás tette veszedelmessé. 2006. március 9-én hunyt el Halász Péter. (Az alábbi portré először a Filmvilág 2006. májusi számában jelent meg.)

Ott voltam csaknem öt évvel ezelőtt a Városi Színházban, amikor a Herminamezőt bemutatták. Nem a filmet, hanem az előzetesét vagy az ősváltozatát. Mindkét elnevezést Halász Péter használta. Azt mondta, ez olyan változat, amelyet a nézők előtt forgatnak le, és ezt a felvételt rögtön végig lehet nézni előadás közben. Addig is, amíg a kész film megjelenik. „És ki tudja, megjelenik-e valaha?” – tette föl a kérdést.

Eszembe jutott mindez, mielőtt most megnéztem a kész filmet. Péter ott sétálgatott a Kálvária téri színházban, nem lehetett tudni, mikor kezdődik el az előadás. Valószínűleg már elkezdődött, mielőtt elkezdődött volna, akik ismerték őt, gyanakodhattak volna rá, de utólag könnyű okosnak lenni. Akkor sokan bosszankodtak. A színházmegnyitóra egész napos programot hirdettek, de a megjelölt időpontban nem történt semmi, be lehetett sétálni, meg lehetett szemlélni a semmit. Lomha előkészületek folytak, senkin sem látszott idegesség vagy „premierláz”. Nem jelentették be, hogy elnézést kérnek, malőr történt. Haza lehetett menni. Volt, aki megtette, és vissza se jött, megsértődött. Délután vagy este, már nem emlékszem pontosan, mindenesetre akkor, amikor visszavonhatatlanul „el kellett kezdődnie” valaminek, Péter, aki addig is a színpadon sétálgatott, bejelentette, hogy türelmet kér, valami elromlott, az elektromos kapcsoló vagy mi, bocsánat, mindig a bemutatón történik ilyesmi, de már dolgoznak a hiba kijavításán. Egy műszaki külsejű ember be is hozott egy létrát, fölmászott rá, matatott itt-ott, kerített néhány szerszámot, komótosan bütykölni kezdett.

2017. április 6-13. között rendezik meg Budapesten a 24. Titanic Nemzetközi Filmfesztivált, de már március 21-én, kedden megkezdődnek az eseményhez kötődő programok: 17.30 órakor a Ludwig Múzeumban egy, a későbbiekben a Titanicon is futó észt filmet, az Anyát nézheti meg a közönség ingyenesen. A fesztivál az Óriás című svéd filmmel nyit, továbbá itt vetítik Magyarországon először Török Ferenc Berlinben díjat nyert filmjét, az 1945-öt. Idén új helyszínként bekapcsolódik a „Pop-Up Cinema@Ódry Színpad SZFE” is.

Március 21-én, kedden 17.30 órakor a Ludwig Múzeumban egy, a későbbiekben a Titanicon is futó észt filmet, az Anyát ingyenesen nézhetik meg majd azok, akik időben regisztrálnak a fesztivál felhívására. Kadri Kõusaar fekete komédiába oltott krimijében a középkorú Elsa éjt nappallá téve gondozza kómában levő fiát, Laurit. Eközben a környékbeliek a kisvárosban azt találgatják, ki és miért lőtte meg a fiatalembert. De hiába ismeri mindenki az összes szomszéd minden egyes lépését, úgy tűnik, csak a nyilvánvalót nem veszik észre, és megoldatlan marad a világ legügyetlenebbül kivitelezett bűntette.