A Filmvilág tizenhárom szakembert kérdezett meg a filmszakma különböző területeiről a kanonizáció szükségszerűségéről és legfontosabb területeiről (filmkritika, fesztiválok, filmoktatás), a válaszokból összeállított kivonat a szeptemberi szám Filmkanonizáció blokkjában olvasható: az alábbiakban Vincze Teréz (filmkritikus, egyetemi oktató az ELTE Filmtudomány Tanszékén, a Metropolis szerkesztője) és Reisz Gábor (forgatókönyvíró-rendező) teljes válaszai olvashatók az öt kérdésre.

REISZ GÁBOR

1/ Szükség van-e újrakanonizálásra minden korban vagy a klasszikusok épp a rendíthetetlen időtállóságuk miatt klasszikusok?

 Szerintem minden téren van, így a két emberöltőnyi filmművészettel sincs ez másképp, talán leginkább oktatási szempontok miatt. 

2/ Mi a szerepe a filmkritikának a kanonizálásban? Van-e különbség a nyomtatott és a digitális média jelentőségében ezen a téren?

A filmelemzések és kritikák velejárója a besorolás, összehasonlítás. A klasszikusok mint állandó mérföldkövek, irányadók térnek vissza, de ez a fajta gyakorlat a digitális médiában egyáltalán nem megszokott, sőt igazából ritka. A digitális médiafogyasztási szokásaink gyorsabbak, felületesebbek, ami miatt nem törekszünk az ilyen levezetésre.  

 3/ Filmfesztiválok: értékmegőrzés kulturális színhelyei vagy művészfilmes marketing eszközök?

Nagyon sok problémám van a fesztiválokkal, de tény, hogy alapvető platformok a filmművészetben. Országonként más a jelentőségük, számunkra nagyon nagy, de nem is csak a nyilvánvaló piaci szempontokból, inkább mint kulturális hírvivő van nagy jelentőségük. A rendszerük viszont nagyon igazságtalan: szinte minden eldől a nagy fesztiválokon, utána a kisebbek legtöbb esetben automatikusan vesznek át szinte teljes programokat sok esetben úgy, hogy nem is láttak minden filmet. Az, hogy egy film jó-e vagy sem, csak egy szempont négy-öt másik mellett, mint az aktualitás, sztárrendező vagy -szereplő, botrány lehetősége (ami az egyik legerősebb marketingelem), országok és kontinensek figyelembevétele, azaz a sokszínűség és egzotikusság, férfi-nő arány. És persze ezek a szempontok mind indokoltak vagy minimum logikusak ahhoz, hogy jól működjön egy fesztivál. Tekintve, hogy szinte mindenki leadja a filmjét Berlinbe, Cannes-ba, Velencébe, nem kérdés, hogy abban a nagy halmazban van valahol az érték, de hogy ez mindig színtiszta válogatás tud lenni, azt nehezen tudom elképzelni.

4/ A hagyományos filmoktatás (középiskolai/egyetemi) közelebb hozhatja a fiatalabb nemzedékeket a klasszikusokhoz vagy érdemesebb lenne újabb terepet találni a filmkultúra népszerűsítésére?

Nem tudom, mi lehet az újabb terep, de nagyon érdekel. Kizárólag a klasszikusok nem fogják közelebb vinni a fiatalokat filmkultúrához, mert valamennyi ilyen alkotásnak főképp úgy van értelme, hogy az adott kontextus is fel van építve a filmek körül. Szkeptikus vagyok, nem hinném, hogy erre lenne mód középiskolában. Ezért is érdekelne az újabb terep.

5/ Mekkora szerepet játszik a kortárs filmművészetben a filmklasszikusok különféle újrahasznosítása, ha igen, behozhatnak-e ismeretlen remekműveket a reflektorfénybe ?

Nagyot és egyértelműen igen. Ahogy egy-egy sikeresebb film akár az élet más területén is tud trendet, divatot, szokásokat generálni. Sőt, sokszor azt érzem, hogy gyakran marketingeszközként is tudatosan használják ezt különböző produkciók, forgalmazók.

VINCZE TERÉZ

1/ Szükség van-e újrakanonizálásra minden korban, vagy a klasszikusok épp a rendíthetetlen időtállóságuk miatt klasszikusok?

Vincze: Meggyőződésem, hogy a kanonizáció fogalmának fontos összetevője a dinamikusság: állandóan mozgásban és változásban lévő dinamikus jelenségként érdemes rá tekinteni. Ebből szükségszerűen következik, hogy ez a folyamat semelyik korban sem áll le, és ennek a folyamatos mozgásnak maguk a „klasszikusok“ is részét képezik – vagyis állandóan bizonyítaniuk kell minden kor számára saját klasszikusságukat, azaz azt, hogy saját korukból kilépve, az új és új korszakokban is képesek érvényesen megszólalni, megszólítani a nézőt. Ugyanakkor azért, Gadamer nyomán, azt is megjegyzem, hogy a klasszikusoknak a hagyomány és kultúra vonatkozásában van valamiféle stabilitást teremtő ereje is, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Vagyis összességében a kanonizációban a dinamikus változás és a klasszikusok által képviselt stabilitás kettős játékáról van szó. 

