A halászó-vadászó rablógazdaságra hangolt magyar vadkapitalizmus számtalan ikonikus figurája közül kétségtelenül Ambrus Attiláról lehet és kell filmet készíteni. A Tocsik Mártákkal és Princz Gáborokkal ellentétben ő az egyik legősibb módszerrel nyúlta le a pénzt, ráadásul olyan intézményeket fosztott ki, melyeket a közvélemény gyakran a törvényesített lopással szokott azonosítani. A Viszkis néven elhíresült bűnöző évekig az orránál fogva vezette a rendőrséget is, a simlis csalásokba és milliárdos stiklikbe belefáradó átlagember szemében így Ambrus afféle romantikus hőssé nemesedett. Ha ehhez még hozzádobjuk az erdélyi származást, a traumákkal teli élettörténetet, a jégkorongimádatot és a férfi természetes karizmáját, egy tökéletes sztori alapanyagát kapjuk. Amit egyébként nagyon könnyű elbarmolni a vásznon, ám itt most szerencsére egyáltalán nem ez történik.

Szinte napra pontosan tizenhét évvel a Kontroll után Antal Nimród ismét bebizonyította, a markáns magyar viszonyok mennyire érdekes irányokba viszik a vérprofi műfaji építményeket. A rablásokban és az ellentmondásos népszerűségben persze semmi hungarikum nincsen, az akciók előtt állítólagosan elfogyasztott amerikai gabonapárlatban azonban már ott lötyög a színtiszta magyar életérzés: az oly sokszor hivatkozott betyáros virtus, a Döbrögikkel packázó vagányság mítosza. Ambrus sajátosan kelet-európai self-made man, aki a megszerzett pénzt egzotikus utazásokra, drága éttermekre és autókra költötte, azaz egy olyan életre, melyet mézesmadzagként állandóan elhúznak a kisember orra előtt, ám abból végérvényesen ki van rekesztve.

 „Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd.” – tartja a közhely (pontosabban Nietzsche, mindegy).

Ha a kiváló, jelenleg még csak az első évadánál tartó sorozat, a Mindhunter hátterét próbáljuk felderíteni, egyrészt az egyik fő elkövető, David Fincher pályáját kell alaposabban górcső alá vennünk. Fincher természetesen a Hetedik című modern klasszikussal tette fel magát Hollywood és a filmművészet térképére (bár sokan már az Alien-sorozat 3. részét is kedveltük tőle), megalkotva a modern sorozatgyilkosos thriller alapvetését. A szkriptet ugyan nem ő jegyzi (ami egyébként sem szokása), ám utólag egyértelmű, hogy nagyon egymásra találtak Andrew Kevin Walker forgatókönyvíróval, kár, hogy komolyabban azóta sem dolgoztak együtt. Fincher morbid felé (is) hajló érdeklődésének következő egyértelmű bizonyítéka a Mindhuntert határozottan megelőlegező Zodiákus. Talán pont Walker kimaradása miatt ez a projekt már kevésbé stilizált, realistább, sötétebb és felkavaróbb alkotás lett – Finchernek igazi álomgyári nagyvadként már annyi kompromisszumot sem kellett kötnie, mint a Hetedik idején, amit eleve csak az alkotók állhatatossága mentett meg valamiféle happy endtől, és a jelenlegi befejezés még így is kölcsönös engedmények eredménye (a film eredetileg azzal ért volna véget, hogy Mills lelövi John Doe-t, pont).

Vasárnap este kihirdették a 14. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál díjait. A Legnagyobb hatású film díját (Impact Award) a Jacksonnak ítélte a diákzsűri, különdíjban részesült a Mr Gay Syria és a Várakozás. A legjobb diákfilm díját a Kisvárosi cowboyok kapta, a közönségdíjat A per alkotói vihették haza. 

A november 14. és 19. között megrendezett 14. Verzión szereplő alkotások három kategóriában versenyeztek. A nyerteseket Oksana Sarkisova fesztiváligazgató és a zsűri tagjai november 19-én este a Toldi moziban megtartott záróeseményen hirdették ki. 

A LEGNAGYOBB HATÁSÚ FILM DÍJA (IMPACT AWARD)

A diákzsűri öt tagja a nemzetközi versenyprogram 14 filmje közül választott győztest. Döntésük értelmében a Legnagyobb hatású filmnek járó díjat a JACKSON kapta, az amerikai Maisie Crow dokumentumfilmje. Az amerikai Dél társadalmi légkörét és a nőgyógyászati ellátáshoz való hozzáférés összetett kérdéseit feltáró film három nőt mutat be, akik eltérően viszonyulnak az abortuszhoz.  (A filmről a Filmvilág blog is írt.)

Az FPS-játékok, a found footage-horrorok és a szubjektív nézőpontokat használó filmek (Világok harca, Dunkirk, Saul fia) korában sikerült Zaradasht Ahmednek megtalálnia a leghatásosabb dokufilmes technikát. (Az elsőség valójában nem az övé, de érdemeiből ez nem von le semmit.) Kiválasztott szereplőinek megtanítja a filmezés alapjait, majd kamerát nyom a kezükbe, és engedi, hogy saját maguk dokumentálják és narrálják saját történeteiket. Nincs filmes stáb, nincs messziről jött idegen, aki tolakodó kérdéseket tenne fel, csak a közösség egy tagja, aki előtt bátrabban nyílnak meg az ismerősök, rokonok. Így pedig a néző, jó esetben, nem úgy csodálkozik rá a látottakra, mint valami saját valóságától idegen egzotikumra, hanem mint hozzá hasonló emberek személyes, átélhető történetére.

