Minden nemzet történelmében találhatunk polgárháborúkat. Az 1640-es angol, az 1861-es amerikai és az 1917-es oroszországi polgárháborúk talán a legismertebbek a magyar köztudat számára; a magyar iskolában ezekről tanulunk a leghosszabban történelemórán, és klasszikus regények, filmek is népszerűsítik az amerikai, angol és orosz történelem sorsfordulóit. A regionális konfliktusok közül a szabad farmer és ipari munkaerőn alapuló amerikai Észak és a rabszolga munkaerőn alapuló, monokultúrás fejlődésű Dél viszálya (amely egyfelől az amerikai alkotmányos rendszerre vonatkozó, markánsan eltérő koncepciók, másrészt gazdasági és társadalmi modellek konfliktusa is) a leginkább földolgozott a filmművészetben. Gondoljunk olyan alkotásokra – a teljesség igénye nélkül –, mint az Egy nemzet születése (1915), az Elfújta a szél (1939), az Észak és Dél minisorozat (1985) vagy a realisztikusabb Gettysburg (1993), az Istenek és katonák (2003), illetve a hátország mindennapjaira fókuszáló Hideghegy (2003). Hogy a westernek és életrajzi filmek tucatjairól ne is beszéljünk! Hasonló polgárháborúkat minden európai nemzet történelemkönyvei följegyeznek, de ritka az a reflexivitás, amely az amerikai filmművészetet jellemzi. 

Napjainkban nagyon divatos az európai nemzetek történelmét úgy láttatni, mint amelyeknek megszületése teljesen logikus, magától értetődő folyamat volt. A 19. századi és későbbi történészek, publicisták és államférfiak hol a természetföldrajzi tényezőkkel, hol a geopolitikai megfontolásokkal érveltek olyan régiók egymáshoz kapcsolása mellett, amelyeknek nyelve, szokásai, kultúrája és életmódja élesen eltért egymástól. A regionális konfliktusokat azonban, ha lehetett, szívesen szőnyeg alá söpörték. Ritkán szoktunk beszélni és írni arról, hogy az európai nemzetállamok megalakulásának pillanatában is találhatunk olyan mély konfliktusokat, amelyek nemzedékekre állították szembe egymással a különböző régiók lakosait. Ha nem is abban a formában, mint az Egyesült Államokban, az Észak–Dél regionális ellentét végighúzódik az olasz történelmen, a Risorgimento győzelmétől kezdve, de természetesen ennek történelmi, kulturális, szociokulturális okai az itáliai középkori és kora újkori fejlődésben gyökereznek. 

A Magyar Filmakadémia Egyesület, a Magyar Nemzeti Filmalap és az NMHH Médiatanácsa támogatásával idén 2019. április 22-27. között rendezi meg az 5. Magyar Filmhetet a Corvin moziban. A filmeket február 17-éig 7 kategóriában - játékfilm, tévéfilm, televíziós sorozat, kisjátékfilm, dokumentumfilm, ismeretterjesztő film és animációs film - nevezhetik. 

Az 5. Magyar Filmhétre a 2018. január 1. – 2018. december 31. között mozi és televízió forgalmazásban vagy fesztiválon bemutatott filmeket lehet nevezni hét kategóriában: játékfilm, tévéfilm, televíziós sorozat, kisjátékfilm, dokumentumfilm, ismeretterjesztő film és animációs film. Egy alkotó több alkotást is regisztrálhat a 4. Magyar Filmdíjra. A nevezési szabályzat itt olvasható. Nevezni a Magyar Filmakadémia oldalán a Nevezés menüpontra kattintva lehet.

Nevezési határidő: február 17.

A Magyar Filmdíjról bővebb információ a Magyar Filmakadémia oldalán található. Kapcsolat: filmhet@magyarfilmakademia.hu 

3 LEGJOBB (vagy legrosszabb) filmes jelenség 2018-ból

1. A homály

A világ egyre inkább zavaros és érthetetlen – vagy legalábbis annak tűnik a kortárs film alapján: míg a kurrens tömegfilm szecskává vágott akciójeleneteiből már szinte semmit sem lehet kivenni (vajon ki üt kit a Venomban?), addig a művészfilmek kamerája gyakran csak centikre lát el, az együgyű hősök szűkös perspektíváit a képek csekély mélységélessége adja a tudtunkra. 2018-ban divatban volt az életlenség: ezzel kísérletezett Julian Schnabel (At Eternity’s Gate), Josephine Decker (Madeleine a mélyben), Carlos Reygadas (Nuestro Tiempo), vagy éppen a rövidlátók költője, Nemes Jeles László.

December végén felkerült a Netflixre a méltán zseniálisnak tartott Black Mirror sorozat új epizódja. A Bandersnatch a könyvek és a videójátékok világából már ismerős interaktív történetmesélési módszert használja, vagyis a néző dönti el, hogy milyen irányba tereli a főhős életét. Új adásunkból kiderül, hogy

• parasztvakítás vagy forradalmi újítás történik-e,
• ki jár jobban ezzel a formátummal, a néző vagy a Netflix,
• van-e szerintünk jövője ennek a műfajnak,
• és hova helyezhető el ez az epizód a Black Mirror világán belül?

