A Rózsa Sándor Népi Kampánypénz Tékozló Alap segítségével a magyarhangya 3 legendás dokumentumfilmnek rendezi meg hazai ősbemutatóját Húsvét vasárnap az Átrium Film Színházban. A filmekre ingyenes jegyeket lehet váltani ide kattintva. 

• A CEAUSEȘCU-ÉLETMŰ (THE AUTOBIOGRAPHY OF NICOLAE CEAUSEȘCU - Andrei Ujica, 2010)

Legendás, háromórás dokumentumfilm a Kárpátok Géniuszának 24 évig tartó dúlásáról, amelyben eredeti híradóanyagok segítségével érhetjük tetten, hogy a kezdetben népszerű vezér miképp vesztette el valóságérzékét, és hogyan vált önnön karikatúrájává. 

• KIM DZSONGIL BEMUTATJA (THE LOVERS AND THE DESPOT - Ross Adam & Robert Cannan, 2016)

Mielőtt a világ leghírhedtebb diktátora lett, Kim Dzsongil az Észak-koreai Propaganda és Agitációs Minisztériumot és annak filmstúdióit irányította. Mivel ambiciózus terveihez nem állt rendelkezésére elegendő tehetség, elraboltatta Dél-Korea leghíresebb színésznőjét és annak férjét, az ország legnépszerűbb rendezőjét és producerét. Az elrabolt álompáros sorra készítette Észak-Korea legjobb filmjeit, ám közben kidolgoztak egy olyan szökési tervet is, melyet bármelyik hollywoodi kasszasiker megirigyelhetne. (HVG Könyvek) 

• B-MOVIE: NYUGAT-BERLIN HANGJAI 1979-1989 (B-MOVIE: LUST & SOUND IN WEST BERLIN 1979-1989 - Hoppe / Lange / Maeck, 2015)

A lehengerlő dokumentumfilm soha nem látott eredeti felvételeken mutatja meg az underground művészetek bűnös burjánzását Nyugat-Berlinben Honecker falával körbezárva a punk korszaktól egészen a Love Parade-ig. 

Enyedi Ildikó hitetlen és zavarodott XX. századán csak a csoda segíthet, kunsztok helyett a személyiség mágiája.

 „…nekem már minden Messiás.” (Erdély Miklós)

A nagy művek egyszerűek, mint a szappanbuborék. Nem megfogni akarom, elkapni a titkát, hanem nézni… Olyan jó, mindenek előtt oly jó nézni a Simon mágust! Hát legalábbis nekem, olyan nyugodalmas érzés mindannyiszor, mintha belealudnék valakinek az álmába, de csodálatosképpen kiismerem magam benne, holott ami történik, tudással terhelt, ez is sugárzik minden pillanatából, a legfontosabbról van benne szó, de egészen egyszerűen… Hiányzik belőle a tartalmasság gőgje. (Ami például Pasolini filmjeit jellemzi.) A Simon mágus nem az Újszövetség gnosztikus kommentárja, hanem mese. Filmnyelven költött szépirodalom. Példabeszéd. Jó hír.

Vannak tisztánlátók és vannak mágusok. Ez már csak így van. A mágus látványosan dolgozik, fontos számára a közönség. Meggyőző óhajt lenni, tudásának propagandistája. A tisztánlátót nem érdekli a közönség, sőt idegesíti – ez az egyik ismertetőjele –, saját képességét sem találja fontosnak. Akkor mit talál fontosnak egyáltalán? Nagy kérdés. Enyedi filmje megválaszolja. A valóság se „foglalkoztatja” a tisztánlátót, hiszen ez az Egy, amit lát. Simon azt látja, ami van, önmagát is beleértve. Vagyis teljesen lát: tud. Nincs semmi „különleges képessége”, csak ami itt és most (vagyis örökké) van, abban ő jelen van. Azt tudja, amit mindenki tudhat, csak másnak valahogy nem jut eszébe soha. Pont éppen soha. 

