A katolikus egyház a maga világméretű intézményrendszerével, élén a pápával mindig népszerű témát jelentett a filmesek számára. A katolikus papok karakterei gyakran fölbukkannak a mozgóképen. A protestáns lelkipásztorok és ortodox pópák nem vetekedhetnek népszerűségben a katolikus papok mozgóképes ábrázolásával. Ennek oka mindenekelőtt a római katolikus egyház világméretű kiterjedése, globális jellege, míg a protestáns és ortodox egyházak (bár küldetésük szerint szintén egyetemesek) országos szerveződésűek. A katolikus egyház képviselőin keresztül jól be lehetett mutatni a különböző kultúrák ütközését. A másik ok nyilvánvalóan a cölibátus kérdése, amely mindig izgatta a filmesek – s korántsem csak az antiklerikális filmesek - fantáziáját. Se szeri, se száma a magánéleti válságot átélt papoknak a szépirodalomban és a filmvásznon Stendhal hősétől, a papnövendék Julien Soreltől kezdve Victor Hugo A párizsi Notre-Dame-jának esperesén, Claude Frollón, Ethel Lilian Voynich Bögöly című regényének Montanelli bíborosán keresztül a Tövismadarak Ralph de Bricassart atyájáig. A katolikus papok karakterei eléggé széles skálán húzódtak a filmművészetben, a hősies, tragikus ábrázolástól a komikus megjelenítésen át a negatív reprezentációig.
Van egy olyan csoportja a katolikus egyháznak, amellyel szemben a filmesek mindig megértőbbek voltak, mint a világi papság iránt: a szerzetesség. Nyilvánvalóan azért, mert a szerzetesek zártabb világuk, elvonultabb életmódjuk miatt kevésbé voltak alkalmasak arra, hogy belebonyolódjanak a közéletbe, így mentesek tudtak maradni – legalábbis a filmesek számára – a napi társadalmi, politikai konfliktusoktól. Mostani írásunkban bemutatjuk a katolikus szerzetesek reprezentációját (értelemszerűen nem érintjük az ortodox szerzeteseket bemutató filmeket, mint amilyen Tarkovszkij Andrej Rubljov című alkotása, sem a buddhista szerzetesekről vagy muszlim dervisekről szóló filmeket).
Hittel és ököllel az elesettekért
A filmművészet első központjai (Dánia, Németország, az Egyesült Államok) protestáns többségű államok voltak, mások (pl. Franciaország, a latin-amerikai országok) pedig a 20. században nyakig voltak a katolikus egyház és állam közötti kultúrharcban. Nem csoda, hogy néhány életképet (pl. húsvéti körmenet) leszámítva a katolikus egyház nem kapott elegendő társadalmi figyelmet, vagy ha igen, abban eleinte nem volt sok köszönet. A szerzetesek pedig elvonult életvitelüknél fogva nem is voltak alkalmasak arra, hogy köréjük izgalmas cselekményt szőjenek.
Az első szerzetesfigura, aki népi hősből filmkarakterré vált a filmvásznon, a Robin Hood-történetek Tuck barátja. A híres erdei zsivány bandájához tartozó ferences szerzetes magán viselte az antiklerikális kritika vonásait (nagyétkű, bor- és sörissza barát), de idővel egyre pozitívabb megítélést kapott a mozgóképen. Amikor VIII. Henrik angol király (1509-1547) végrehajtotta a maga teológiai és egyházszervezeti Brexitjét, és föloszlatta a kolostorokat, a Robin Hood-történetek egyházellenes vonulata markánssá vált. A kapzsi, gonosz apátok, falánk szerzetesek és ravasz apácák visszatérő motívumai a Robin Hood-balladáknak. Így Tuck barát egyrészt falánkságával alkalmas volt a szerzetesek kifigurázására, másrészt viszont maga is csépelte botjával a nottinghami bíró poroszlóit, és különösen a kapzsi apátokat. Az 1991-es Robin Hood, a tolvajok fejedelme című filmben Tuck barát hajítja le a nottinghami bíró cinkosát, a gonosz apátot a várból.
