„Félelem. Még több félelem. Annál is több félelem” – figyelmeztet Janne Teller regényének elbeszélője. Sem a könyv, sem a filmverzió nem csomagolja díszpapírba a pubertás horrorját.

2000-ben jelent meg a dán írónő, Janne Teller Semmi című regénye. A megjelenést övező legendák szerint a szülők és tanárok felháborodásának hatására először igyekeztek teljesen kiszorítani a könyvet az iskolákból, azután 2001-ben a Semmi váratlanul elnyerte a dán Kulturális Minisztérium Gyermekkönyv-díját, majd kötelező olvasmány vált belőle Dániában.

Ha valóban volt ilyen, akkor a morális pánikot az válthatta ki, hogy Teller halálosan hatásos koktélt kevert a nagyon is felnőtteknek szóló abszurd-egzisztencialista példázatok félévszázados hagyományából és a kamaszkor krízisét kalandtörténetté mesélő ifjúsági regények szokásos összetevőiből. A hozzávalókat nyakon öntötte jó adag tabudöntő gátlástalansággal, majd a prepubertás nyelvi és érzelmi repertoárjánál látványosan elakadt fiatalfelnőtt hőse, Agnes visszaemlékezéseként feltüntetve kínálta az olvasóknak – ráadásul olyan lakonikus szenvtelenséggel és szemérmetlenül elő-előtörő groteszk humorral előadva, hogy még a legedzettebb kiábrándultságfogyasztóknak is jogosan szaladgálhatott tőle a hátán a hideg.

És dőlt lefelé az a két nagy Torony

A Semmi megjelenésének történelmi pillanata valószínűleg nagyon szerencsésen volt borzasztóan szerencsétlen. 2000-ben talán még lehetett sikeresen takargatni a Camus által csak délibábként emlegetett látszattal azt az értelmezésnek kitartóan ellenálló, embert tagadó valóságot, amellyel pedig a világot biztonságos és otthonos helyként berendezni vágyó ember folyton szembe találta magát, de miután 2001-ben élő egyenes adásban nézték végig a fejlett országok mindenféle korú polgárai, ahogyan terrortámadás miatt leomlottak a New York-i Word Trade Center ikertornyai, valószínűleg végleg tarthatatlanná vált az az eleve is naiv vagy szemellenzős elképzelés, hogy a kamaszoknak szóló irodalomba az élet értelmetlenségéről diskuráló nyolcadikasok bestiális akciói nem valók. Az értelmetlenség és a bestialitás ugyanis hirtelen ott termett a vacsoraasztalok mellett, a családok nappalijában.

Krasznahorkai László Megy a világ előre című novellájában írta: „nem, nincs mód számomra egy új nyelvet most hirtelen megtanulni, ahhoz én, együtt a többiekkel, túlságosan is a foglya vagyok a réginek, így hát nem marad más, gondoltam, mint feladni a reményt, hogy érthetem, ami zajlik itt, csak ültem nagy komoran, néztem kifelé az ablakon, odakint újra és újra egyre csak dőlt és dőlt és dőlt lefelé az a két nagy Torony”. Teller talán éppen ezt az új nyelvet tudta pont jókor tálcán kínálni. Ez természetesen csak elmélet, de magyarázhatja a kötet gyors rehabilitációját és azóta tartó diadalmas sikerét, a Semmi ugyanis világszerte begyűjtötte a legrangosabb irodalmi díjakat, írtak belőle operát, egy tucat országban van műsoron folyamatosan a regény színpadi változata, Magyarországon, a világon először, pedig még bábelőadás, pontosabban zenés bábos pszichothriller is készült belőle.

2022-ben megérkezett az első filmadaptáció is. Bár a rendezőpáros, Trine Piil Christensen és Seamus McNally regénnyel megegyező című, de annak szigorú, levegőtlen dramaturgiáját feloldozó és friss asszociációkon, kincsként felfedezett, meghitt viszonyok rendszerén és teret kapó pillanatnyi idilleken átszellőztető filmje Bo Bilstrup érzéki képsoraival és a valóban kamasz színészek szuggesztív jelenlétével megtámogatva inkább nézhető az eredeti legitim, de szellemében nem teljesen hűséges értelmezéseként. És ez egyáltalán nem probléma: míg Teller regénye szigorúan tartja magát a 8 év távlatából (Agnes 8 évvel az események után meséli el az eredetileg 1990-es évek eleji nyolcadik tanév történetét) sem enyhülő illúziótlansághoz és a feloldozás, az érzelmi feldolgozás tilalmához, addig a moziverzió már rutinosabban, lazábban kezeli a helyzetet, ahogyan a mai, okostelefonjukkal a kezükben és talán örökre áll alatt felejtett maszkkal mászkáló kamaszok is sokkal közvetlenebbül, szenvedélyesebben és ezáltal átélhetőbben vetik bele magukat a krízisbe.

