Filmvilág blog

A boldogságtól suttogni - Paterson

2017. február 20. - Huber Zoltán

paterson1.jpg

Jim Jarmusch huszonhét évvel és tizenkét egész estés filmmel ezelőtt vászonra álmodta sajátos alkotói világát és az ott megtalált alapmotívumaihoz azóta is hű maradt. Ha elkezdjük keresgélni, melyik a legfrissebb darab legközelebbi testvére az életműben, gyakorlatilag az összes címet felsorolhatjuk, hiába a műfajok és témák felszíni sokszínűsége. A kisvárosi buszvezető és költő átlagos hetét elmesélő Paterson minden eddiginél tökéletesebben ragadja meg azt az éteri líraiságot, illetve szemlélődő élet- és művészetfelfogást, mely az amerikai független rendező sajátja. Az új opusz azonban az életmű ismeretétől függetlenül is igazi moziélmény, afféle meditatív, csendes szemlélődés, amihez sajnos egyre kevésbé van önfegyelmünk.

Paterson a gyakran New York-külsőként csúfolt New Jersey harmadik legnagyobb, az Egyesült Államok második legsűrűbben lakott városa. Itt született többek között Allen Ginsberg és a főszereplő által is sűrűn emlegetett William Carlos Williams, akinek Paterson című verseskötete tulajdonképp magának a filmnek is ihletője. Hősünk (akinek a neve szintén Paterson) a költőhöz hasonlóan a hétköznapokban találja meg azt a fajta különös szépséget, amit Jarmusch nemcsak képes megragadni, de a nézőnek is át tud adni belőle valamit.

Ez az a film, amit mindenképpen érdemes moziban nézni, mert hihetetlenül fontosak a színek és fények, a képek lassan ringatózó ritmusa. A látszólagos eseménytelenség és banalitás mögött kibomló költőiséget talán nem mindenkinek lesz türelme kivárni, ám aki hagyja magát sodródni, az az apró történésekben és ismétlődésekben megpillanthatja a csodát. A Paterson tulajdonképp a versolvasás élményét ragadja meg filmes eszközökkel, a nézőnek utána kedve támad cél nélkül buszozni egy kötettel az ölében.

Félreértés ne essék, nem valamiféle éteri köldöknézegetésről van itt szó, Jarmusch egész egyszerűen mellőzi a konfliktusokat és feszült helyzeteket a történetből, inkább kollázsként épít össze különböző, önmagukban abszolút lényegtelen eseményeket. Adam Driver azért is nagyszerű választás a főszerepre, mert hősünk egyszerre figyelmes kívülálló és teljesen hétköznapi figura, aki úgy fogadja el az életét, ahogy van. Nem vágyik hírnévre vagy pórázként rácsavarodó okostelefonra, az esti sör, a notesza és persze a gyönyörű barátnője tökéletesen boldoggá teszik. Paterson a keleti filozófia ösztönös művelője és mestere, a színpompás homokmandalákat rajzoló és azokat elfújó szerzetes, még ha nem is tud róla.

A főhős mellett felbukkanó figurák egytől-egyig különcök, de ahogyan Jarmuschnál lenni szokott, gyakran szavak nélkül is megértik egymást. A film humorát a gondosan felépített és végül lecsapott ismétlések mellett pontosan az adja, ahogyan ezek az egyéniségek egymás mellett léteznek. Jóval több ez, mint a multikulturalizmus, a megélt önismeret vagy az egyszerű amerikai kisközösségek felmagasztalása, ez maga a zen, a harmónia és a nyugalom dicsérete. A Paterson felülemelkedik az aktuális áthallásokon és univerzális dolgokat ragad meg. Igaz, akinek elege van a fröcsögő és hangos gyűlölködésből, az akár oázisnak is használhatja, de a film tökéletesen kortalan marad. Ami azért nagyon jó, mert időről-időre fontos emlékezni arra, hogy egy üres papírlap tulajdonképp végtelen lehetőségeket rejteget magában.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr3812268642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

misitt 2017.02.21. 13:08:15

Remekmű. Azt hiszem elviszek valakit, hogy újranézzem moziban. Csak ott érdemes valóban.

2017.02.21. 21:03:21

Nagyon tetszett a fim nekem is. Fel sem ismertem Kaylo Ren-t a
z Ébredő Erőből :)
süti beállítások módosítása