Tuck barát még általában a szegényekért lép föl, de akadnak olyan szerzetesek is, akik kifejezetten egy társadalmi vagy etnikai csoport érdekében harcolnak – akár szóval, akár imával, akár (legvégső esetben) fegyverrel. A filmesek számára mindig izgalmas téma volt, hogy mi történik, ha Isten szolgái nem képesek békés úton érvényt szerezni a jézusi emberszeretet elvének. Gyakran párhuzamot vontak a kereszténység és a szocializmus, illetve a munkásmozgalom között. Elvégre az ókori Judeában, majd Rómában a Jézus-hívők ugyanúgy hirdették az egész emberiség megszabadítását (igaz, nem a földi elnyomástól, hanem a bűntől), és ugyanúgy rejtőzniük kellett. Mindenki ellenük volt: Pilátus, Heródes Antipász, Kajafás, a római császárok, a hivatalos papság úgyszólván teljesen, és az arisztokrácia nagy része, és valójában még a nép jelentős része, egyes időkben túlnyomó többsége is. A keresztény fölfogás szerint csak a legkisebbek, leginkább elesettek értették meg kezdettől fogva Jézus igéjét. Ebből az ellentétből (világméretű misszió – kezdeti tömeges elutasítás és üldözöttség) fakadt a romantikus elképzelés, hogy a hit embereinek olykor aktívan kell harcolniuk az elesettekért.
A misszió (The Mission) című brit-francia dráma 1986-ban készült, számos díjat söpörhetett be, és a rendezés kategóriában Oscar-díjra jelölték. A Vatikán összeállított egy listát a „45 legnagyszerűbb filmről”, amelyet a vatikáni álláspont szerint valaha készítettek. Az 1995-ben készített listán A misszió olyan alkotásokkal szerepel együtt, mint az Andrej Rubljov (1966), Az Aranypolgár (1941), a Ben Hur (1959), A párduc (1963) vagy a Gandhi (1982).
A 18. században a dél-amerikai spanyol és portugál gyarmatbirodalmak határán, a mai Paraguay területén jezsuita misszionáriusok telepedtek meg, hogy az esőerdővel borított területen hirdessék a katolikus hitet a gyűjtögető, vadászó-halászó őslakosok között. A missziókban élő jezsuita atyák letelepítették a guarani indiánokat, megtanították őket a földművességre, a szövés-fonásra, a fafaragásra és a művészetekre, iskolákat alapítottak számukra, és, ha áttételesen is, hozzájárultak a gyarmatosítókkal szembeni öntudatuk növekedéséhez.
Nem a hittérítők voltak az egyetlen „fehér emberek”, akik bemerészkedtek a kígyóktól, pókoktól, hangyáktól hemzsegő, párás esőerdőbe. Más „fehérek” is megjelentek, akik éppolyan elszántak és rendíthetetlenek voltak, mint a hittérítők, ám őket dicstelen szándékok motiválták: a rabszolgavadászok. Elhurcolták a guaranikat, köztük a keresztény hitre térteket is. A jezsuita atyák missziói voltak az egyetlen helyek, ahol az őslakosok biztonságban élhettek. A tilalomfaként szolgáló missziók csípték a rabszolgavadászok és a velük összefonódott hivatalnokok szemét, és csak alkalomra vártak, hogy bosszút álljanak a láb alatt lévő misszionáriusokon.
A missziók kérdése összefonódott a nagyhatalmi érdekellentétekkel. A 18. században Spanyolország tiltotta az indiánok rabszolgaságát, Portugália azonban nem. A mai Paraguay a spanyol és portugál birodalmak végvidékén feküdt. Két konfliktus ért össze: a határ kérdése és a missziók kérdése. A kétféle birodalom eltérő indiánpolitikája miatt a jezsuiták számára nem volt érdektelen, misszióik a képlékeny határ melyik oldalára kerülnek (máskülönben a határnak nem lett volna szerepe a sötét dzsungellel, félelmetes vízesésekkel borított területen).
