A Filmvilág tizenhárom szakembert kérdezett meg a filmszakma különböző területeiről a kanonizáció szükségszerűségéről és legfontosabb területeiről (filmkritika, fesztiválok, filmoktatás), a válaszokból összeállított kivonat a szeptemberi szám Filmkanonizáció blokkjában olvasható: az alábbiakban Gyenge Zsolt (filmkritikus, egyetemi oktató) és Kocsis Ágnes (forgatókönyvíró-rendező) teljes válaszai olvashatók az öt kérdésre. (Az első rész Reisz Gábor és Vincze Teréz válaszaival itt olvasható.)
GYENGE ZSOLT
1/ Szükség van-e újrakanonizálásra minden korban vagy a klasszikusok épp a rendíthetetlen időtállóságuk miatt klasszikusok?
Teljesen mindegy a szükséglet, az újrakanonizálás zajlik, különösen, hogy a hetvenes évek vége óta a filmművészet egyre nagyobb része állandóan hozzáférhető újranézésre, így folyamatosan tesztelhetjük, jól öregedett-e egy mű. A klasszikusok kérdése bonyolultabb, mert ebben a formában ez a körkörös érvelés esete: valami azért klasszikus, mert klasszikusként kanonizálták, és azért kanonizálták akként, mert abban a pillanatban klasszikusnak, vagyis „rendíthetetlenül időtállónak” ítélték meg. Gadamer szerint bármely mű addig klasszikus (normatív és nem történeti értelemben), ameddig képes áthidalni a létrejötte és a befogadása között eltelt egyre nagyobb időbeli távolságot – amikor valamiért erre már nem képes, már csak rendkívül értékes történeti relikvia. Így aztán ebben az értelemben intézményi kanonizáció nem létezhet, hiszen a valóban klasszikus mivolt nem más, mint egy minden befogadáskor a műhöz intézett, érvényességről szóló kérdés.
2/ Mi a szerepe a filmkritikának a kanonizálásban? Van-e különbség a nyomtatott és a digitális média jelentőségében ezen a téren?
„Twitter killed the film critic” – szoktam a híres zeneszámot parafrazálni, ugyanis mikor a legpatinásabb filmes folyóiratok legnevesebb kritikusai is elkezdték másfél instant mondatban megosztani véleményüket egy filmről a sajtóvetítés utáni percekben, lényegében megszűnt az, amit filmkritikának lehet nevezni. Vagy legalábbis minimálisra csökkent a jelentősége. A közösség média és ezen belül kicsit később különösen a Letterboxd a vélemények olyan sokféleségét tette hozzáférhetővé, hogy egyrészt egyre kevésbé „hallatszott” a nagy filmes kiadványok hangja, másrészt egyértelművé vált, hogy nem lehet egyetlen kánonról beszélni. A kortárs társadalom fragmentáltsága nyilván ezen a területen is megmutatkozik, különböző buborékok és közösségek vannak, amelyek számára különböző kánonok léteznek, és ezeket rendkívül különböző típusú vélemények alapján hozzák létre, amelyek között a filmkritikának egyre kisebb szerep jut. Tünetértékű, hogy az egyik legfontosabb, „klasszikus” folyóirat által irányított kanonizálás a Sight and Sound tízévenkénti szavazása, és nem mondjuk az általuk időközben közölt rendkívül magas minőségű kritikák. Meg amúgy is, a kanonizálás gesztusa, a kánon teremtésének vágya vajon mennyire szól elsősorban a kanon(an)izáló fontoskodásáról, önmaga kanonizálóként való kanonizálásáról?
3/ Filmfesztiválok: értékmegőrzés kulturális színhelyei vagy művészfilmes marketing eszközök?
Azt hiszem, mindkettő igaz rájuk, és ez rendben is van így. Persze nem a szó szoros értelmében értékmegőrzésről, inkább felfedezésről és a kanonizáció első lépéseiről van szó, amelyben fontos, de nem döntő szerepük van. (Sok olyan cannes-i Arany Pálmás film van, ami joggal feledésbe merült). Ráadásul a fesztiválok nagyon sokfélék és időben is változnak, van ahol szinte kizárólag kísérletezgetnek és kockáztatnak egy-egy valódi gyöngyszem váratlan felfedezésének reményében, máshol a már bevett sikereket játsszák újra, a nagyok pedig a fesztiválfilmek sztárjaira alapoznak. Ugyanakkor még a legnagyobb fesztiválok sem feltétlenül a díjhalmozásban érdekeltek, számukra is az az egyértelmű siker, ha egy váratlan remekműre bukkannak – Cannes számára például bevallottan ilyen volt a Saul fia. A fesztiváloknak azonban az elmúlt évtizedekben lett még egy fontos szerepe: az alternatív platformok megjelenésével és ebből fakadóan a mozihálózat meggyengülésével filmforgalmazási felületként is működnek: sok, rendes moziműsorra nem kerülő film fesztiválokon találja meg a közönségét.
4/ A hagyományos filmoktatás (középiskolai/egyetemi) közelebb hozhatja a fiatalabb nemzedékeket a klasszikusokhoz vagy érdemesebb lenne újabb terepet találni a filmkultúra népszerűsítésére?
