110 éve, 1910. március 23-án született Kuroszava Akira japán filmrendező. Ha a japán filmművészetet Nyugaton egy névvel kellene azonosítani, akkor alighanem ő lenne az. Olyan híres alkotások fűződnek a nevéhez, mint A vihar kapujában, A hét szamuráj, a Rőtszakállú vagy a Derszu Uzala. A japán történelem mellett bátran merített a nyugati színházi és filmes hagyományokból, valamint Shakespeare-től és Dosztojevszkijtől.
Kuroszava édesapja révén kötődött a szamuráj hagyományokhoz. Bár a szamurájok rendjének kiváltságait a Meidzsi-refom során, az 1870-es években eltörölték, a századforduló utáni Japánban is presztízst jelentett, ha valaki szamurájcsaládból származott. Az édesapa, Isamu Kuroszava egy középiskola igazgatójaként dolgozott (a szamurájok rendjébe tartozók közül sokan vállaltak pozíciót a kiépülő iskolarendszerben). Nyitott volt a nyugati kultúra iránt, és fiát is ebben a szellemben nevelte. Az ifjú hatévesen vett részt egy filmvetítésen, és ettől kezdve összekötötte életét a mozgóképpel. Az első nyilvános vetítést Japánban elég korán, 1897-ben rendezték. Az első filmstúdió a szigetországban 1909-ben alakult meg.
Kuroszava az 1930-as évek közepétől rendezőasszisztensként dolgozott. Első saját filmjét, A judo legendáját 1943-ban rendezte. Mivel rendezői tevékenységének első szakasza a II. világháborúra esett, részt vett a korabeli japán birodalmi tudatot és civilizációt dicsérő propagandafilmek készítésében. Nem Kuroszava az egyetlen alkotó a filmművészetben, aki rendezői tevékenységét egy diktatúrában kezdte. A háború utáni olasz neorealista filmművészet rendezői (pl. Francesco de Robertis, Vittorio De Sica, Roberto Rosellini, Luchino Visconti) a fasiszta rendszer filmes műhelyeiben kezdték pályafutásukat. Robertis és Rosellini háborús propagandafilmeket gyártottak a korabeli talmi optimizmus szellemében. Ugyanakkor már ekkor számon kérték az olasz filmművészeten a valóság és a hétköznapi élet ábrázolását. A háború után valamennyien tiszteletre méltó módon szakítottak elveikkel, a militarizmus dicsőítésével, és kritikával kezelték a korábbi rendszert. Kuroszava sorsa tehát nem egyedi.
A japán rendező a Ne sirasd a fiatalságodat című 1946-os filmjében számolt le a régi, militarista, birodalmi Japánhoz fűződő ifjúkori illúzióival. Ekkor még az amerikai megszállók gyanakodva tekintettek rá, míg a régi, militarista és tradicionalista japán elit körében egyre veszített népszerűségéből a háború előtti Japán kritikája, de főleg a nyugati kultúra és a japán hagyományok egészséges ötvözése miatt, amely filmjeit jellemezte. A háború utáni időszakban készült filmjeinek cselekménye (A vihar kapujában, A félkegyelmű) az egyéni bűn és felelősség kérdése körül forog. Később egyre mélyebbre ment a japán múlt ábrázolásában.
Legismertebb történelmi tárgyú filmje a Hét szamuráj, amelyet 1954-ben forgatott. A történet megragadta a képzeletet Nyugaton is, aminek bizonyítéka, hogy John Sturges A hét mesterlövész címen westerndrámát forgatott a történetből, átemelve a cselekményt az 1572-es Japánból az 1870-es évek Észak-Mexikójába. Kuroszava filmjében nem pisztollyal és puskával, hanem katanával (ívelt pengéjű kard, a szamurájok fő kézifegyvere és státuszszimbóluma) és dárdával harcolnak, ám az erkölcsi és társadalmi mondanivaló szempontjából ez mellékes.
A Hét szamuráj története röviden az, hogy egy rablóbanda rettegésben tart egy falut, és a parasztok fölbérelnek hét rónint (hűbérúr nélküli, azaz „sodródó” szamuráj harcost), akik nemcsak a rablókat győzik le, hanem saját gőgjüket és megvetésüket is, amelyet a parasztok iránt éreznek. Kuroszava filmje nem áraszt semmilyen talmi szamuráj-romantikát. Az ő róninjai nem gáncstalan, tökéletes hősök, semmi közük Az utolsó szamuráj című film amerikai ízű pátoszához. Kuroszava emberi esendőségükben ábrázolta a szamurájokat, akik eltérő jellemvonásaik és karakterük ellenére képesek a jó ügyért egy csapattá kovácsolódni. Kuroszava nem titkolta, hogy John Ford westernjei nagy hatást gyakoroltak a szamuráj tematikájú filmjeire, így A hét szamurájra. Így egy többszörös hatással van dolgunk: az 1930-40-es évek westernjei megihlették Kuroszavát, aki számos motívumot átemelt a vadnyugatról a zűrzavaros, polgárháborúval terhes 16. századi Japánba, majd John Sturges ugyanezeket a motívumokat (amelyeket japánnak vélt) visszavitte a vadnyugati környezetbe.