Mindezt még tovább bonyolította egy harmadik probléma: Sebastião José de Carvalho e Melo, Pombal márkija, Portugália első minisztere, aki a király helyett irányította az országot, ellensége volt a jezsuita rendnek, amelyben a királyi hatalom esküdt ellenségét látta. Pombal eltökélt volt abban, hogy Portugáliát a felvilágosult abszolutizmus eszközével kirántsa az Angliához és Franciaországhoz képest elmaradott helyzetéből. A mi II. József királyunkhoz hasonlóan a türelmetlen ész vezette politikáját. Az egyház hatalmában, s különösen a pápának alárendelt jezsuita rendben látta minden viszály, intrika és cselszövés okát, minden reformellenes nemesi összeesküvés irányítóját.
Az 1750-es madridi szerződés kihúzta a talajt a jezsuiták és indián pártfogoltjaik lába alól. Spanyolország kénytelen volt átengedni egy jelentős területet Portugáliának, a rajta lévő missziókkal együtt. A spanyol jezsuitáknak választaniuk kell: magukra hagyják pártfogoltjaikat, vagy ellenállnak. A film két jezsuita hőse másként reagál a kihívásra: míg Gabriel atya (Jeremy Irons) ragaszkodik a békés eszközhöz, az egykori zsoldoskapitányból lett szerzetes, Rodrigo Mendoza (Robert de Niro) a fegyveres harcot választja. Mendoza korábban maga is rabszolgavadász volt. Első kézből tudja hát, milyen sors várna a misszióban élő indiánokra. A jezsuiták nemhogy a guaranikat, önmagukat sem tudták megvédelmezni: 1773-ban XIV. Kelemen pápa föloszlatta a rendet.
A film azért jelentős számunkra Magyarországon, mert Dél-Amerika története a konkvisztádorok és az elnyert függetlenség időszaka között – tehát a 17-18. században – teljesen fehér folt a magyarországi történelemórákon. A zenitjükre ért portugál és spanyol birodalmak uralkodói és a Pombalhoz hasonló államférfiak a felvilágosult abszolutizmus szellemében reformokkal kísérleteztek, s – hasonlóan a mi II. Józsefünkhöz – a fő ellenfelet az egyházban találják meg, illetve a nagyhatalmú(nak látott) jezsuita rendben. Utóbbi azonban a gyarmaton élő indiánok védelmezője, s így az egyház-állam konfliktus rendelkezik egy őslakos-gyarmatosító színezettel. A jezsuita rend története, a missziók szervezése, a kor nagyhatalmi politikája és manőverei megismerhetőek a filmből.
Az életrajzi filmek
Kétségtelenül a ferences szerzetesek a legnépszerűbbek a filmeken. A ferencesek, vagy – eredeti nevükön – a „kisebbik testvérek” rendjének alapítója, Assisi Szent Ferenc életét számos filmen megjelenítették. A leghíresebb Franco Zeffirelli filmje, a Napfivér, holdnővér (1972). A film lépésről lépésre követi a kezdetben felelőtlen életvitelű, lovagi pályára készülő jómódú polgár, Francesco di Bernardone lélektani változását, ahogyan sebeiből fölgyógyulva lassan elmélyül a vallásos érzésben, és szakít korábbi léha életmódjával és dicsőségvágyával. A film nem mentes némi kapitalizmus-kritikus mondanivalótól sem, még akkor sem, ha a középkorban játszódik: Francesco undorodva veszi kézbe apja aranypénzeit, és az aranyhalmot ellenpontozza az apja kelmefestő műhelyében dolgozó munkások és munkásnők nyomorúságának bemutatása. Francesco elhagyja Assisit és apja házát, hogy kövesse „Szegénység Úrnőt”, és magára ölti az umbriai pásztorok szürkésbarna, kámzsás öltözékét, amely később a „kisebbik testvérek” ruházata és szimbóluma lesz. 1209-ben alapította meg hivatalosan rendjét.
