Bár mindenki Leója tavaly végre megkapta a hőn áhított szobrocskát és így a mém-áradat is szépen elapadt, bőven akadnak még nagy Oscar-vesztesek. Tudja például a Kedves Olvasó, mi a közös Donald Sutherland, Steve Buscemi, Martin Sheen, Ewan McGregor, Guy Pearce, Robin Wright, John Goodman vagy Oscar Isaac pályafutásában? Nemcsak Oscar-díjat nem kaptak soha, de olyannyira mellőzi őket az Akadémia, hogy még egyszer sem jelölték őket. Kérdés persze, jobban járt-e Albert Finney vagy Glenn Close, akik ötször és hatszor nyerhettek volna, mégis mindig üres kézzel távozhattak. Ha az idei évet nézzük, Meryl Streep vagy Natalie Portman kétségtelenül látványos, ám vitatható értékű alakításai olyan fantasztikus teljesítményeket szorítottak ki, mint Anette Bening vagy Amy Adams remeklései. Bening négyszeresen, Adams ötszörösen jelölt, eddig mégis hoppon maradt színésznők.

A mellőzöttek állatorvosi lova egyébként vélhetően az az Alfred Hitchcock lehetne, aki ötször került az öt legjobb rendező köré, de végül “csak” egy életmű-vigaszdíjat kapott. A ma már megkerülhetetlen alapműnek tartott filmjei közül is csak egyetlen, A Manderley-ház asszonya nyerte el az év legjobbnak járó Oscart. A szobor nélküli direktorok névsora egészen impozáns: Sydney Lumet rendezőként négy jelölést kapott, legjobb filmként egyik művét sem díjazták. Kubrick egyetlen Oscar-díját a 2001 trükkjeiért kapta. A lista nyilván tetszés szerint bővíthető: Robert Altman, Orson Welles, Howard Hawks, Charlie Chaplin, Sergio Leone, Sam Peckinpah a nagy mellőzöttek között.

Zenekart a társadalom metaforájaként többek között olyan ikonikus rendezők használták, mint Federico Fellini (Zenekari próba) vagy Andrzej Wajda (A karmester). A különböző hangszereken játszó zenészeknek (indivumoknak) a sikeres előadás érdekében egyéni törekvéseiket a közösség célja alá kell rendelniük, a folyamat koordinálása és összefogása pedig a karmester (vezető) feladata.

A próbák ennyiben a társadalmi szerződés megkötésének és a közélet aktív működésének felelnek meg, az önmagában értéksemleges folyamatot a fentebb említett rendezők pedig alapvetően kritikus fénytörésbe helyezik és aktuális krízishelyzetek leírására használják. A Mindenki nagy dobása, hogy ebből az alapállásból egy szándékosan naiv, épp ezért kimondottan optimista és bizakodó példamesébe fordítja a karnagy és az énekkar konfliktusát. A Trump-hisztéria kellős közepén nem nehéz rájönni, miért harapott rá az Amerikai Filmakadémia a magyar gyerekkórus csendes lázadására.

A gyermeki nézőpont már csak azért is remek döntés, mert egy huszonöt perces rövidfilmben nincs lehetőség ennél árnyaltabb demokrácia-párhuzamot felrajzolni. Erika néni, a rajongott tanárnő sikerre szeretné vinni az iskola énekkarát és megnyerni a versenyt, a nyereményutazást. Nem nehéz megpillantani ebben a fejlődés- és eredményorientált közösségfelfogást, ahol a valamiért rosszabbul teljesítő egyének másodrendű tagokká válnak. A Mindenki válasza erre Rousseau felfogását idézi, nevezetesen még a nem megrontott, nem korrumpált gyerekek ösztönösen fellázadnak a vezetőjük ellen.

A hangalámondás nehéz kenyér, különösen ha valós időben történik. E különös műfaj abszolút csúcsa a kvázi szinkrontolmácsolt film, ahol a szemünk előtt, pontosabban a fülünk hallatára szüleik meg a magyar fordítás. Egy ilyen kalózkópia tulajdonképp egy élő koncertfelvételhez hasonlít, hamis hangokkal, tévesztésekkel, kisebb-nagyobb hibákkal. Itt nincs lehetőség a nyelvi finomságokra, a korrekcióra, sőt, gyakran még az értelmezésre sem, a fordító permanens harcot vív a kíméletlenül záporozó dialógokkal. Ez pedig nemcsak egy egészen sajátos (mai közhellyel kézműves) bájt kölcsönöz a felvételnek, de különálló alkotássá, afféle performansszá nemesíti a szöveget. Tessék megfigyelni, milyen csodálatosan zavaros „nyelvi ortopédiák” születnek egy egyébként nem túl bonyolult angol párbeszédből. Az Oroszlánszív ráadásul különféle verziókban került be a VHS-másoldák titokzatos világába, így abban a hatalmas szerencsében van részünk, hogy az ominózus jelenet hangalámondásait akár össze is hasonlíthatjuk. Először lássuk az eredeti angol hangsávra impovizált szöveget:

A Mindenki Oscar-díjra jelölt rendezője, Deák Kristóf egy vadonatúj alkotásával hangolódhatnak a Paramount Channel nézői a díjátadóra. Az Oscar-héten, február 24-től mutatja be ugyanis a filmcsatorna az Eszméletlen című komédiasorozatot, amely egy igen szokatlan élethelyzetet mutat be.