Ez az élmény akkor különösen mellbevágó, ha azok a hétköznapi emberek egy háborús zónából küldik a hétköznapjaikról szóló tudósításokat. Nori, az iraki mentős 2011 decemberében kezdte el rögzíteni saját és családja, illetve szülővárosa Jalawla életét (ekkor vonult ki az amerikai szárazföldi haderő az országból), és öt éven át le sem tette a kamerát. Forgatott a munkája közben, az öngyilkos merényletek helyszínein – néha percekkel a támadások után –, megmutatta milyen állapotok uralkodnak város kórházaiban és útjain, és elbeszélgetett a háborúban megsérült, megnyomorított ismerőseivel.

Öt évvel ezelőtt kezdett a Speak Easy Project csapata, vagyis Józsa László, Imre Loránd Balázs és Hernáth Csaba a külföldön dolgozó magyarokról forgatni. A független gyártásban, önerőből és közösségi finanszírozásból készített dokumentumfilm-sorozat első állomása New York volt, után London majd Hollandia következett, a legfrissebb epizódban pedig a gazdasági migrációból hazatérőkkel foglalkoznak.  

A projektet bízvást lehet hiánypótlónak nevezni, az ország uniós csatlakozása óta több százezer honfitársunk vállalt külföldön munkát, de mindennapi tapasztalataik, a beilleszkedés és az újrakezdés nehézségei nincsenek agyontárgyalva, mármint a dokumentumfilm eszközeivel (sem). A sorozat első, New Yorkban játszódó részének még csak két szereplője volt, vagyis reprezentatívnak aligha lehetett nevezni, a második, londoni epizódnak már sikerült szélesebb keresztmetszetet bemutatnia hat különféle foglalkozású és státuszú migráns magyar mindennapjainak dokumentálásával. A harmadik, Hollandiában játszódó epizód ehhez a tablóhoz nem sokat tett hozzá.

Akit jobban érdekel annál a futball, mint hogy megnézte a magyar válogatott tavalyi Eb-meccseit, az tisztában van az olyan, klubcsapatok közti, sokszor ideológiai alapokon álló és kibékíthetetlen ellentétekkel, mint a Barcelona és a Real Madrid, a Roma és a Lazio, vagy (hogy hazai példát is mondjunk) a Ferencváros és az Újpest szembenállása. Más kérdés, hogy az említett esetekben a legtöbbször nem a klub vezetői vagy a játékosok, hanem a szurkolók, illetve azoknak egy része, a szélsőséges fanatikusok ellentétéről, egymás iránti zsigeri gyűlöletéről van szó.

Míg itthon az országos szinten is legtöbb szurkolót maga mögött tudó Ferencvárost környékezték meg rendszeresen politikusok puszta népszerűségnövelés céljából, addig Izraelben a Beitar Jerusalem csapata van hasonló helyzetben, ráadásul az ominózus, eszközökben nem válogató pártvezetők kivétel nélkül az izraeli politikai paletta jobb oldalán, annak is a szélén helyezkedtek el - így válhatott a Beitar az izraeli nacionalizmus egy, tömegeket mozgósítani képes játékszerévé.

Nem csoda tehát, hogy amikor az orosz tulajdonos 2013-ban két muszlim játékost igazolt a klubhoz, végképp elszabadultak az addig is nehezen kordában tartott indulatok, és a szurkolók szeretett (?) csapatuk ellen fordultak. Maya Zinshtein első rendezése az ezzel járó abszurd felfordulásra fókuszál, külön figyelmet szentelve a csecsen érkezők, valamint két, saját nevelésű izraeli Beitar-játékos portréjára, mindezt a kialakult helyzettel kapcsolatos reakcióik bemutatásán keresztül. Zinshtein munkája nem kínál megnyugvást, e helyett tényszerűen írja le a helyzetet, amit néhányan pesszimista megközelítésként is értékelhetnek, holott - sajnálatos módon - színtiszta realizmusról van szó.

Vetítések a Verzión:
11.17. péntek 20:00 - Toldi
11.18. szombat 21:00 - Kino

Az arab tavasz finoman szólva ellentmondásos végkimenetele vagy Snowden színre lépése után vélhetően már senki nem gondolja komolyan, hogy az internet berobbanásával kibontakozó technológiai-kommunikációs forradalom törvényszerűen egy szabadabb és demokratikusabb világhoz vezet. Az információ korlátlan áramlása ugyanis önmagában értéksemleges jelenség, azaz a hatása kizárólag azon múlik, kik, hogyan és mire használják a kínálkozó lehetőséget. Végtelenül naiv gondolat azt feltételezni, hogy pont az egyént engedelmes fogaskerékké formálni próbáló hatalom ne akarná kiaknázni,becsatornázni és a saját érdekeinek megfelelően formálni az új eszközökben rejlő gigantikus potenciálokat.