Francesco és társai újjáépítik a San Damiano kápolnát, ám a püspök és a helyi lakosság nem fogadja jó néven próbálkozását egy vagyonközösségen alapuló rend alapítására. Miután fölgyújtják a kápolnát, Francesco felteszi a kérdést: mit tett rosszul. 1210-ben társaival elmegy Rómába, a pápához. A ferencesek szürkésbarna öltözéke éles ellentétben áll a bíborosok ruhájának színével, a sok arannyal átszőtt pirossal, kékkel és fehérrel. Előbb tömlöcbe vetik Francescót és társait, ám később III. Ince pápa (1198-1216) – látszólag megmagyarázhatatlan módon – mégis maga elé engedi őket. A pápa megcsókolja Francesco lábát, amit néhányan megbotránkozva néznek. Egy bíboros mondja ki némileg szájbarágósan (a nézőnek is): a szegénység és alázat követésével ezek az emberek sok szegényt visszahoznak az egyházhoz.
A film jól összefoglalja Szent Ferenc életét, fiatalkorától odáig, hogy a pápa befogadja hivatalosan rendjét a katolikus egyházba 1210-ben. Ám a Napfivér, holdnővér rendelkezik két hiányossággal. A film nem ad magyarázatot arra, hogy III. Ince miért gondolja meg magát Francescóval kapcsolatban. A legenda szerint a pápa álmot látott, amelyben az egyház leomlani kézülő épületét egy sovány, szürkésbarna öltözetű ember tartja meg a vállával. Másnap látogatójában ráismert az álombeli férfira.
A másik hiányosságnak tűnik, hogy a filmben nem adnak választ arra nyíltan, voltaképpen mi is volt a baj a „kisebbik testvérekkel” (akik e névvel elismerték, hogy ők nem tartják magukat egyenrangúnak a korábban alapított szerzetesrendekkel). Így kicsit értelmezhetetlen elsőre a film végén szereplő bíboros mondata arról, miszerint Francesco rendje visszatéríthet sok szegényt az Anyaszentegyházba. Francesco színre lépésének idején az eretneknek nyilvánított mozgalmak virágoztak Itáliában, Dél-Franciaországban, Katalóniában. Hol katharnak, hol albigensnek, hol dolciniánusnak nevezték őket, de elnevezéstől függetlenül közösen voltak az egyházi hierarchia iránti éles (olykor fizikai) támadásban és a vagyonközösség hirdetésében. A külvilág szemében Francesco és társai beleolvadtak ebbe az eretnek univerzumba. Még a pápa is megrótta őket, hogy regulájuk és életmódjuk túl szigorú. Mindazonáltal Francesco tanúságot tett alázatosságáról azáltal, hogy a pápához fordult útmutatásért rendje számára. Pierre Valdo lyoni kereskedő nem tett mást, mint Francesco: eladta vagyonát, és prédikálta a vagyonközösséget. Csakhogy ő az Evangélium olvasásából jutott erre a következtetésre. Az egyház szemében a Biblia olvasása bűnnek számított, hiszen hová vész az egyház tekintélye, ha bárki szabadon értelmezheti a Szentírást. Ki tudja, hogy a helyes értelmezést követi-e az illető? Francesco viszont a pápához fordult útmutatásért, ezzel példát adva alázatosságának. Így Valdót és követőit, a valdenseket eretneknek bélyegezték, míg a ferencesek befogadást nyertek az egyházba. Ha Francesco túl korán jön, és Valdo későn, fordítva is történhetett volna.
