Filmvilág blog

A jégszívű kritikusok megríkatása - Ezek voltak 2020 legjobb filmjei

2020. december 18. - teszár

1_wolfwalkers.jpg

Évértékelés a föld körül: ír animációs csoda, hongkongi melodráma, mexikói bevándorlófilm, ausztrál családi horror, lengyel álpapdráma, svéd rémmese, nigériai szürreális szatíra az idei legjobbak közt.

Wolfwalkers

Az ír Cartoon Saloon stúdió jelenleg Európa legjobb rajzfilmes műhelye, amely ezzel a munkával került a legközelebb az általuk is nagyra becsült nippon Ghibli stúdióhoz: a minden egyes epizóddal egyre mívesebb kelta trilógiájuk záródarabja (The Secret of Kells, Song of the Sea, Wolfwalkers) ugyanis talpraesett kiskamasz lányokat tesz meg főszereplőnek, az intézményesített varázstalanítással szemben a helyi mitológia és folklór időtlen bölcsességéből merít, és mágikus hatalommal ruházza fel az anyatermészetet. Tom Moore és Ross Stewart minden tekintetben kiemelkedő, lenyűgöző műgonddal elkészített animációjában a XVII. századi Írországot megszálló angolok pusztítása szolgál kulisszául két, több tekintetben is határhelyzetben élő kislány, Robyn és Mebh barátsága történetéhez. A Wolfwalkersben kéz a kézben jár a személyes és a kozmikus; tiszta szívű és nemeslelkű meséje elsőrangú, sokáig rezonáló filmélmény, amely alkalmas arra, hogy a gyerekeken kívül a jégszívű kritikusokat is megríkassa. [trailer]

02_relic.jpg

Relic

Az ausztrál Natalie Erika James elsőfilmje vétózhatatlanul lassan csordogál, az elátkozott házas horrorokat kedvelő közönségnek ugyanakkor érdemes kitartania, ugyanis a varázslat a játékidő utolsó 25 percében történik. Az eltűnt idős, demens nagymamát felkutatni igyekvő anya és lánya a nézőkkel együtt nem igazán tudja eldönteni, hogy a házban tapasztalható riadalom oka prózai vagy természetfeletti, de ebben a lebegtetett kétértelműségben még nincsen semmi nóvum. Az viszont már annál izgalmasabb, ahogy James mintegy műfajt vált, és a leépülésről, valamint az elmúlásról szóló intim családi drámába fordítja a mozit, a tér bravúros meggörbítésén keresztül pedig érzékelteti a nagymama által klausztrofób labirintusként megélt lakóépületet. Az idei esztendő egyik leginkább figyelemreméltó debütáló nagyjátékfilmjére egy teljesen váratlan, mélységesen megrendítő cronenbergiánus zárlat teszi fel a koronát. [trailer]

03_dick_johnson_is_dead.jpg

Dick Johnson Is Dead

Hasonlóképp az elmúlást választja témájául a Dick Johnson Is Dead, ám itt egy rendhagyóan invenciózus, ön- és családterápiás hatású dokuról van szó, amelyben a rendezőnő (Kirsten Johnson) derűs, örök gézengúz, Alzheimer-kórral diagnosztizált édesapja játszik el különféle halálnemeket, miközben betekintést nyerünk Dick és családja hétköznapjaiba. Mindezek fényében legalább annyira szól ez a kedélyesen filozofikus dokumentumfilm a feltámadásról és a cinematikus mágiával örökéletűvé formált főszereplőről, mint civilizációnk nagy tabujáról, a halálról. Johnson teret enged édesapja túlvilággal kapcsolatos vízióinak is (ezt is akkurátusan, komoly eszköztárral teszi), aztán pedig közösen röhögik szénné magukat a templomi temetési szertartás főpróbáján. A Dick Johnson Is Dead minden játékos trollkodása ellenére a médium magabiztos uralásáról árulkodik, tekintve, hogy a rendezőnő minden érzelmi regiszteren mesterien játszik: melegszívű, szeretetteljes és kreativitástól túlcsorduló filmes sírfelirata magától értetődő természetességgel házasítja a könnyet a kacagással. [trailer]

