Le Carré realista kémtörténeteiben a hírszerzők nem James Bond akciódús életét élik, nála a kém inkább emlékeztet bürokratára, mint kalandorra.
David John Moore Cornwell, az angol belbiztonság (MI5), majd a külföldi hírszerzés (MI6) ügynöke a hatvanas évek legelején kezdett John le Carré álnéven kémregényeket írni. Első két munkája, a Sidney Lumet által The Deadly Affair címmel megfilmesített Ébresztő a halottnak, illetve a szűk három évtizeddel megjelenése után a brit Thames Television által kisképernyőre átültetett Elsőosztályú gyilkosság (A Murder of Quality) lényegében az Agatha Christie-féle szalonkrimik kémekkel megbolondított zsánerváltozatai: az áttörést is csak az 1963-as A kém, aki bejött a hidegről hozta meg az író számára. A műfaj megújítójaként üdvözölt kötet, illetve két évvel későbbi filmadaptációja a noir szikárságával és keserűségével felelt a korszak – Ian Fleming James Bond-szériájával fémjelzett – könnyed kémregényeire, miközben lekaparta a témáról az időközben rárakódott romantikus mázt és akciódús kalandozás helyett az ügynöklét morális és érzelmi konfliktusaira irányította a figyelmet. A kém… ugyan szerkezetében még az analitikus krimik hagyományait idézte – a szűkmarkúan adagolt, gyakran félrevezető információkból le Carré a fináléra kerekített ki egy megrázó erejű és a korábbi eseményeket újraértelmező nagyjelenetet –, eközben már markánsan jelen voltak benne a melodráma elemei és kirajzolódtak azon ellentmondásos apparátus körvonalai, mely a későbbi életmű állandó tárgya lesz, azok után is, hogy a szerző a hidegháború befejeztével másfajta konfliktusok felé fordította figyelmét.
Le Carré regényeiben a minimumra redukálja a fizikai akciót és jellegzetesen modernista gesztussal az ügynökmunka azon elemeit hangsúlyozza, melyek a valóságban is meghatározóak: kémei oldalszázakon keresztül dokumentumokat bújnak és félinformációkra alapozott, terjengős értekezleteken tespednek, aprólékos nyomozásaikat és szervezkedésüket pedig parttalan dialógusok szegélyezik. Ha lövések dördülnek, az inkább jelez tragédiát, mintsem diadalt: az íróasztalok körül hosszasan előkészített bevetések nem képesek függetlenedni a mindig labilis emberi tényezőtől (A kém, aki bejött a hidegről, Tükörútvesztő, Oroszország ház), a makulátlanul végrehajtott akció csupán az ügynökök által hajszolt délibáb marad.
Az életmű leghíresebb figurája, az Ébresztő a halottnak lapjain színre lépett, majd a hidegháborúhoz kötődő le Carré-regényeket mellék- és főszerepekben is végigkísérő George Smiley ennek megfelelően átmenet egy meglett hivatalnok és egy szenvtelen mesterdetektív között, aki emberfeletti memóriával bogozgatja az éppen aktuális konspirációk szálait, de arra már képtelen, hogy csalfa feleségét is kordában tartsa. Smiley úgy válik szuperkémmé, hogy közben az élet minden egyéb területén elbukik: a Karla-trilógia záródarabjában, a Csapdában ugyan győzedelmeskedik nemezise, a Karla fedőnevű orosz ügynök felett, de csak azon az áron, hogy közben megszabadul utolsó gyenge pontjától és felszámolja maradék emberi viszonyait is. Életműve valójában egy magányos zseni kudarctörténete: hiába leplezi le a Köröndnek becézett MI6 soraiba beférkőzött orosz „vakondokot” (Suszter, szabó, baka, kém), az amerikaiak (a „Kuzinok”) hatásától már nem tudja megóvni az ügynökséget (Hajsza), utolsó nagy akciója egyben tönkrement és lecsúszott kortársainak tablója is (Csapda), ahol ő maga sem kivétel.
Smiley tragédiája, hogy soha nem vált belőle mártír: míg körülötte hullanak a hősszerelmesek (A kém, aki bejött a hidegről, Hajsza), Júdásai pedig olyan problémák miatt váltottak oldalt, melyekkel később neki is szembesülnie kell (lásd a vakondok önigazolását a Suszter, szabó, baka, kémben, majd a Hajsza eseményeit), ő maga vérebként kapaszkodik az éppen aktuális feladatba, tervez és túlél, miközben körülötte lassan darabjaira hullik minden. Hiányzik belőle az érzelmi motiváció – ezen Lumet Ébresztő a halottnak-adaptációja próbált finomítani, az eredetiben nem szereplő szerelmi háromszöggel dúsítva a főhős és ellenfelének konfliktusát –, Smiley egyedül a kémjátszma irányában kötelezi el magát, megszállott és mindinkább perifériára szoruló rejtvényfejtőként próbálja menteni, ami a Köröndből még megmaradt. A kiégett, megcsömörlött és meghasonlott Leamas A kém, aki bejött a hidegről zárlatában úgy írja le a kémeket, mint szedett-vedett társaságot, amelynek tagjai „kovbojost-indiánost játszanak, hogy valami fényét is lássák annak a búvalbélelt életüknek”, Smiley pedig ezen játék nagymestere – Leamas épp az ő segítő kezét nem fogadja el, mikor végül a kiugrást és vele együtt a halált választja.