A szépség, a szolidaritás, a hűség, az ambíció, a becsület megjelenése a filmben nem gyengíti, hanem éppen aláhúzza a tényt, hogy felnőni voltaképpen dühös, magányos, büdös, véres, nedves, bosszúszomjas és diadalittas horror, a felnőtt identitás kialakításához, még ha jobbára csak képletesen értve is, de több halálon át vezet az út, és a korosztályra jellemző érték- és identitásválság egyáltalán nem biztos, hogy sikeresen kezelhető. Míg a regény 2000-ben normaszegőnek számított, Christensen és McNally bármennyire is érzékeny filmverziója már inkább biztonsági játéknak hat, hiszen az elmúlt bő 20 évben több bestiális felnőttéválás-film is készült Európában, gondoljunk csak akár az Engedj be! című svéd gyermek-vámpírrománcra a kétezres évek végéről, vagy a nemrég bemutatott, finn pubertáshorrorra, A keltetésre.

Arról, hogy mi a semmi

Örkény egyperceseinek országában természetesen pontosan tudjuk, hogy: „Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.” Örkény a groteszk ábrázolásmóddal egyfelől ugyan rámutat a világ félreműködésére, másfelől azonban fel is oldja a leleplezett helyzetekben rendre megbújó tragikumot. „Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról. Íme, a világ fejtetőre állt” – írja is Arról, hogy mi a groteszk című egyperces novellákat bevezető egypercesében.

A Semmi által – a regény és a filmváltozat által egyaránt – leleplezett értelmetlenség ábrázolása azonban alapvetően a tragikus veszteség talajáról rugaszkodik el. Agnes és a 8/a osztály biztonságérzete akkor mondja fel végleg a szolgálatot, amikor egyik osztálytársuk, Pierre Anthon a nyári vakáció utáni első tanítási napon egyszer csak feláll, és közli, hogy semminek nincs értelme, és ezért semmit sem érdemes csinálni.

A regényben a groteszk ábrázolás mindvégig szolgálja a történtektől való érzelemmentes távolságtartást az elbeszélése során, de az elvárt érzelmi reakció hiánya valójában nem megkönnyíti, hanem éppen súlyosbítja az olvasó helyzetét. A film pedig már csak finoman, a nézhetőség, bírhatóság megőrzése érdekében él a groteszkummal, mint ahogy a shakespeare-i tragédiák receptjében is kötelezően benne szerepelnek a clown-jelenetek. Viszont a néző helyzetét megkönnyítve teret enged a kamaszok érzelmi kitöréseinek, egyedül Agnes őrzi a jobbára szenvtelen szemlélődő pozícióját, de ő sem bírja végig.

A Semmi kamaszhősei nagyobb pácban vannak, mint az Örkény-egypercesek figurái vagy Camus Sziszüphosza. Ugyanis nem tudnak felegyenesedni, és újra normális állapotában szemlélni a világukat, mert ez a világ végleg kompromittálódott, nincsen neki normális állapota. Ugyanakkor maguk előtt görgetni való nagy követ sem kaptak büntetésből, azaz nincsen nekik istenek vagy tradíciók által előírt sorsuk, amelyet méltósággal viselhetnének, szabadok. Éppen ezért azt teszik, amit tulajdonképpen bármelyik abszurd hős tenne: harcot indítanak az élet értelmének a visszaszerzéséért. Ez a harc pedig áldozatokkal jár. „Aminek meg kell történnie, az nem más, mint szükséges áldozat az élet értelméért folytatott harcban” – összegez a történet egy pontján Agnes. És elkezdik összehordani a Fontos Dolgok Halmát.