Az adás 23:30-ig spoilermentes. Közreműködők: Huber Zoltán, Borbíró András, Baski Sándor. Korábbi nagy Black Mirror-podcastunk itt hallgatható meg, a Netflix és a mozi viszonyáról pedig itt vitatkoztunk tavaly.

A podcast epizódjai minden fontosabb podcast applikációban elérhetőek, de - ÚJDONSÁG! - a Spotify-on és az iTunes-on is fel lehet ránk iratkozni. (Ugyanitt köszönettel várjuk a szöveges értékeléseket.)    

Bár elsősorban rendezőként ismert, a festőként indult David Lynch önmagát vizuális művészként határozza meg. Akármit is alkosson, soha nem tagadja meg a képzőművész-gyökereit, azaz mindig az álomszerű látomásaiból indul ki. Művészete alapvetően a különleges képi hatásokra épül, ami a fényképeit is igazán egyedivé teszi. Lynch fotóművészete ezer szállal kapcsolódik a híres rendezéseihez, a kulcsműveiben visszatérő motívumokat a fényképezőgép segítségével boncolgatja tovább. A fotói azonban nemcsak azért érdekesek, mert egy híres rendező mellékprojektjei, hanem a saját jogukon is fantasztikus alkotások.

A jó hír pedig az, hogy minderről nemsokára személyesen is meggyőződhetünk, a Budapest Fotófesztivál nyitókiállítása ugyanis a Műcsarnokba hozza Lynch fotóit. A tárlat 2019. március 1-től június 2-ig látogatható majd, de lesznek kapcsolódó programok és tárlatvezetések is. Bővebb infó itt!

A színészként is aktív Tóth Barnabás készített már nagyjátékfilmet (Rózsaszín sajt), mégis a rövidfilmes formában tudott eddig a legjobban kibontakozni, legyen szó a magyar szerzői filmeseknek címzett fricskáról ((terep)SZEMLE), politikai szatíráról (Egy szavazat), vagy az internetet letaroló keserédes tanmeséről (Újratervezés). Tökéletesen érzi a műfajt, tudja, hogy mennyi cselekmény fér bele egy negyedórába, és milyen nézőpont, illetve ritmus passzol hozzá. Természetes, hogy a Susotázs is vérprofi munka egy izgalmas ötletre felfűzve. A történet két főszereplője két magyar szinkrontolmács, akik egy fordítófülke magányából közvetítik a mérsékelten izgalmas hűtőgépgyártó-konferencia felszólalásait az egyetlen magyar résztvevő számára, akit ugyan nem ismernek, de menet közben, kizárásos alapon, beazonosítják. Egyikük képtelen ellenállni a kísértésnek, és a tolmácsszerepből kilépve udvarolni kezd a csinos szőke nőnek. A Susotázs csavarja nem olyan rafinált, mint az Egy szavazaté vagy a Van egy határé, de egyetlen hamis hang sincs benne, Göttinger Pál és Takács Géza, illetve a csak az arcával játszó Osvárt Andrea hármasát pedig élmény nézni.  

Már az állatoknál is megfigyelhető az az ösztönös reakció, amit gyermekként mi is többször átéltünk, mikor egy félelmet keltő szituációban a szemünk lehunyásával próbálunk úrrá lenni a pánikon. Ha nem látom, talán nincs ott - próbáljuk nyugtatni magunkat, miközben persze valahol azért pontosan tudjuk, hamis illúziókba kapaszkodva akarjuk elhessegetni a ránk törő rémületet. Az amerikai Josh Malerman Madarak a dobozban című könyve e motívumra alapozva mesél el egy apokaliptikus színekkel teli horror/thriller/drámát, a globális siker így korántsem véletlen, hisz bárki rögtön át tudja érezni a szereplőket kísértő szörnyűségeket. A műfaji besorolás perjeles bizonytalansága természetesen nem véletlen, hisz a sztori épp azért annyira jó, mert egyértelműen az olvasótól függ az események értelmezése. 

Egy könyvvel kapcsolatban kevés nagyobb közhely létezik annál, hogy letehetetlen, ám ebben az esetben az elkoptatott jelző használata tényleg indokolt. Malerman, a jó öreg flashback-technikát alkalmazva, két idősíkon bontja ki a magányos anya és a vele menekülő két kicsi gyermek sorsát, a múlt eseményeivel folyamatosan árnyalva a jelen történéseit. Hősnőnk helyzete az első fejezetekben például kimondottan bizarrnak tűnik, hisz a négyéves fiúval és lánnyal úgy kel útra egy homályos cél felé, hogy a külvilágban nem nyithatják ki a szemüket. Ekkor még rögtön valamiféle vallási őrületre vagy mentális problémára asszociálunk, ám a visszaemlékezésekből gyorsan kiderül, korántsem erről van szó. Az általunk ismert világ ugyanis végleg megváltozott, mert egyre több ember követett el mindenféle szörnyűségeket csak azért, mert láttak valamit.