04_a_good_woman_is_hard_to_find.jpg

A Good Woman Is Hard to Find

A brit Abner Pastoll munkája kezdetben olyan, mintha Mike Leigh vagy Ken Loach kisrealista iskoláját követné az özvegyen maradt, fiatal, törékeny anyuka történetével, aki egyedül neveli a két kisgyerekét, miközben semmibe veszi és/vagy hátráltatja őt mindenki a rendőri hatóságtól az édesanyján át az élelmiszerbolt biztonsági őréig. Ez a gondosan felépített vonal akkor borul fel, amikor egy kisstílű drogdíler betör a lakásába és elrejt nála egy nagyobb értékű, a helyi keresztapa gengsztereitől ellopott kábítószeradagot. Kivételesen jól megírt darab az A Good Woman is Hard to Find, amelyben lazán odavetett hangulatfestő epizódok nyernek később dramaturgiai jelentőséget (lásd elemcsere a vibrátorban, tahó megjegyzés a biztonsági őrtől), és több oldalról is tehetséggel meg van okolva a félénk, visszafogott anyuka (a remekbe szabott Sarah Bolger alakításában) gore-ban tobzódó, vériszamos átváltozása. A 2020-as év filmes csúcsjelenetei között szigorúan mérve is ott van e pompázatos nevelődési exploitation befejező leszámolása és kódája. [trailer]

05_the_wolves.jpg

The Wolves (Los Lobos)

A mexikói Samuel Kishi Leopo alkotásában egy minimális anyagi fedezettel rendelkező, tanulatlan édesanya próbál szerencsét az Egyesült Államokban az 5 és 8 éves fiával. Pénz híján egy lepukkant motelban bérelnek egy kis lakást: az anyuka a mosodában kap munkát, a két kicsi pedig egyedül marad otthon, ahonnan szülői intelemre nem léphetnek ki. A Los Lobos a várakozás filmje, amelyben a testvérpár szórakoztató elektronika hiányában (egyetlen eszközük egy ősöreg kazettás hangrögzítő) a kreativitásukra hagyatkozva próbálja meg elütni az időt: futkorásznak, bunyóznak, falra rajzolnak (képzeletük időnként rajzfilmes formában megelevenedik), és várják, mikor viszi el őket az édesanyjuk Disneylandbe. A The Florida Project bevándorlókra hangszerelt, csinnadrattamentes és hiperérzékeny, bűbájos és szívhasasztó variánsa az év latin-amerikai mozija. We want to go to Disney! One ticket, please! [trailer]

06_mank.jpg

Mank

A Mank egy 8K-ra megálmodott, tökösen revizionista filmbuzi-mennyország az aranykori Hollywood egyik bennfentes, ám a szíve mélyén örök outsider forgatókönyvírójáról, Mankről, vagyis Herman J. Mankiewiczről, egyúttal pedig egy elegáns mementó a scriptet jegyző Jack Finchernek, a rendező édesapjának. A Netflix nézőinek nagy része valószínűleg a játékidő negyedénél-felénél le fogja kapcsolni ezt a parádés technikai felkészültségről tanúbizonyságot tevő, allúziókban és kikacsintásokban gazdag, nagy dumás alkotást, tekintve, hogy nagyban csökkenti az élvezeti értékét a korabeli amerikai film- és társadalomtörténeti háttér ismeretének hiánya. A huszonéves rádiós csodagyerek (vö. Világok harca, CBS Radio, 1938) Orson Wellesről finoman szólva sem szól elismerően Fincher mozija, míg az egyetlen igaz rezonőr, Mank mindennemű profánsága ellenére kap egy hagiografikus színezetet. „Kinyílhatott volna-e az egyetemes filmtörténeti kánon rózsabimbója Mank és Toland nélkül?” – többek közt e kérdésre is keresi a választ Fincher & Fincher, miközben Gary Oldman a mennybe megy. [trailer]

07_corpus_christi.jpg

Corpus Christi

A lengyel Jan Komasa méregerős megváltástörténetében egy fiatalkorúak börtönéből frissen szabaduló, hithű keresztény fiúra mosolyog rá a szerencse, amikor viccből egy eldugott kis falu új lelkészének adja ki magát, és az idős pap betegsége folytán valóban rábízzák a terhelt múltú gyülekezet vezetését. A Corpus Christi joggal nem vált a lengyel katolikus egyház kedvenc filmjévé, elvégre a teljes meggyőződéssel és sziklaszilárd hittel képviselt álpapot igazabbnak mutatja a status quo fenntartásában érdekelt, kiüresedett, valódi vallási intézménynél. Ez a merész, de kellő érzékenységgel bemutatott alapállítás egy múltbéli tragédia feltárásával és a trauma begyógyítására tett őszinte erőfeszítéssel van kombinálva, amely lebilincselő mozit eredményez, kivált, ha hozzávesszük a főszereplőt megformáló, szakrális nézésű (mintha csak a Jöjj és lásd! gyermek főhősének néhány évvel idősebb kiadása lenne) Bartosz Bielenia átszellemült játékát. [trailer]