Itt visszatérnék az első kérdéshez: azt, hogy egy adott mű klasszikus, mindig a jelenkor befogadója, ez esetben a fiatalok kell megítéljék. Ha klasszikusként akarjuk a klasszikusokat közel hozni, vesztett ügyünk van, mert nem hagyjuk meg számukra az ekként kanonizálás szabadságát. Ezzel összefüggésben vitatkoznék is a kérdéssel: a klasszikusok tanítása nem feltétlenül esik egybe a filmkultúra népszerűsítésével. Oktatói gyakorlatomban természetesen igyekszem általam remekműnek ítélt (bár általában ritkán klasszikusként kanonizált) filmeket mutatni, de rendszeresen előfordul, hogy a fiatalabb vagy pusztán a nem szakmabeli nézők értetlenségébe ütközöm. Azt gondolom, a diákokat a megértés kihívása elé kell állítani, vagyis arra kell rávenni őket, hogy saját koruk és élettapasztalatuk felől, azt egy pillanatra sem elengedve nyíljanak meg korábbi korok művei felé, és abban kell segíteni őket, hogy számukra releváns kérdéseket találjanak bennük. És el kell fogadni, ha ez legjobb igyekezetünk ellenére sem történik (azonnal) meg. Persze azt hiszem, ez szembemegy a klasszikusok meg a kánon oktatásának elvével.
5/ Mekkora szerepet játszik a kortárs filmművészetben a film-klasszikusok különféle újrahasznosítása, ha igen, behozhatnak-e ismeretlen remekműveket a reflektorfénybe?
A posztmodern óta kihalni nem képes trend az idézetek halmozása és az újrahasznosítás, azonban e sorok írója számára ez minimális izgalmat sem okoz, úgyhogy erre a kérdésre nem tudok érdemben válaszolni.
KOCSIS ÁGNES
1/ Szükség van-e újrakanonizálásra minden korban vagy a klasszikusok épp a rendíthetetlen időtállóságuk miatt klasszikusok?
Szerintem a kanonizálás is esetleges, vannak érdemtelenül kevéssé értékelt alkotók és filmek, amelyeket általában azért nem vesznek észre, mert nem illeszkednek az adott trendekbe, legyen az mainstream vagy akár szerzői filmes trend. Vannak, akiket felkapnak, ám később – főként ha a munkásságuk nem alakul a várt módon - mégis ejtenek. A legviccesebbek számomra a mindenféle újságok filmkritikusai által évente összeállított ”A filmtörténtet X legjobb filmje” típusú listák, amelyeken csak az látszik, hogy valami miatt abban az évben azok a filmek jutottak eszükbe, jövőre más lesz, miközben pár alapnak gondolt filmet mindenképpen beírnak. A női rendezők, sajnos, általában érdemtelenül alulértékeltek, kivéve, ha valakit hirtelen felkapnak, hogy megmutassák, ez nincs is így. Érdemes lenne időnként újra felfedezni régi filmeket, és akár be is mutatni, mert mai szemmel sok minden másként hat.
2/ Mi a szerepe a filmkritikának a kanonizálásban? Van-e különbség a nyomtatott és a digitális média jelentőségében ezen a téren?
A filmkritika egy szubjektív műfaj, minden esetben az ízlés és az érdeklődés határozza meg, azonban sokan nem akként olvassák. A hozzáértést a hatalmas filmes műveltség jelentheti, amelynek segítségével sikerülhet átfogóbb értelemben meghatározni egy film helyét a filmtörténetben, azonban sajnálatos módon a nagy filmes műveltség kezd eltűnni a filmkritikusok körében, és ez a jelenség a digitális média megjelenésével sokszorosára növekedett. A filmkritika, amennyiben fontosnak mondott újságok hasábjain jelenik meg, akár a nagy fesztiválok közhangulatában és ennek következtében talán a zsűrik döntésében tudat alatt is szerepet játszhat.
3/ Filmfesztiválok: értékmegőrzés kulturális színhelyei vagy művészfilmes marketing eszközök?
Az Oscar-díjat mindenképpen marketing-eszköznek tartom, a díj nagyon nagyot dob az eladásokon, és a díjat megelőző marketing nélkül – ami tulajdonképpen egy befektetés, mivel az amerikai filmakadémia tagjai szavaznak és nagy mennyiségű film közül kell választaniuk – nem lehet nyerni, kivéve, ha a film már eleve jelentős publicitást kapott korábban, mondjuk egy nagy fesztiválon nyert díjjal. A fesztiválok szerepe nagyon fontos, amennyiben valóban azokat az értékes alkotásokat juttatják el nonprofit módon egy adott közönséghez, amelyek máshol nem láthatóak, és nem kerülnek moziforgalmazásba. A nagy filmfesztiválok (Cannes, Berlin stb.) pedig érdekesen működnek: a kommerszebb filmekkel és a sztárokkal becsalogatott többezer újságíró és hatalmas közönség látókörébe a kevésbé eladható szerzői filmek is bekerülnek, így ott is fontos szerepe van az értékmegőrzésnek.
4/ A hagyományos filmoktatás (középiskolai/egyetemi) közelebb hozhatja a fiatalabb nemzedékeket a klasszikusokhoz vagy érdemesebb lenne újabb terepet találni a filmkultúra népszerűsítésére?
Nagyon fontos lenne visszahozni a mozgóképkultúra és médiaismeret tantárgyat az iskolákba, amely az utóbbi időben kikerült a nemzeti alaptantervből. Nemcsak a filmkultúra és a filmtörténet megismerése tartozna hozzá az alapműveltséghez, hanem a – bármiféle - médiatartalmak értelmezési képességének fejlesztése is, hiszen a mai fiatalokat már szinte csak ez veszi körül. Sajnos, pillanatnyilag, a filmművészeti egyetemek felvételijén is rendkívül hiányos filmtörténeti alaptudással jelenik meg a jelentkezők nagy része.