Elég furcsán veszi ki magát, hogy a kis hazánkban forgatott külföldi filmek és koprodukciók jelentős része a mai napig nem került hivatalosan forgalomba, és ez nem csak a mozis bemutatókra igaz: gyakran még tévé sem sugározta őket és videón vagy DVD-n sem jelentek meg. A hangosfilm hajnaláról fájó hiányosság pl. a Hyppolit, a lakáj német párdarabja, az Er und sein Diener (akkoriban ugyanis utószinkron helyett az egész filmet újraforgatták külföldi színészekkel, de azonos helyszíneken és – adott esetben – rendezővel), a létező szocializmus éveiből pedig lemaradtunk az olyan „első fecskékről”, mint pl. a Tordai Terivel készült romantikus(-erotikus) kosztümös filmek, ahogy hosszú ideig az amerikai Szerelem és halál (1975-ös bemutató, Woody Allen filmje) vagy John Frankenheimer Az ezermestere (1968) sem volt elérhető. Külön szégyen, hogy a zseniális The Ninth Configuration (alias A kilencedik alakzat, William Peter Blatty, 1980) mind a mai napig csak határainkon túlról szerezhető be teljesen legálisan.

Dél-koreai vonatos film, ahol a túlélőknek élőhalottakkal teli kocsikon kell átverekedni magukat? Első hallásra a Snowpiercer szemfüles átiratának tűnik a dolog és rejtély, hogy nem jutott még ez korábban senkinek az eszébe. Zombikat szabadítani a békés utazóközönségre sokkal nagyobb ötlet, mint kígyókat engedni el egy repülőn, már csak azért is, mert a vonaton játszódó mozik külön kasztot képviselnek a filmtörténetben. A Train to Busan rendkívül okosan játszik a lehetőségeivel, és a remek kombóval több legyet üt egyetlen csapásra. Míg a zárt, egyenes vonalban terjeszkedő szűk tér garantálja az élők és holtak közötti állandó interakciót, egy vasúti szerelvényen végig földközelben marad a sztori. A vonat(k)ozó katasztrófafilmek alapelemei hibátlanul passzolnak a zombis tematikához, ez ráadásul nem a Magyar Államvasutak, itt igen tisztes sebességgel zajlanak az események.

A korábban rajzfilmeket jegyző író-rendező Yeon Sang-ho megtanulta a vonatkozó műfajok legfontosabb leckéjét és az egyre szélsőségesebb szituációban végig a szereplőkre, a köztük kialakuló konfliktusokra és kapcsolatokra fókuszál. A zombi apokalipszis szépen megbújik a háttérben és erőteljes indikátor csupán, Yeon csak a legszükségesebb infókat közli, és a felvezetéssel, a szereplők bemutatásával sem vacakol sokat. A fontosabb szereplőket összetereli, felengedi a sorompókat, és menet közben árnyalja a karaktereit.

Levegőtlen tárgyalóterem, a morózus szülők helyett az ügyvédek beszélnek. Kapjon láthatási jogot az apa? Van alapja a vádaknak, miszerint erőszakos a családfő, vagy csak a házasságából menekülő anya nevelte olyan hatásosan ellene a gyerekeit, hogy már ők sem akarnak találkozni vele?

A Láthatás eleinte hatásosan bizonytalanít el afelől, hogy ki a rosszfiú – ha van egyáltalán – ebben a válásban, mert Xavier Legrand épp ezen a kerülőúton haladva tudja felfejteni a családon belüli erőszak valódi természetét, és figyelmeztetni rá, hogy ami kívülről eldönthetetlen patthelyzetnek tűnik, azt belülről lázas, fojtogató szorongásként éli meg az áldozat. Legrand már-már elviselhetetlenül feszült jelenetekben forgatja le a Kramer Kramer ellen antitézisét, amikor szép lassan felfedi az antagonistáját, majd fel is vázolja a magát áldozatnak látó és láttató, érzelmekkel és az erőszak ígéretével egyaránt zsaroló ember karakterrajzát.

MAGYAR MŰHELY
A Kádár-kor harmincnégy évében folyamatosan fennáll lakhatási probléma, viszont ebből legalább harminc esztendőben ez a társadalmi és kulturális közbeszéd engedélyezett tárgya is. Vagyis egyáltalán nem szerepel a cenzurális tabuk között. Neve is van, úgy hívják: „lakáskérdés”. Ha pedig úgyis hivatalos a dolog, filmet is lehet róla 

Hirsch Tibor: Vágytárgyak és enteriőrök (Kádár-kori álmok: lakásmesék)
Gelencsér Gábor: Isten szemével (Beszélgetés Jeles Andrással)
Soós Tamás Dénes: Az éjszaka misztériuma (Beszélgetés Máthé Tiborral)
Mészáros Márton: „A nehezítő körülmény én vagyok” (Beszélgetés Sándor Pállal)
Szivák Bernadett: A pozitív hős és egy aljas módszer (Beszélgetés Tóth Barnabással)
Varga Zoltán: Papírvizsla, madárkomédia (Cseh András és Mata János animációi) 

ÚJ RAJ
Vajda Judit: Egyedül nem megy (Laurent Cantet)

A ZSÁNER MESTEREI
A 70 éves John Carpentert bármennyire is a horrorműfaj mestereként könyvelik el – a Halloween, A köd, A Dolog vagy Az őrület torkában alapján joggal –, az életműben mégis legalább ennyire meghatározó, ha ugyan nem jelentősebb a western zsánerének  rendszeres megidézése, valamint a kötődés a sci-fi műfajához.