Természetesen se szeri, se száma az életrajzi filmeknek, főleg Olaszországban, ahol az egyháztörténeti témájú film külön zsánerré vált. Magyarországon a Koltay Gábor által rendezett Julianus barát című magyar-olasz film (1991) illeszkedik ebbe a tematikába, amely a magyar őshazát fölkutató magyar Domonkos-rendi (dominikánus) szerzetes életét követi nyomon, a keleten maradt magyarokkal való találkozásig. A film, amely Kodolányi János hasonló című regényén alapul, bemutatja a középkori egyház mellett a mindinkább visszavonulót fújó, a népi vallásosságba alámerülő – feltételezett – ősmagyar hitvilág egyes elemeit is. Kodolányi afféle népi katolicizmust kívánt visszavetíteni a középkor világába, ahol egy darabig az ősi és a katolikus egyházi elemek egymás mellett, olykor egymásba fonódva élnek. Kiemelhető emellett még a Luther Márton életét bemutató film (Luther, 2003) és a magyar animációs sorozat (Luther, 2016), amelyek nagy hangsúlyt helyeznek Luther Ágoston-rendi szerzetessé válásának előzményeire.
Csak sajnálhatjuk, hogy Boldog Özsébről (1200 k.-1270), a pálos rend, az egyetlen magyarországi alapítású szerzetesrend alapítójáról nem készült még életrajzi film. Ugyanakkor jelezzük, hogy a Lengyelországban is népszerű rend és a Częstochowa városában fekvő Jasna Góra-i pálos kolostor fontos szerepet játszik a Henryk Sienkiewicz lengyel író által írt Özönvízben, és az abból készült Jerzy Hoffmann-filmben (Özönvíz, 1974). A lengyel nemzeti eposz második darabja hűen bemutatja Jasna Góra 1655-ös svéd ostromát. A pálos szerzetesek a maroknyi lengyel katonával, paraszttal, polgárral és nemesemberrel sikeresen megvédték a kolostorban őrzött Fekete Madonna kegyképet, és Jasna Góra védelme a lengyel nemzeti érzést végleg összekötötte a katolikus hit védelmével.
Filozófia és krimi
A történelmi regény műfajában óriási fordulatot hozott Umbero Eco A rózsa neve című regénye (1980), melyet sokan tartanak az egyik első posztmodern történelmi regénynek. A mű ügyes ötvözete a kriminek, a filozófiai regénynek, a kaland- és a szerelmi történetnek, és szereplői, valamint konfliktusai több síkon értelmezhetőek. Jean-Jacques Annaud 1986-ban forgatott filmet a történetből, amely egy 14. század eleji apátságban játszódik.
A középkori egyházi gondolkodást, a korabeli teológiai vitákat sűrítetten ábrázolja a regény, és a belőle készült film. A ferences szerzetes és alkalmi nyomozó, Baskerville-i Vilmos (Sean Connery) és segítőtársa, Melki Adso (Christian Slater) egy rejtélyes gyilkossági ügy miatt nyomoz az észak-itáliai bencés apátságban. A krimi szintje alatt azonban a regény egy széles tablót nyújt a különböző szerzetesi szerepfelfogásokról, a kor teológiai vitáiról, a hittel és hitetlenséggel, kereszténységgel és művészettel kapcsolatos korabeli vitákról. Valóságos enciklopédiáját nyújtja a film a különböző szerzetes-karaktereknek. A művészet szépségét öncélúságáért elutasító, aszkézist követelő szerzetes mellett ott van a krisztusi szegénységhez dogmatikusan ragaszkodó szerzetes, a vagyonszerzést Istennek tetszőnek tekintő szerzetes, és így tovább.
Finoman érzékelteti a mű három szerzetesrend eltérő vonásait. A ferencesek hagyományosan kissé lenézték az egyházi tudományokat és a bölcselkedést, amelyet a dominikánusok (egy másik koldulórend) és a bencések folytattak. A bencések foglalkoztak elsősorban a kódexek másolásával, a tudás megőrzésével. A dominikánusok, azaz Szent Domonkos követői egyek voltak a ferencesekkel „Szegénység Úrnő” követésében, vagyis egy alázatos életvitelben, de két tekintetben eltértek tőlük: az egyházi tudományok megbecsülésében és abban, hogy aktívan harcoltak a „pogányok” és eretnekek ellen. Számos dominikánus diplomataként és inkvizítorként szolgálta az egyházat, mint a filmben is szereplő Bernardo Gui, a valdensek és albigensek kérlelhetetlen ostora, aki egyébként valóban élt személy volt, de halála nem akkor és úgy következett be, ahogyan a filmen ábrázolták.