08_koko-di_koko-da.jpg

Koko-di Koko-da

„Pál, Kata, Péter, jó reggelt! Már odakinn a nap felkelt. Szól a kakasunk, az a nagy tarajú: gyere ki a rétre, kukurikú!” Ez a népszerű gyermekdal a Koko-di Koko-da megtekintése után már nem fog ugyanúgy hangozni, mint régen. Legalább a Ne nézz vissza! (Don’t Look Now, 1973) óta nem újdonság a gyereküket gyászoló házaspár alaphelyzete, most is ez a felállás köszön vissza, de itt a szülőket a kislányuk utolsó születésnapjára szánt zenedobozon látható mesefigurák terrorizálják halálra – újra és újra és újra, akárcsak az Idétlen időkig (Groundhog Day, 1993) időhurok-játékában. A roppant formatudatos, svéd Johannes Nyholm belső tájakra kalauzol és belső démonokról értekezik: a vérfagyasztóan megalázó szituációkban hol az apa, hol az anya bűntudattal terhelt, önmarcangoló rémálma elevenedik meg. Az árnyjáték-epizódokat is beiktató, gazdagon rétegzett és többféle interpretációt kínáló munka különösen a pszichológia iránt érdeklődőknek ajánlható. [trailer]

09_beyond_the_dream.jpg

Beyond the Dream

Nehéz volt választani idén a távol-keleti felhozatalból: kiemelkedett a mezőnyből a tajvani Chung Mong-Hong sokszoros Golden Horse-díjas, A Sun című családi drámája, emlékezetesek voltak az éjsötét, nihilista koreai vadulások (Beasts Clawing at Straws, Deliver Us from Evil), és akadt két gyönyörűen fényképezett, elementáris intenzitású hongkongi melodráma is Derek Tsang (Better Days) és Kiwi Chow (Beyond the Dream) részéről. Míg a Better Daysnél az iskolai zaklatás és a bűnügyi háttér fokozza a diákrománc drámaiságát, a Beyond the Dream esetében a múlt ólomsúlyú árnyai és a mentális betegségből fakadó észlelési anomáliák teszik végletessé a szerelmi kapcsolatot. Minél kevesebbet tud előzetesen a néző a sztoriról, annál nagyobbat szól Chow lírai-empatikus, álomszerű, drámai csúcspontokat halmozó alkotása az (ön)elfogadás problematikájáról. [trailer]

10_the_lost_okoroshi.jpg

The Lost Okoroshi

A helyi hagyományok és a józan belátás elvesztéséről, avagy a modern világtéboly természetéről több kontinensen is drámai erővel értekeztek az elmúlt években: ebbe a vonulatba tartozik az ausztrál Charlie’s Country (2013), a kolumbiai A kígyó ölelése (2015), a német Toni Erdmann (2016) és legújabban a nigériai The Lost Okoroshi, amely meglepő módon bekerült a hagyományos értékek őrzésének éthoszától sok fényévnyire álló Netflix forgalmazási rendszerébe. Abba Makama keserédes humorú, szürreális szatírájában egy fiatal házas biztonsági őr visszatérően azt álmodja, hogy üldözik az ősök szellemei egészen addig, amíg valóban át nem változik a címben szereplő, táncos kedvű, lila maskarás, maszkos afrikai védőistenséggé. Tradíció és modernitás, törzsi nyelv és angol, szakrális és profán, ősi tudás és kapitalista önsorsrontás robban össze Lagos zsúfolt, kusza metropoliszában, ahol a direktor a saját nemzetségét is derekasan megfricskázza (lásd a néma istenséget kisajátítani igyekvő, igbo titkos társaság mulattató vitáját). A The Lost Okoroshi csekély költségvetésű, ám annál lelkesebb, Nollywoodon kívül fogant független mozija kuriózumértékű csemege, amely a stáblista alatt még a szellemi testvérfilmjében (Toni Erdmann) feltűnő bolgár kukeri jelmezt is megidézi. [trailer]

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr8616349630

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása