A Kutyaszorítóbant mára már szételemezték, de mindhiába, az igazi kultfilm az, amit nem láttál elégszer. 

A műfaji hagyományokkal mindig szívesen játszadozó Coen fivérek A nagy ugrásban Frank Capra bőrébe bújnak, az ő emberbarát melodrámáinak bizakodó, gyermeki hangján mesélik el a hulahopp-karika ügyefogyott feltalálójának viszontagságos útját a boldogság felé. A kilencvenes évek újrafogalmazó, átdolgozó, kigúnyoló mozijának e példaértékű, mégis ritkán tárgyalt darabja valóságos tárháza a rafinált filmes idézeteknek. A mai néző a vadászkutya éberségével lesi az ilyen posztmodern feladványokat, és Coenék filmje soha kiapadni nem akaró forrása a találós kérdéseknek: újra és újra tettenérhető benne egy-egy addig fel nem ismert utalás, már-már azt sugallva, hogy a film esetleg teljes egészében korábbi alkotások kicsiny darabkáiból áll össze. Legutóbb a Legénylakást nézve került a helyére a kirakós játék egy kockája, egy apró, ám nem jelentéktelen részlet, amely azelőtt, érthetetlen módon, elkerülte a figyelmemet. Az igazgatói iroda ajtajának üvegébe új nevet véső munkásra gondolok, aki a főhős előléptetését jelzi szellemesen – Billy Wildernél csak egy pillanat erejéig, Coenéknél viszont baljós hangsúllyal. Nem kell mondanom, mekkora elégedettséggel töltött el a felfedezés – csak az ijedtségem volt nagyobb: vajon lehetséges-e valaha a rejtvények sűrű hálóját egészen felfejtenem? 

Február végén podkeszteltünk utoljára, most bepótoljuk egyben az összes hiányosságunkat. Volt miből válogatni. Jó szórakozást!

Bontás:
01:10 - Fekete Párduc
11:05 - Sztálin halála
16:47 - Annihilation
27:00 - Ready Player One
36:50 - Arcélek, útszélek
45:15 - Kutyák szigete
52:10 - Hang nélkül
54:52 - Best of Titanic

A podcast régebbi epizódjai a Mixcloudon érhetőek el, de az iTunes-on is fel lehet ránk iratkozni. (Ugyanitt köszönettel várjuk a szöveges értékeléseket.)      

’68 LÁZADÓI
A Nouvelle Vague életmód-forradalma áthangszerelte a franciákat. Párizs forradalmi lángjait a papa mozijának izzó celluloidja lobbantotta fel. Ha 1789-et a filozófusok találták föl, a kis francia forradalmat, ’68 májusát a filmesek. És ők is vesztették el. Mert politikára cserélték a művészetet, mert az Odeon Színházból einstandoltak parlamentet, ahelyett hogy a parlamentből csináltak volna mozit.

Vágvölgyi B. András: Rebellis tekintet (Cinéma ’68)
Ádám Péter: A forradalom délibábja (Jean-Luc Godard 1968-ban – 2. rész)
Ádám Péter: Godard, a rettenetes (Michel Hazanavicius: Le Redoutable)
Anne Wiazemsky: „Az a mozi halott” (Memoár-részlet)

MAGYAR MŰHELY
Hirsch Tibor: Múlt-fogyatkozás (Kádár-kori álmok)
Csákvári Géza: Szemben a gonoszsággal (Beszélgetés Bogdán Árpáddal)
Bokor Ágnes: Modernkori rabszolgaság (Beszélgetés Tuza-Ritter Bernadett-tel)
Kolozsi László: Nem sablonos válaszok (Magyar forgatókönyvírók I.)

ÚJ RAJ
Az Oscar-díjas chilei rendező filmjeiben az egyéni méltóság ütközik meg a  társadalom  patriarchális  elveivel.  Lelio  trilógiaként  is  nézhető  első három egészestése után a szövevényes családi drámákat letisztultabban fogalmazó  munkák  váltották  fel,  melyek  női  sorsokat  helyeznek  a középpontba.

Árva Márton: Az apai árnyék kiradírozása (Sebastián Lelio)
Antonella Estévez: Létezik illegitim szerelem? (Beszélgetés Sebastián Lelióval)

JÁTÉKSZENVEDÉLY
A  modern  társasjátékok  az  elmúlt  évtizedekben  hatalmas  fejlődésen mentek  keresztül,  a  történetmesélés  módjainak  új,  alternatív  útjait kijelölve.  A  játék  interaktív  volta  másként  von  be  minket  a  drámai eseménybe,  mint  a  film  vagy  a  regény:  a  tanulságok  átadása  helyett ráhagyja a játékosokra, hogy többszöri próbálkozás (játék) útján maguk derítsék fel őket.