A film alkalmas az ismereteink bővítésére a kolostori életről, a korabeli teológiai disputákról (pl. ahol arról vitatkoznak, kié volt Jézus ruhája, vagyis hogy tényleges vagy csupán szimbolikus a jézusi szegénység), valamint a korabeli eretnekmozgalmakról, különösen az észak-itáliai dolcineánus mozgalomról.
Alternatív reprezentációk
A dominikánus szerzetesek voltak az elsők, akik megtérítették Amerika bennszülött népeit, amíg a jezsuiták ki nem szorították őket. A dominikánusok eljutottak a mai Kalifornia és Texas területére, ahol többek között elterjesztették a borászatot, és éppúgy, mint a jezsuiták, igyekeztek védelmezni, valamint állattenyésztésre és háziiparra nevelni az indiánokat. Nem véletlen, hogy több westernfilm ábrázolja közösségeiket, olykor tragikus színezettel (mint az Ezüstnyereg, ahol a banditák lemészárolják a misszió tagjait), vagy éppen komikusan (Az ördög jobb és bal keze 2.). A Zorro-történetekben is gyakori a szerepeltetésük. Mint az indiánok nevelőinek és a brutális erkölcsű vadnyugaton a morál őreinek, ábrázolásuk mindig pozitív. A Rabbi a vadnyugaton című filmben vadnyugati trappista szerzetesek szerepelnek, akik a legszigorúbb regulájú szerzetesrend (némaságot is fogadnak). A komikum itt abból fakad, hogy a rabbi állandó kérdezősködése és megszólalása miatt a némaságot fogadott trappisták kénytelenek megszólalni.
Az 1974-es Fordítsd oda a másik orcádat is című kaland-vígjátékban Bud Spencer és Terence Hill brillíroz két, egészen eltérő karakterű, de egyaránt kemény öklű dominikánus szerzetes alakjában, akik védelmezik az őslakosokat, a szökött rabszolgákat, és általában mindenkit. Emellett nincsenek híján az emberi gyöngeségnek és hibának, akárcsak Tuck barát, hiszen csempésznek, feketekereskedést folytatnak, és olykor pofonokat osztanak. Mint a legtöbb Bud Spencer- Terence Hill filmben, a poénok itt is – a pofozkodáson kívül – a két karakter eltérő jelleméből, és a Bud-féle mord, ám csupaszív karakter ugratásából származnak.
Az 1990-es évektől a szerzetesek egyre gyakrabban bukkannak föl a filmekben, sőt a tévésorozatokban is. Ami két dologra utal: egyrészt a világ mindinkább fölfedezi őket, másrészt hogy a katolikus egyház még mindig izgalmas téma. Egy német-osztrák akciófilm-sorozat is született Sziklaöklű szerzetes címen egy bűnözőket és titkos társaságokat üldöző fiktív szerzetesrend kalandjairól. Úgy tűnik, a szerzetesekre még mindig afféle időmilliomosokként tekint a filmművészet, akiknek van idejük rejtélyeket kinyomozni, és alkalmi nyomozóként verni a rosszfiúkat. Talán azért, mert a bűnügyek, rejtélyek adnak a nézők számára elfogadható indítékot arra, hogy a szerzetesek kilépjenek a külvilágba, és a „bűnös világ” megváltásáért a „gonosszal” szembeni harcuk is jobban megfilmesíthető, ha a „gonoszok” időnként materializálódnak. Tuck barát, a kemény öklű igazságosztó figurája láthatóan örök.