A Semmi kamaszai mindazonáltal nem a dolgok különösen szerencsétlen együttállását okolhatják helyzetükért, a válság, amit megélnek, Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete szerint normatív krízis, az emberi élet normális része. Ahogyan Bárány Tibor a regény első magyar kiadásához írt utószavában fogalmaz: „Ha az életnek nincs értelme, egyszeriben feleslegessé válnak a felnőttek elvárásai. Márpedig pontosan ezek az elvárások rendezik be a gyermekkor biztonságos világát, ezek mentén tagolódnak a kissé szürke, mégis megnyugtatóan otthonos hétköznapok. Pierre Anthon provokációja pár évvel korábban még nem ért volna célt: kamaszkorban ébredünk rá, hogy a felnőttek világával valami alapvetően nincs rendben – és ránk hárul a feladat, hogy értelmet adjunk az életünknek.”

 A nyelven túl

„És azt a valamit, amitől Sofie szeme csillogott, nem lehetett csak úgy rátenni a Fontos Dolgok Halmára, pedig ez is a világ részét képezte. És azt se tudtam, hogy Pierre Anthonnak hogyan tudnám elmagyarázni ezt az egészet” – Agnes ezzel nem pusztán a 8/a lázadásának határaira mutat rá, hanem a regény, egyúttal a nyelv korlátaira is.

Teller könyve főként abban bravúros, ahogyan egyszerre tereli filozófiai síkra a felnőtté válás folyamatát kísérő külső és belső konfliktusok taglalását, és leplezi le a pubertással járó fiziológiai és érzelmi krízis alapvetően brutális, bestiális, borzongató jellegét.

A regény elbeszélője azonban végig kitart amellett, hogy végső soron ők, lázadó kamaszok tilosban jártak: „És azt is tudom, hogy az élet értelmével nem szabad játszani. Nem igaz, Pierre Anthon? Nem igaz?” – sorakoznak szigorú rendben Agnes utolsó szavai.

Sofie szemének csillogása ugyanakkor nem az irodalom, hanem a film igazi területe. Ahogyan annak az egyszerre fenyegetővé váló, de mégsem embertelen, hanem sokkal inkább átlelkesített világnak a megmutatása is, amelyiket Janne Teller sorai csak néha tudnak előcsalni: „Az ajtó elvigyorodott. Először láttam ilyet. Az ajtó nagy, nevető pofának tűnt, ami elnyelne, ha arra ragadtatnám magam, hogy kövessem Pierre Anthont”. De amelyik éppen eleven, szabadon áradó képsorokon csillanó, iramló, időbe vetett voltával őrzi a reményt, hogy kialakítható itt még igazi otthon, ami elvadult, az meg is tud szelídülni.

Ebből a perspektívából már világos, hogy Trine Piil Christensen nagyon is tudatosan alakította át a regény dramaturgiáját, a személyközi viszonyokat, bizonyos karaktereket, a cselekmény által felölelt időt. Nagyon is komoly szándéka volt ezekkel a változtatásokkal, mégpedig egy új, érzelmesebb, megengedőbb olvasat felmutatása egy új, szenvedélyesebb és tudatosabb generációval a középpontban, akiknek lázadása ugyan adekvát reakció a krízisre, de tetteiknek mégis van súlya.

A Semmi filmverziójának ugyanakkor éppen ez a sikeres, nagyon korszerű újraolvasás lesz a veszte. Ugyanis, míg a filozófiai alapokon nyugvó regény talán tartani fogja magát, addig gyorsan elavulhat a dán rendezők jobbára generációs pillanatképe. Ez nem az ő hibájuk, ez valóban generációs kérdés. Janne Teller regényének kamaszai az X-generáció legutolsó szülöttei, tulajdonképpen őket nyomasztották utoljára igazán komolyan azzal szüleik, hogy mindenképpen valami értelmeset kell csinálniuk, válniuk kell valamivé. Ma még főleg az X-generáció gyerekei ülnek az iskolapadokban. Hamarosan viszont a gyakran Pán Péter-generációként is emlegetett Millenialok gyerekei mennek nyolcadikba. Valószínűleg ezeknek a kamaszoknak már nem kell egyedül, titokban szembe nézni a semmivel, és azzal sem, hogy talán sosem lesz belőlük valaki. Hanem – a világtörténelem során először – meg tudják majd beszélni a szüleikkel, miközben háborúk és járványok képeit pörgetik majd a tenyerükben a vacsoraasztal mellett.

Forgács Nóra Kinga kritikája a Filmvilág 2022 októberi számában jelent meg.