Borbíró András: Kockamesék (Társasjátéktól a filmig)
Sepsi László: A programozó neve (Steven Spielberg: Ready Player One)
Herpai Gergely: Dávid Góliátban (Mecha játékok és filmek)

FILMTÖRTÉNET
Gervai András: Könyvek a Mesterről (Fellini négyszer)

FESZTIVÁL
Szalkai Réka: Veszedelmes mobilok (Rotterdam)
Buglya Zsófia: Látásjavító gyakorlatok (Graz)

KRITIKA
Margitházi Beja: Szemüveg nélkül (Agnès Varda: Arcélek, útszélek)
Soós Tamás Dénes: Nincs újjászületés (Bogdán Árpád: Genezis)
Tóth Péter Pál: Sós kútba tesznek (Gulyás Gyula: Kifutás)
Baski Sándor: A sztratoszférába és tovább (Lengyel Balázs: Lajkó – Cigány az űrben)
Gelencsér Gábor: A tizenharmadik apostol (Garth Davis: Mária Magdolna)
Kránicz Bence: Ugass nemet a rasszizmusra! (Wes Anderson: Kutyák szigete)

A címlapon: Fernando León de Aranoa: Escobar (Javier Bardem és Penélope Cruz) – A Big Bang Media májusi bemutatója

[TELJESEN SPOILERMENTES] A menetrendszerű hájphisztéria miatt szinte lehetetlen káros prekoncepciók és mindenféle elvárások nélkül beülni a moziba. Hiába kerüli az ember az előzeteseket és a rafinált reklámfogásokat, a közösségi média korában egyszerűen képtelenség elkerülni a bombasztikus, sommás jelzőket. A Hang nélkül zajhorrorját is futótűzként előzte meg a híre, rágcsálni, köhögni vagy lélegezni nem merő nézőkről lehetett olvasni, meg hogy itt aztán olyan feszült csend lesz a nézőtéren, mint még soha. Nyilván nincs az a film, ami egy ilyen habzó hírverésnek meg tudna felelni, ebben az esetben mégsem csalódunk. Ha nem is ez az utóbbi évtized legfeszültebb kilencven perce, tényleg emlékezetes pillanatok várnak ránk. Már ha moziban nézzük, itt ugyanis tényleg minden azon múlik, mennyire adjuk át magunkat az élménynek.

Ha valaki esetleg még nem tudná, a filmben olyan gyilkos lények fenyegetik a kedves család életét, akik a zajokra támadnak. Ennyi a nagy ötlet és mást tényleg nem is kell tudni, a némaság kényszere ugyanis pontosan elég egy szűk másfél órányi borzongáshoz. Az alkotók szerencsére nem magyarázzák túl a dolgokat és az arany tojást tojó tyúkjukat is ügyesen nevelgetik. Az eddig főleg színészként ismert John Krasinski jótékony takarékossággal építkezik és pontosan úgy játszik a hanggal, ahogyan kell. A film ügyesen állítja szembe a különböző kontrasztokat és nem tolja túl sem a némaságot, sem a zörejeket, sem a zenei aláfestéseket. A halk és a hangos, a csend és a lárma között törvényszerű feszültség generálódig és minden potenciális zajforrás veszélyessé válik.

[TARA: női megvalósító, női Buddha]

2014-ben mutatták be először a Hannah: a Buddhizmus útja Nyugatra (Hannah: Buddhism's Untold Journey) című filmet, mely Hannah Nydahl (született: Hannah Christiansen [1946-2007]) dán származású buddhista gyakorló, kutató és tanító életútját mutatja be, gyermekkorától kezdve a haláláig.

Egy kimagaslóan erős, stabil, elkötelezett és inspiráló női alakot ismerhetünk meg belőle, aki lényegi szerepet töltött be abban a folyamatban, hogy a tibeti buddhizmus eljutott Keletről (Tibetből és Nepálból) Nyugatra, és gyökeret vert a nyugati világban. A film bemutat továbbá egy bensőséges és érzelemgazdag párkapcsolatot is: Hannah és Ole Nydahl kapcsolatát, melyben egyenrangú, egymást kölcsönösen támogató és kiegészítő felek voltak. Ugyanannak a teljességnek a részei.

