A kamaszkor és a felnőttlét határán gyakran kísérti meg az embert az a jellegzetes érzés, hogy pillanatokon belül valami rendkívüli fog történni vele. Újra és újra nekivágunk az éjszakának, ugyanazokkal a haverokkal ugyanott kocsmázunk csak azért, hogy bekövetkezzen végre az a várva várt valami, amiről persze mi magunk sem tudjuk, micsoda. Vízkeleti Dániel rövidfilmje egy ilyen estét sűrít magába, ám itt hajnalra tényleg semmi sem lesz már ugyanaz, mint néhány órával korábban. A Lerepül a hülye fejetek Hartay Csaba azonos című regényének egyik epizódjából íródott és erőteljesen ragadja torkon azt az illékony pillanatot, amikor hirtelen és váratlanul egy picit felnőttebbé váltunk. 

A ködös hétköznap estén sörözni induló főhős az este végére kénytelen számot vetni a barátság, a család és a csajozás kínzó kérdéseivel, azaz a saját életével. Az organikusan kibomló sztori finoman adagolja az fontosabb információkat. A szereplők között kirajzolódó viszonyok folyamatosan építik a feszültséget, a rövidfilm elsősorban mégis a tökéletes atmoszféra miatt működik. A hitelesség nyilván nem véletlen, hiszen Hartay Csaba a saját élményeit írta meg és bizonyára a karcagi származású rendező is jól ismeri a filmben ábrázolt közeget. 

A vidéki kollégiumok klausztrofób és mereven szabályozott világai, a kisvárosok eseménytelen ködös hétköznapjai törvényszerű lázadásra ösztönzik a lánglelkű fiatalokat. A Lerepül a hülye fejetek érzékletesen viszi filmre az ösztönös kitörési kísérletek sajátos ízét, a kívülállás nyugtalanító érzését, a változás vibráló előszelét. A kocsmázós este sajátos hangulata akkor is átragadhat az emberre, ha e sorok írójával ellentétben tiltott éjféli sörök reményében soha nem mászott át kerítéseken mindenféle üres és nyálkás szerda estéken.