Géczi Zoltán: Halhatatlan kardok, örökkévaló kamerák (Takeshi Miike-jubileum)
Varga Zoltán: A látszat világai (John Carpenter víziói) 

SZERELMI ÁTKOK
Szabó Ádám: Szenvedélybűn (Sokszorosított sztárok)
Baski Sándor: Beépített anyaghiba (Paul Thomas Anderson: Fantomszál)

NET/PAPÍR/OLLÓ
Alig néhány éve még úgy hittük, az internet fejlődésével és a közösségi platformok robbanásszerű terjedésével végre valóban közvetlenül formálhatjuk a demokráciát. A világháló alulról építkező struktúrája és a heterogén információk sokasága törvényszerűen kizárják a tudatos torzítás, az elhallgatás vagy a manipuláció lehetőségét. A kezdeti hurráoptimizmus mára sötét depresszióba váltott.

Huber Zoltán: Hasadó valóságok (Az álhírek és a közösségi média)
Pernecker Dávid: Travis Bickle meghalt (Rajongói elméletek)
Szíjártó Imre: Filmmániások (Jelentés a blogoszférából)
Pápai Zsolt: Az elnöknő emberei (Steven Spielberg: A Pentagon titkai)

KÖNYV
Stőhr Lóránt: Kiazmus és felemásság (Gyenge Zsolt: Kép, mozgókép, megértés)  

FILMTÖRTÉNET
Paár Ádám: Egy örökzöld német műfaj (A Heimat-film)

FESZTIVÁL
Kovács Patrik: Bajnokok, mint mi (BIDF)

KÍSÉRLETI MOZI
Varga Balázs: Enyészet (Lichter Péter: The Rub)

KRITIKA
Schreiber András: Germán anya (Fatih Akin: Sötétben)
Tóth Klára: A kultúra folytonosság (Zsigmond Dezső: A Sátán fattya)
Huber Zoltán: Célközönséges (Herendi Gábor: Valami Amerika 3.)
Kolozsi László: A félfülű Getty (Ridley Scott: A világ összes pénze)
Pethő Réka: Küzdelmes kamaszbohóságok (Greta Gerwig: Lady Bird)

Címlapon: Fatih Akin: Sötétben (Diane Kruger) – A Cirko Film márciusi bemutatója

Aki ismeri és imádja a kommersznek csúfolt olasz műfaji filmek zsenialitását, Hélène Cattet és Bruno Forzani nevét most rögtön jegyezze meg magának! A Brüsszelben élő francia házaspár négy éve eminensként jegyzetelte ki a klasszikus giallók legjobb pillanatait, hogy egy csodálatos őrülettel (L'étrange couleur des larmes de ton corps) ajándékozzák meg az efféle ínyencségekre fogékony közönséget. A kényeztetés most tovább folytatódik, a páros ugyanis az elszállt szürreáliát és a filmtörténeti hullámvasutazást megtartva ezúttal a spagettiwesternek értő rajongóit dédelgeti. A Hullák a napon (Laissez bronzer les cadavres) úgy hozza vissza a poros almeríai vidék hangulatait, hogy közben az edzettebb nézőket is garantáltan zavarba hozza.

Cattet és Forzani egy francia bűnügyi ponyvaregényből varázsol csodálatosan öntörvényű látomást, ahol a feszes alaphelyzet és az átverésekre épülő történet csak ürügyként szolgál a filmnyelvi tűzijátékhoz. A sztori dióhéjban annyi, hogy néhány fickó elrabol egy csomó aranyat és a mediterrán tengerpart egy omladozó szegletében éldegélő fura házaspárnál húzzák meg magukat, míg be nem toppan két motoros rendőr. Innen aztán a Kereszttűz (Free fire) jóval izgalmasabb és érdekfeszítőbb testvérét követhetjük, ahol tényleg mindenki mindenkire lő, vagy legalább megereszt egy kósza gépfegyver-sorozatot.