A film egyik érdeme, hogy Hannah-t úgy mutatja be, mint aki a Gyémánt Út Buddhizmus Karma Kagyü vonalának terjesztésében ugyanolyan jelentős és alapvető szerepet töltött be, mint férje, Ole Nydahl; hogy tehát kiemelte: Hannah és Ole közös vállalkozásában az előbbi szerepe a legkevésbé sem volt alárendelt. Ez azért sem tekinthető magától értetődőnek, mivel azok, akik akár „bennfenntesként”, tehát Karma Kagyü gyakorlókként, akár kívülálló megfigyelőkként, érdeklődőkként viszonyulnak a Karma Kagyü buddhizmus nyugati terjesztéséhez, és konkrétan Hannah-hoz és Oléhoz, néha hajlamosak erről megfeledkezni, és Ole Nydahlnak nagyobb szerepet tulajdonítani ebben a történetben. A filmből világosan kiderül, hogy erről nincs szó: a Karma Kagyü vonal nyugati története nem hogy nem lett volna ugyanaz a két fél bármelyikének hiányában, hanem kétségesnek tekinthető, hogy ez a történet egyáltalán lejátszódott volna egyik vagy másik fél nélkül. A szerepük más volt ebben a küldetésben, de ugyanazt a feladatot vitték. Hannah talán inkább a háttérbe húzódott, ettől azonban a jelentősége nem volt kisebb, mint Oléé. Egyazon ikercsillag két tagjáról van szó.

[SPOILERMENTES] Látványos? Igen. Hangos? Eléggé. Nagyon sok szuperhős vonul fel és meglepő dolgok történnek?! Hajjaj, de még mennyire! Mindenki megnyugodhat, a Marvel aktuális zászlóshajója üzembiztosan szállítja az attrakciót, a menetrendszerű pattogatott kukoricázást továbbra sem fenyegeti semmi. A kassza felrobban és csendben gördülnek tovább a futószalagok, nem nagyon van itt más, csak a szokásos ügymenet. Úgyhogy aki esetleg a márka minősége miatt aggódott, az nyugodtan lapozzon!

Akad itt azért persze egy szép nagy kövér “de” is! Már a középkori keresztény teológusok beleütköztek a mindenhatósággal kapcsolatos filozófiai és logikai ellentmondásokba. A probléma legáltalánosabb megfogalmazása, hogy ha egy isten (vagy istenek egy csoportja) bármit megtehet, akkor vajon teremthet(nek)-e olyan követ, amit nem tud(nak) felemelni? Nos, a Marvel alkotói a saját bőrükön tapasztalhatták meg, milyen (khm) súlyos következményekkel jár az ilyen kövek megteremtése. Bár a fenti paradoxonnak számos különféle feloldása létezik, ezek egyike sem túlzottan hízelgő a teremtőkre nézve, a végeredményről nem is beszélve.

[SPOILERES ELEMZÉS] 2004-ben, majdnem egyidőben debütált két később kultikussá váló sorozat. Az HBO-n futó Deadwood klasszikus történetvezetésével és a western hagyományainak ápolásával a régi iskolát képviselte, a J.J. Abrams és Damon Lindelof-féle Lost eközben gátlások nélkül írta újra a műfaji és dramaturgiai szabályokat. A Deadwoodot három rövid évad után elkaszálta a csatorna, míg a hat szezonig és 121 epizódig jutó, töretlenül népszerű Lost trendet teremtett – Abrams Mystery Box-koncepciója az utódsorozatok mellett Hollywoodot is vírusként fertőzte meg. A kör most zárult be: az HBO legújabb szuperprodukciója egy olyan széria, amely a Lost örökségét a klasszikus western metakulisszái mögött viszi tovább – Abrams produceri asszisztálása mellett.

A Lost-formula lényege az információk kreatív adagolása különféle rafinált elbeszéléstechnikai eszközök segítségével. Az összekuszált idősíkok, a sűrűn váltogatott nézőpontok és az ismétlődő motívumok használatának egyetlen célja a közönség aktivizálása, hogy a két epizód sugárzása közti holtidőt a rejtvényfejtés izgalma tölthesse ki. Ha túl nagy a homály, vagy ellenkezőleg, túl egyszerű a megoldás, a néző érdeklődését veszti, az egyensúlyi helyzet megtalálása ezért kulcsfontosságú: olyan – lehetőleg zárt, saját szabályok szerint működő – fikciós teret kell teremteni, ahol ugyan bármi megtörténhet, de a kiismerhetőség reménye sem tűnik el.