Az amerikai tinifilmek különös sajátossága, hogy általában egy-két markáns jellemvonás mentén szokták kidomborítani a karaktereiket, különösen a vígjátékok esetében. A mindenkori gimit a legalábbis névleg egyenlőségen alapuló társadalom szöges ellentéteként, szigorú kasztrendszerként szokták ábrázolni, ahol egy-két alaptulajdonság determinálja az egyes figurák viselkedését, döntéseit, dilemmáit és személyiségét. Ez a fajta egyszerűsítés még az olyan nívósabb daraboknál is felróható, melyek egyébként képesek megragadni valamit a tinédzserlét komplex érzelmi káoszából. A The Edge of Seventeen különlegességét és erejét pontosan az adja, hogy a hőseit életkoruktól függetlenül nagyon komolyan veszi.

Kelly Fremon Craig író-rendező bemutatkozó filmjében éppen az a csodálatos, hogy a legjobb tinifilmek keserédes humorát és érzékenységét nagyon is sötét drámaisággal képes ötvözni. A felbukkanó szereplők egytől-egyig árnyalt és izgalmas karakterek, a megoldandó problémáik így korántsem csak számukra tűnnek bonyolultnak, hanem a nézőnek is. Hősnőnk, Nadine intelligens, sebzett és makacs, vagyis pont azért érdekes, mert egyszerre borzasztóan irritáló és imádnivaló. Az önmagával vívott harca túlmutat a kortárs coming of age történeteken, mert az adott kontextusból kiragadva is érvényes. Ebbe a filmbe könnyű belehelyezkedni akkor is, ha a középiskola kihívásai vagy a kamaszkori harag már csak halványuló emlékek.

A The Edge of Seventeen nem a bálokról, a szüzesség elvesztéséről, a lúzerségről vagy a gyermekkor végéről szól, hanem a kívülállás és a magány érzéséről. Egy tizenhét éves mindezt nyilván nagyobb valószínűséggel éli meg, de az özvegyen maradt anya és a főszereplő lány érzelmi problémáit a film egyenrangúan kezeli. Nadine előtt egyetlen, ám annál nagyobb kihívás áll, nevezetesen fel kell ismernie és el kell fogadnia, a világ nem esküdött össze ellene és nem feltétlenül neki a legnehezebb. Ez pedig az aktuális élethelyzettől vagy évek számától független probléma, a kellő önismeret és a túlzó önvédelmi mechanizmusok univerzális dilemmája. Az anyát ugyanúgy kísérti, mint az idősebb testvért vagy a nézőt magát.

Hailee Steinfeld hibátlanul kapja el a törékenységét és bizonytalanságát csípős szarkazmussal és nagy adag bunkósággal kompenzáló karaktert. A világgal és kortársaival ápolt ellentmondásos viszonyát találó iróniával tükrözi vissza Nadine kedvenc tanára, aki pontosan érti a lány viselkedését. A figurát mintha egyenesen Woody Harrelsonra írták volna, a férfi és a lány verbális párbajai miatt már önmagában megéri megnézni a filmet. A csonkán maradt család (az anya és az idősebb testvér) kusza kapcsolatait egy esetlen fiú ellenpontozza. Erwin ösztönös bénázásában is az a legjobb, hogy abszolút hitelesnek érezzük.

A Tizenhat szál gyertya, a Nulladik óra, a Mondhatsz akármit vagy a Freaks and Geeks fordultak ennyi együttérzéssel és megértéssel a saját hőseikhez. A The Edge of Seventeen hasonlóan erős, vicces és okos darab, kellő súllyal és feszültséggel. Azon kevés tinifilmek egyike, amit úgy is igaznak és relevánsnak érezzük, ha soha nem voltunk tizenhét évesek egy amerikai kisváros középiskolájában.