SXSW-premiernek indult, 2020 Black Hole-ja és Mirrorja lett belőle. Orvosi ridegségű mumblecore-tétel, a kommunikációs zavar és az egyszerre megvilágosító, felkavaró haláltudat értő, stroboszkóp-vizualitású áttekintése.
Első costázó vagyok, de úgy érzem, gyönyörű barátságnak nézünk elébe. Feketéből, árnyakból komponált slow cinema, expresszionista etnofikció, feminista csúcsfilm memóriába, hitbe, régmúltba kapaszkodó zöld-fokiakról.
Destruktív ösztönöket, őszinte szeretetet, zárkózottság és felszabadultság ellentétét hipnotikus színkavalkáddal, reggaetónnal, ambienttel kifejező érzéki-expresszív melodráma. Vérbeli Mozi.
Intelligens, meditatív antológiafilm erkölcsről, a törvény természetéről és a napjainkat átszövő hatalomról. Briliáns, hogy a négy epizód mindegyike rejt valamilyen emocionális csavart, de ezekre csak lassan vezetnek rá.
Moralitásdrámaként odacsapó, univerzális kérdéseken (traumafeldolgozás, bosszú) időző feminista thriller. Iróniája (ld.: elidegenítő romkomos patikamontázs), zenehasználata, színvilága csodálatos, a finálé okkal titkolandó.
Hongkongi Testről és lélekről, eltérő konklúzióval. Pengeéles rajz a skizofréniáról, a szerelem megismerhetetlenségéről. A valóságot és az álmot sem ábrázolja jobbnak, így egyszerre rendkívül gyengéd és nagyon felkavaró.
Lehellet megszegik a cumbia-betétek és a neorealizmus duójától, musicalbe oltott mexikói nevelődéstörténetet otthontalanságról, identitásról, az erőszak állandóságáról egyébként sem kapsz mindennap. "Experience" a köbön.
Realizmusban és költőiségben is jeleskedő, önsajnálatba nem merülő antológiasorozat. Progresszíven mutat utat a jövő számára, az epizódok fantasztikusak, posztkolonialista, pánafrikanista diskurzusokban alapvetésnek kellene lennie.
Éleslátó szociográfia, epizodikus narratívára, fullasztó banlieu-ábrázolásra cseréli a krimiszálat, erkölcsi kétértelműséggel ruház fel zsarut, afrikait, arabot. Az irányzat legjobbja a Polisse óta, a zárókép fejbevág.
Összetett jellemeket felvonultató vallásdráma hiábavaló megváltásról és közösségi képmutatásról. A szürke, olykor szórt fényű képi világ már az elején tudatja veled, mire számíts, a finálé letaglózó.
Hagyományos biopicre ne számíts, házassági és párkapcsolati játszmákat, művészetet, valóságot és fikciót asszociatívan elemző szerzői darabra annál inkább. A rendező ezt is a saját képére formálta, több megtekintést igényel.
Fontos doku a tettrekészségről. Jobban heroizálja a képviselő urat a kelleténél, de ha pont neki nem emelnek szobrot, a demokráciában sem tudnál hinni. A Happy beemelése csodás, a March-trilógia kötelező.
Szürkében, feketében úszó, finom színorgiájú, nyikorgással, dörömböléssel, szűk plánokkal, térszervezéssel zseniálisan bánó, lassan építkező tragédiafeldolgozás. Autentikus, melankolikus halálmetafora.
Rideg, zenei közegben játszódó német pszichodráma á la A zongoratanárnő, de mivel okosan vizsgálja a perfekcionizmus kapcsolatokat ziláló természetét, a saját történetét is el tudja mondani a remek Nina Hoss-szal.
Jack Fincher (és a szkriptdoktorok) pompás '30-as, '40-es évekbeli dumákat írtak. Hibátlan fekete-fehér, mono korszakrekonstrukció a streaming-népnek és egy elveszett, önpusztító, forradalmi igényű "scribe" portréja a jobbos stúdióvilágban.
Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre
Találó ellentétpárokkal (álom vs. valóság, tudomány kontra irracionalitás) és impressziókkal dolgozó, zseniális színkezelésű románc. A zárlat majdnem megadja magát a konvencióknak, de szerencsére frappáns.