„Az Eszméletlen egy fekete komédiasorozat, amely nagyon rövid, 3-4 perces részekből áll. A történet helyszíne egy kórházi szoba, ahol a főszereplő, Géza fekszik, teljesen mozdulatlanul, talpig befáslizva, kómában. Valójában azonban szép csöndben figyel, nagyon is lát-hall ő mindent, ami körülötte történik, és mindenhez van egy-egy csípős megjegyzése is: ezekből áll össze az epizódok narrációja. Géza egyébként egy fiatal vállalkozó, üzlettársainak ahol tud, keresztbe tesz és adót sem szeret fizetni. Az őt körülvevő orvosok, nővérek, családtagok, barátok, ügyvédek azonban még Gézánál is borzasztóbbak és olyasmiket is kimondanak a kómában fekvő beteg jelenlétében, amiket amúgy sohasem mernének” – magyarázta az ötletgazda, író-rendező Deák Kristóf, akit saját kórházi élményei és egy valóságos kómás eset ihlettek az alapkoncepció megalkotására. 

Az uralkodó közállapotok karcosabb vizsgálata komoly adóssága a kortárs magyar filmgyártásnak. A téma óvatos kerülgetése egy ennyire hisztérikusan átpolitizált országban nyilván érthető, mégsem megoldhatatlan feladat. Ahogyan az Aranyélet sikere is mutatja, a közönség kimondottan igényli az effajta direkt megközelítéseket, a balkáni abszurdon és a szimbolikus megoldásokon túlmutató realisztikusabb állapotrajzokat.

A műfaji minták és a kritikusabb kórképek ráadásul olyannyira jól megférnek egymás mellett, hogy képesek jótékonyan felerősíteni még a legalapvetőbb sablonokat is. Kostyál Márk első filmjével tökéletesen érzett rá, hogy a hazai közönségben komoly indulatok forrnak, ha a társadalom aktuális állapota kerül szóba. A Kojot a magyar ugar lefojtott frusztrációit a western klasszikus alapmotívumaival próbálja összeháziasítani és bár végül nem jár sikerrel, igen komoly részeredményeket mutat fel.

Jim Jarmusch huszonhét évvel és tizenkét egész estés filmmel ezelőtt vászonra álmodta sajátos alkotói világát és az ott megtalált alapmotívumaihoz azóta is hű maradt. Ha elkezdjük keresgélni, melyik a legfrissebb darab legközelebbi testvére az életműben, gyakorlatilag az összes címet felsorolhatjuk, hiába a műfajok és témák felszíni sokszínűsége. A kisvárosi buszvezető és költő átlagos hetét elmesélő Paterson minden eddiginél tökéletesebben ragadja meg azt az éteri líraiságot, illetve szemlélődő élet- és művészetfelfogást, mely az amerikai független rendező sajátja. Az új opusz azonban az életmű ismeretétől függetlenül is igazi moziélmény, afféle meditatív, csendes szemlélődés, amihez sajnos egyre kevésbé van önfegyelmünk.

Paterson a gyakran New York-külsőként csúfolt New Jersey harmadik legnagyobb, az Egyesült Államok második legsűrűbben lakott városa. Itt született többek között Allen Ginsberg és a főszereplő által is sűrűn emlegetett William Carlos Williams, akinek Paterson című verseskötete tulajdonképp magának a filmnek is ihletője. Hősünk (akinek a neve szintén Paterson) a költőhöz hasonlóan a hétköznapokban találja meg azt a fajta különös szépséget, amit Jarmusch nemcsak képes megragadni, de a nézőnek is át tud adni belőle valamit.

Enyedi Ildikó ötödik nagyjátékfilmje a Testről és lélekről. Két ismeretlen, egy férfi és egy nő története, akik éjszakánként ugyanazt az álmot álmodják. Az álom a valóságban is összehozza őket, de a hérakleitoszi szabályt, miszerint külön világban álmodunk, és közös világban ébredünk, nem mindig követi a valóság. Belső énünk könnyen elkallódik a materiális elvekre épített külvilágban. Különösen, ha a férfi és a nő nem épp összeillő álompár. De hát épp ennek a taszítóan rideg valóságnak az ellensúlya a szerelem.

A Testről és lélekről operatőre Herbai Máté, zeneszerzője Balázs Ádám, vágója Szalai Károly, hangmérnöke Lukács Péter, látványtervezője Láng Imola. A főszerepben Morcsányi Géza és Borbély Alexandra, valamint Tenki Réka, Nagy Ervin, Schneider Zoltán, Mácsai Pál. Gyártója az Inforg – M&M Film, producere Mécs Mónika, Muhi András és Mesterházy Ernő. A filmet a Magyar Nemzeti Filmalap támogatta 420 millió forinttal.

Tizenhat év telt el úgy, hogy nem készített játékfilmet. Ilyenkor a rendező nem jön ki a gyakorlatból? Vagy inkább jót tesz a szünet, mert lehet erőt gyűjteni, készülni?