Crichton halálával a modern sci-fi Vernéhez és Wellshez fogható írót vesztett el, aki a régi mesterek profetikus képességeit örökölve látott bele a jövőbe.
A klasszikus sci-fi irodalom nagy öregjei dinókként vonulnak le az új évezred aszály sújtotta földjéről: Arthur C. Clarke halála után talán már csak Ray Bradbury él a nagy generációból. De hogy a fiatalabb írók is követik a véneket, az már több a soknál. A 49 évesen elhunyt Douglas Adams miatt 2001-ben ácsorogtunk, könnyáztatta törülközővel a vállunkon, sűrű köszönetnyilvánítások közepette, az akvarista boltok előtt. 2008 novemberében pedig a természettudományi múzeumok paleontológiai osztályaira kerültek fel a gyászlobogók. Michael Crichton váratlan halálhíre persze nem csak az őslénytan professzorait sújtotta le, de genetikusokat, kibernetikusokat, asztrofizikusokat, tengerbiológusokat, klímaszakértőket, meteorológusokat, történészeket, számítógépes szakembereket, kórházi sürgősségi osztályokon serénykedő orvosokat és nővérkéket is a gyászolók közé számlálhatunk.
A hatvanhat éves bestseller-szerző, forgatókönyvíró, filmrendező betegségéről semmit sem lehetett tudni: Crichton a rá jellemző szerénységgel és bölcs visszavonultsággal lépte át az öröklét küszöbét. Páratlan életművet hagyott azonban hátra, melyben egyedülálló módon talált egymásra a tudomány és a szórakoztatás, a sci-fi és a thriller, a grandiózus és az elgondolkodtató. Ahogy Steven Spielberg fogalmazott: „Michael tehetsége még a Jurassic Park-béli dinónál is nagyobb volt. Nála ügyesebben senki sem tudta összeházasítani a tudományt és a nagyléptékű, színpadias elgondolást: ezért hihettük el, hogy ismét dinoszauruszok taposnak a Földünkön”.