A giccs pengeélén táncol, de nem bukik el. Kompakt, non-lineáris narratívával egyetemes felvetéseken gondolkodó, folklórt és realizmust hibátlanul egyesítő, egyre intimebb hyperlink cinema. Üdv újra a klubban, Mr. Manchevski.
Stand up helyett dühtől fűtött kirohanás és politikai állásfoglalás az USA rendszerszintű erőszakáról, rasszizmusáról egy igencsak színpadra termett arctól. 2020 egyik legfontosabbja?
Jó néhány aktualitás felfedezhető benne (elnyomás, szeretetvágy), így több, mint szimpla rajzfilm. Remek karakterek, ügyes motivációs háló, talajközeliséget és mágiát összeboronáló hangvétel, plusz egy gyönyörű Aurora-dal.
Premier plánokba és szűk terekbe foglalt, egyszerre karcos és líraian érzékeny, sodródásról és barátságról tekintettel, emberséggel, hangulatokkal beszélő, Mészáros Mártás, Mungius tini-abortuszdráma.
Vermeer-festményként kontúrozott szenzitív karaktertanulmány, a gyakran párbeszéd nélküli, nyögésekre koncentráló jelenetek tökéletesek és a női perspektívát is ügyesen analizálja az újrakezdés, a románc vagy a történelem függvényében.
Hamisítatlan Sorkin. Pörgős dialógusokkal tűzdelt tárgyalótermi film jó pár színésziskolával. Distinkciót teremt a baloldalon belül, de az autoritást is elmarasztalja, plusz rendkívül aktuális és bravúrosan rendezett.
Leszámítva a gusztustalanul erőszakfetisiszta nyitányt meglepően elmés, jófajta akasztófahumorú, embervadász-akcióthrillerbe bújtatott fake news-pamflet a liberális elit és a redneck értékrend felcserélődéséről. "It's fuckin'... great."
David Attenborough: Egy élet a bolygónkon
Kötelező, Attenborough fejtegetéseit a laikusok is megértik. Apokaliptikus vészforgatókönyv és megoldást vázoló, optimista, káprázatos vizualitású doku-természetfilm, tolakodás nélkül sarkall változásra.
Sajnáljuk, nem találtuk otthon
Visszafogottságában nyomasztó szocio- és családi dráma, Daniel Blake-repríz individuum vs. szabály felállással, de a főszereplők fájdalma nálunk is túl ismerős, ezért nem lehet szemet hunyni felette.
Szerzői sleeper hit. Helyzetekre, arcokra ügyelő, szikár, hihetetlenül feszült kamaszkori önkeresés és megváltástörténet, Dardenne-ék komplex figurákkal és empátiával tüntetnek a fanatizmus ellen.
Az üvöltözések igénybe veszik az összes hangsávot, zaklatott tempója a lefejezett kakasként rohanó főkarakterre rímel. Sandler 2002 óta nem volt ennyire csúcsformában, a '70-es évekbeli szélhámosfilm-dramaturgiára sokkoló finálé tesz pontot.
Howden egy cyberbully vadbarom, de ezt vállalja és jól is áll neki. Vörös neonfényes, politikailag inkorrekt, svungos káromkodásokkal teli 80-as bűnös élvezet, ami a maga módján a közösségi média elé is görbe tükröt tart.
Újabb remek tétel a deviáns ausztrál könnyfacsarók (vö: The Year My Voice Broke) sorában. Klisés domesztikáció kontra szabadság kötélhúzásból vált egyre színpompásabb, gyengédebb családi melodrámába, a befejezés egyenesen libabőr.
Festői (nagytotálok, aranyfény), lendületes, érzékeny emancipációs sztori művészet és ipar ellentétéről, feltétel nélküli szeretetről, függetlenségről olyan ensemble-lel, amilyet nem sűrűn kapsz. Lélekmelengető.
Úgy mutatja be a nemzetszocialista agymosást, hogy a szatíra mellett végig érzed a téma komolyságát, ahogy később a gyengéd pillanatokat is, meg az egész nem lenne ugyanaz Waititi sajátos, néha burleszkes humora nélkül.
Alig vonultat fel presztízsfilm-sablonokat, elegánsan tartja egyben a mellékszálakat, hatalomról, kiszolgáltatottságról, elszántságról beszél és három erős nő portréját skicceli. Egy Austin Powers-rendezőtől ez minimum wow.