Míg Smiley és fehérgalléros kollégái sakkbábuként tologatják a terepen dolgozó ügynökeiket, utóbbiaknak újra és újra szembe kell nézniük saját feladott identitásukkal: a tökéletes kém le Carrénál nem hisz senkiben és semmiben, attól a pillanattól fogva, hogy újra érző lényként viselkedik, bukásra (Tükörútvesztő, Hajsza, A Perfect Spy), árulásra (Oroszország ház) vagy lelki összeroppanásra (Kettős szerepben) ítéltetett. Áldozatuknak pedig egyetlen célja van: hogy továbbra is fenntartsák a kémnemzetség minden tagjának egzisztenciáját meghatározó nagy játszmát.
A játszma
Le Carré történetei azt az élményt örökítik meg, amikor a mindenkori apparátusok elszakadtak eredeti vezérelveiktől és önállósodtak; működésük elsődleges céljává már maga a puszta működés és az azt fenntartó játszmák váltak. Ezt a kifordult szituációt nem szűkíti csupán a hidegháború titkosszolgálatainak árnyéktársadalmaira: a berlini fal leomlása után, haladva a korral, ugyanezen elvek mentén ábrázolja a palesztin-izraeli konfliktust (Kettős szerepben), a fejlett Nyugat szerepvállalását a hidegháború utáni harmadik világban (Az elszánt diplomata) vagy éppen csomagolja szatírába a közép-amerikai zavaros kétes figuráinak ténykedését (A panamai szabó). A két térfélre osztott világrendben az oldalak felcserélhetővé válnak, módszereik és céljaik is azonosak – legyűrni a másikat; a gyógyszergyártók és a segélyszervezetek tevékenysége elsősorban önmaguk fenntartását, és nem az afrikai nyomor enyhítését szolgálja; ha pedig nincs olyan konfliktus, amely okot adna a szervezet létezésére, akkor a játékosok kitalálnak egyet.
Az Ébresztő a halottnak egy kulcsjelenetében az éppen faggatott özvegy visszaküldi Smiley-t abba a fellegvárba, ahonnét leereszkedett, mondván, a kémek csak bajt hoznak az átlagemberekre. Komikusba hajló szakzsargonjuk (kuzinok – az amerikai titkosszolgálat; vakondok – ellenséges szervezetbe beépült kettős ügynök; dadus – testőr), szigorúan zárt közösségük és a hétköznapokat a háttérből formáló konspiráció-szövevényük a normális életre alkalmatlan szociopaták szerepjátékaként hálózza be a földgolyót, amely jelentősen csökkenti a közelébe keveredett avatatlanok túlélési esélyeit. A machinációk fenntartása mindennel – így akár a tevékenységük által védelmezni kívánt elvekkel – szemben elsőbbséget élvez, aki pedig a játékon kívülről érkezik, legyen bár a „normális” társadalom megbecsült képviselője, csak veszélyforrás lehet a kémtevékenységre nézve. A spionok, vélt felsőbbrendűségük tudatában, eldobható eszközként tekintenek a civilekre: a Tükörútvesztő beszervezett hátizsákos hippijének esélye sincs, hogy túlélje a rábízott feladatot; A kém, aki bejött a hidegről naiv könyvtárosa csak díszletelem a mesterien eltervezett, duplacsavaros manőverben; az Oroszország ház konspirációkba keveredett értelmiségije pedig csak úgy szabadulhat a játszmából, ha átveri mindkét oldalt és árulóvá válik. A kémek, ügynökök és önállósodott egyéb szervezetek tevékenységét hullahalmok és statisztikává formált járulékos veszteségek szegélyezik; a felrobbantott kertvárosi családok (Kettős szerepben) és a kísérleti alanyként kezelt afrikai tömegek (Az elszánt diplomata) ugyanazon öncélú logika mementói.