2/ Mi a szerepe a filmkritikának a kanonizálásban? Van-e különbség a nyomtatott és a digitális média jelentőségében ezen a téren?

Vincze: A filmkritikának többféle definíciója lehetséges, de ha abból indulunk ki, hogy a definícióhoz mindenképpen hozzátartozik, hogy a kritika az aktualitás kritikai megítélésével (ítéletalkotással) foglalkozik, akkor azt mondhatjuk, hogy szerepe a kanonizációban korlátozott, de természetesen összességében részét, egyik összetevőjét alkotja ennek a folyamatnak. Hatása korlátozott annyiban, hogy az aktualitáshoz kapcsolódva egy bizonyos pillanat kontextusában, annak elvárásait kommunikálja egy kritikus személyes megítélésének közvetítésével. Azonban a kritika mellett számos tevékenység – oktatás, kutatás, fesztiválok és kulturális események, kultúrpolitika – is fontos összetevői a kánonalkotásnak, és valószínű, hogy mindezek közül nem is a kritika a legmeghatározóbb.

A jelenkor alapvető jellemzője, hogy minden „üzenet“, így a kritikai beszéd is iszonyatos „zajban“ jelenik meg. A nyomtatott és a digitális média szerepének különbözősége (ha van) nem magához a mediális különbséghez kötődik – tehát nem arról van szó, hogy a nyomtatásban megjelent értékítélet és a digitálisan publikált értékítélet kanonizációs értéke különbözik. Hanem arról van szó, hogy a digitális média alapvetően a „zaj“ rendkívüli növekedéséhez járult hozzá (függetlenül attól, hogy ezt a növekedést pozitívan vagy negatívan értékeljük), és előidézte azt a helyzetet, ahol egyszerűen a mennyiség lép a minőség helyére. A mennyiség az egyetlen, ami azzal kecsegtet, hogy a háttérzajból kiemelkedhet valami – a minél több említés, a „mémesedés“ és hasonló tendenciák. Véleményem szerint a digitális világban a véletlennek valamivel nagyobb szerepe van abban, hogy mi emelkedik ki a zajból. 

3/ Filmfesztiválok: értékmegőrzés kulturális színhelyei vagy művészfilmes marketing eszközök?

Vincze: A filmfesztiválok a filmes közélet rendkívül fontos helyszínei minden jó és rossz tulajdonságukkal együtt. Véleményem szerint legfontosabb szerepük találkozóhelynek lenni a filmek és a filmek iránt érdeklődő minden nemű és rendű emberek között (készítők, egyszeri nézők és rajongók, kritikusok, kulturális döntéshozók). A filmekről, a kánonokról, és bármiféle, a filmkultúrát széles értelemben érintő kérdésekről való beszélgetések, viták helyszínei ezek. A fesztiválok rendkívül sokfélék lehetnek mind programkínálatukat, mind működésmódjukat tekintve, de fontosságuk a filmkultúrában tagadhatatlan. A kulturális értékmegőrzésben épp úgy fontosak, mint a művészfilmes marketingben. Sokféleségük sokféle funkciót tesz lehetővé. Az Oscar-díj legfőképp egy marketing eszköz, a kritikai minőséggel kevés és nem szisztematikus a kapcsolata. Ezen túl elsősorban az amerikai kultúrhegemónia fenntartására való törekvés látványos és rendkívül túlértékelt cirkusza.

4/ A hagyományos filmoktatás (középiskolai/egyetemi) közelebb hozhatja a fiatalabb nemzedékeket a klasszikusokhoz vagy érdemesebb lenne újabb terepet találni a filmkultúra népszerűsítésére.

Vincze: A filmoktatásban mindenképpen elkülönítendő az általános vagy közoktatási feladat a specifikus, szakmai képzési feladattól, ami filmes képzéseken, filmszakokon gyakran egyetemeken zajlik. A közoktatásban a legfontosabb a filmek iránti érdeklődés ösztönzése, és ezen belül a nyitottság kialakítása – vagyis annak elérése, hogy minél többféle filmtípusra tegyük nyitottá a fiatalságot. Az út nem feltétlenül a klasszikusokon keresztül vezet, de az út folyamán üdvös lenne, ha létrejönnének élvezetes találkozások a klasszikusokkal is, hogy ez megágyazzon a sokféle – nem csak a mainstreamben özönlő, populáris filmtartalmak – iránti nyitottság számára. De fontos, hogy minden korosztályt a neki megfelelő tartalmak, témák felől próbáljanak az oktató/nevelők megnyerni a mozgóképkultúra ügyének.
A szakmai, felsőoktatási képzésben a klasszikusok oktatása, megismertetése megkerülhetetlen. Ahol a jövő filmszakembereit képzik (legyen az filmkészítő, kritikus, tanár, fesztiválszervező vagy filmklubvezető), a klasszikusok oktatása véleményem szerint kötelező, kihagyhatatlan.