Egy szkeccsfilm akkor igazán jó, ha közben akaratlanul is elfelejtjük, hogy valójában szkeccsfilmet nézünk. A Békeidő esetében ez a kitétel ugyan nem teljesül, azaz egy-két ötlet gyengébb a többinél, a kilógó szálak valahogy mégis jól passzolnak az összképhez. Hajdu Szabolcsék egymáshoz hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódó epizódjai egy jellegzetes hangulatot ragadnak meg, amihez a maguk módján az egyenetlenségeik is hozzátesznek. Az abszolút független finanszírozásban készült és rendhagyó módon bemutatott film az “itt és most” komplex érzésének erős sűrítménye.

A Békeidő nemcsak a konkrétumok szintjén aktuális, hanem mélyebben is képes elkapni valamit az uralkodó közhangulatból. A háttérben folyamatosan visszhangzó propaganda, a tüntetők és rendőrök, a színházi közeg epizódjai egészen közvetlenül, az intimebb kapcsolati és családi mini drámák pedig nyilván áttételesebben kapcsolódnak a valóságunkhoz. Az egyetlen éjszaka alatt játszódó, egy-egy szereplővel vagy helyszínnel egymásba fonódó történetekből valósággal sugárzik a krónikus frusztráció érzése.

A virágboltban egymásnak ugró vevő és eladó rövid közjátéka találóbb bármilyen alaposabb szociológiai mélyelemzésnél. A pillanatok alatt eszkalálódó szituáció épp a kiemeléssel és drámai tömörítéssel tapint rá a kortünet alapvető kórtünetére. Akár tudatában van, akár nem, a legkülönfélébb hátterű szereplők mindegyike körbe-körben jár, azaz nem tart sehová. Magába zárkózik, felelősséget hárít át, számon kér, szinte azonnal robban. A felmutatott, nem éppen vonzó tükörkép élességét talán minden másnál jobban érzékelteti a film címével kapcsolatos felhorkanás. Akár valamiféle morbid metairóniaként is felfogható, hogy Hajduék látlelete még nem is volt látható, de akaratlanul, már a konkrét létezésével is éppen olyan hisztérikus reakciót generált, amit egyébként be kívánt mutatni.

A Békeidő szatirikus cím, hiszen a film valójában egy önmagával háborúzó közösség képét mutatja. Itt már nem is az együttműködés vagy az empátia, egyenesen a másik elviselésének alapvető képessége hiányzik. A folyamatosan ott lappangó humor éppen ezért amolyan sírva-vigadós, a fokozatosan bekúszó fantasztikum pedig keserédes. Az Ernelláék Farkaséknál világához illeszkedő történetek, illetve a konkrét közéleti áthallások nem éppen optimisták, az ezeket ellenpontozó álomszerűbb epizódok jóval pozitívabbak.

Hajdu a felnőttek helyett a gyerekekben látja a reményt, őket még nem korrumpálta a kollektív szorongás. Mellettük pedig akadnak azért olyan védett helyek, ahonnan még nem veszett ki teljesen az emberség. Ezek a menedékek mintha nem is a mi valóságunkban léteznének, e különös téren és időn kívüliségre pedig a budapesti és kolozsvári helyszínek folyamatos keverése, az éjszaka fényei is jótékonyan ráerősítenek.

A napszemüveges taxis jelenetei Jim Jarmusch stílusát idézik, amit a közös producer Jim Stark személye is aláhúz. A filmben visszatérő kávézó pedig mintha David Lynch pitézőjének sajátos kelet-európai verziója lenne, ahol a vendégre figyelő pincér valamiféle túlvilági figurának, angyali segítőnek tűnik. Amíg léteznek apró szigetek, ahol tényleg figyelnek ránk, addig van remény. A Békeidő hasonló elven működő időkapszula, amit most is jó nézegetni, de még izgalmasabb lesz újranézni öt, tíz vagy harminc év múlva.