Le Carré akkor merészkedik át a melodráma felségterületére, amikor elér az adott apparátus és az általa veszélyeztetett egyéni érdekek konfliktusához. A kémjátszma megköveteli résztvevőitől integritásuk teljes feladását: attól a pillanattól kezdve, hogy megpróbálnak visszatalálni hétköznapi érzelmeikhez és eredeti céljaikhoz, a két világ összecsapása elkerülhetetlen. Leamas, A kém, aki bejött a hidegről főalakja évekig él lecsúszott alkoholistaként, mert a Körönd ezt kívánja tőle; a Kettős szerepben fiatal színésznője mind érzelmileg, mind intellektuálisan prostituálódik, hogy kiszolgálhassa az izraeli titkosszolgálatot – a kiiktatott lelkiismeret és az elfojtott érzelmek újrafelfedezése mindkét esetben tragédiához vezet. Le Carré annyiban maradt romantikus, hogy a szembeszegülés a szervezettel mindig a tiszta és naiv szerelemhez kötődik, még ha ez az érzelem egyoldalú is: emiatt lövik végül cafatokra Leamas-t és a Tükörútvesztő kósza világcsavargóját, ez indítja el Az elszánt diplomata címszereplőjének öngyilkos igazságkeresését és ennek hiánya kárhoztatja George Smiley-t az elmagányosodó hivatalnok hálátlan szerepére. A katarzis John le Carrénál soha nem az adott akció sikeréből vagy bukásából fakad, hanem ahhoz a ponthoz kötődik, amikor az érzelmek átütik a játszma szövevényét – a megrögzött pedig játékosok utoljára visszatalálnak a valósághoz.
A játszmán kívül
Világméretű sakkpartijuk egyszerre biztosít egzisztenciát, célt és menedéket a kémszervezetek tagjainak. Habár mindannyian tisztában vannak a feltételekkel, a kiesés a legnagyobb csapás, ami a Körönd dolgozóit érheti – ha egyáltalán túlélik a szervezettel való szakítást. Az elárult és megnyomorított Jim Prideaux a Suszter, szabó, baka, kémben iskolai kisegítőként próbálja összeszedni, ami személyiségéből megmaradt; a nyugdíjazott Connie Sachs félőrült és mindentudó orákulumként öklendezi vissza a játszmán kívül haszontalan információkat, születési dátumokat és fedőneveket sorol, mint az utolsó bizonyítékait saját jelentőségének; az Elsőosztályú gyilkosság elkövetője pedig részben titkosszolgálati múltjából fakadó felsőbbrendűségi tudatát nem képes levetkőzni, mikor emberölésre adja a fejét. Az ügynökök világának belterjességét John le Carré esetenként homoszexuális áthallásokkal kontúrozza – lásd a Suszter, szabó, baka, kém BBC-verziójában elhallgatott viszonyt Prideaux és az áruló között, vagy A tökéletes kém (A Perfect Spy)címszereplőjének és cseh kollégájának a férfibarátságon túlmutató kapcsolatát – , még nyilvánvalóbbá téve, hogy a zárt közösség tagjai csupán saját társaságukon belül találhatnak társakra és megnyugvásra.
A Suszter, szabó, baka, kém egy kisiskolás mellékszereplőn keresztül – hasonlóan A tökéletes kém a címszereplő kamaszéveit bemutató fejezeteihez – arra is rávilágít, hogy a leendő spionok már eleve az átlagtársadalom számkivetettjei. A Jim Prideaux-val összebarátkozó Bill Roach jellegzetes, perifériára szorult diákja a bentlakásos iskolának, „George Smiley kicsiben”, aki csak figyel és gondolkodik, már jó előre kiszakadva a mindennapi közösségből. Az apparátus bármi áron való fenntartása ezért is lesz létfontosságú le Carré kémei számára: alternatívát kínál a jelentéktelen és barátságtalan hétköznapokkal szemben, egy olyan mesterséges világot teremtve, ahol a monomániás és elidegenedett kívülállók egymás között lelnek otthonra. A kémjátszmán belül akad hely megrögzött nőcsábászoknak, erkölcsi aggályoktól megszabadult fanatikusoknak és információfüggő aktakukacoknak egyaránt, azzal az egy feltétellel, hogy a függönyök mögötti konspirációk nem állhatnak le – legyenek azok bármily értelmetlenek vagy amorálisak.
John le Carré nem csupán azzal hozott nem előzmények nélküli szemléletmódváltást a kémregény műfajába, hogy az egzotikus kalandok illúzióit átsatírozta a hidegháború korszakának szorongással teli kiábrándultságával. Sűrű szövésű és kacskaringókkal teli történetei egyúttal az eszképizmus logikáját is felfedik, olyan hősökkel sokkolva olvasóit, akik világraszóló tettek és az átlagélet elhagyása helyett csak egy önjáró és kegyetlen árnyékapparátust hoztak létre, amely egyszerre teremt függőséget és roppantja össze aggályok nélkül az ellenszegülőket. Nem egyszerűen idézőjelbe teszi a „kovbojos-indiánost”, a nagyravágyó álmokat és a kikapcsolódást kínáló illúziókat – fenyegető gépezeteket kovácsol torzképükből, a legveszélyesebb ellenfelet mind közül.
Sepsi László esszéje először a Filmvilág 2012 februári számában jelent meg.