A szamurájok vezetője, az idős, önzetlen Simada Kambei csak nehezen vállalja el a megbízást, és azt mondja a fiatal Kacusirónak, az arisztokrata származású szamurájjelöltnek, aki mestert keres, hogy „sok tapasztalatom van a harc terén, főleg ami a vesztes csatákat illeti.” Mégis vállalja Kacusiró oktatását, és megható, hogy keményen, ám mégis egyfajta szeretettel neveli, tanítja az idealista fiatalembert. Simada éppen szerénysége révén érdemli ki a fiú tiszteletét. Végül sikeresen megszervezi a csapatot, amely színes karakterekből áll: van közöttük hallgatag, vérprofi gyilkológép kardmester, jókedvű és jószívű, örökké mosolygó, joviális szamuráj, és ott van a kakukktojás, paraszti származású férfi, aki szamurájnak adja ki magát, és bajtársiasságával, valamint önfeláldozásával valóban kiérdemli, hogy a nemes szamurájok elismerjék közülük valónak. Négyen elesnek, de a falu megmenekül. Simada Kambei szavai, egyúttal a film utolsó szavai („Mindig a parasztok győznek. Mi mindig veszítünk”) egy az egyben hallhatók a Hét mesterlövész végén, Chris szájából. Sturges így tisztelgett japán rendezőtársa előtt.
Hosszan lehetne ecsetelni a film erényeit, a természet és az emberi hangulatok egymásra hatását, a paraszti élet realizmusát, vagy éppen a felkészülést a falu védelmére, melyet aprólékosan megterveztek. Bár az aktuális politika nem jelenik meg nyíltan, a parasztok és szamurájok konfliktusa mögött ott van a háborús japán politika kritikája. Kikucsijo, a paraszti származású szamuráj a többiek szemére veti a kegyetlenséget, amelyet a korabeli szamurájok elkövettek a parasztok ellen. Kikucsijo szavai átvitt értelemben ostorozzák a civil lakosság körülményeivel nem törődő, ostoba és kegyetlen militarizmust. Kacusiró, a fiatal szamuráj üldözőbe veszi a fiúruhába öltözött parasztlányt, és a virágos mező ölén leteperi. Bár ijedten és szégyenkezve elengedi, amikor rájön, hogy az lány, ám a néző elgondolkodhat: mi történt volna, ha nem Kacusiró, hanem más szamuráj jár arra. Nem véletlen, hogy a paraszt az erdő mélyén elrejti és férfinak álcázza a lányát. Mindebben talán Kuroszava finoman utal arra, hogy a japán császári hadsereg (amely hadikódexében a szamuráj erkölcstől nem állt távol) tömeges nők elleni erőszakot követett el a háborúban a megszállt Kínában és Koreában. Ehhez az önreflexióhoz nagy bátorság kellett a háború után kilenc évvel is.
Nem csoda, hogy a tradicionalista, valamint soviniszta rétegek nem is szerették Kuroszava filmjeit. Még a művelt közvélemény is akkor kezdte becsülni, amikor első sikereit nyugaton aratta. A japán rendező előbb lett megbecsült nyugaton, mint hazájában. Mindez nemcsak a történelmi mítoszokat romboló, azokkal bátran szembeszálló realizmusának volt köszönhető, hanem annak is, hogy merített a nyugati színházi és filmes kultúrából, és Japánban sokan úgy érezték, hogy filmjei hangulat, szerkezet és egyénábrázolás szempontjából „túl nyugatiak”. Hősei nem előre kigondolt filozófiai elvek szerint cselekedtek, mint a korábbi japán filmekben. Teljes egyéniségükkel benne álltak a korban és társadalomban, amelyben a történet játszódott, akárcsak a nyugati történelmi regények hősei. Az egyén számára van kiút a nehézségekből, ha felelősséggel vállalja sorsát.
Kuroszava csaknem úgy járt, mint az egészen más műfajokban alkotó Lee Jun-fan, ismertebb nevén Bruce Lee, akit szintén nem szerettek – csak ő a sajátjai, a kínaiak körében vált idegenné: ők meg Lee-t vélték túlzottan „nyugatinak”, az autentikus kultúrától elkanyarodónak. Egy időben hazájában annyira mellőzték Kuroszavát, hogy az öngyilkosságot fontolgatta (amelynek a japán kultúrában van hagyománya). Ám a nyugati sikerek hatására lassan a japán közvéleményt is elfogadta. 1975-ben elnyerte a Derszu Uzalával a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat, és innentől pályája már szépen ívelt fölfelé.
Kuroszava egész neveltetése a nyugati és japán művészet és irodalom ötvözésén alapult: szívesen nyúlt alapanyagként a westernhez, Shakespeare-hez (A véres trón) és Dosztojevszkijhez (A félkegyelmű). Amiért odahaza kritizálták, az lett előnye Európában és az Egyesült Államokban: filmjei megértéséhez nem szükségeltetett a japán kultúra és történelem átfogó, mély ismerete. Hőseivel a távol-keleti kultúrákat illetően laikus néző is tudott azonosulni. Ugyanakkor mégis a tradicionális Japánt jelenítette meg a nyugatiak számára. Másrészt mégsem abban az értelemben volt nyugati, mint például a hongkongi Jackie Chan-féle tucatfilmek vagy az európai mintát követő, sematikus kínai és japán akciófilmek, amelyet másolják szolgaian a nyugati modelleket, de a történetiség és a realizmus nélkül, amelyek például Kuroszava alkotásait jellemezték. Kuroszava számára az érték és minőség éppoly fontos volt, mint a korba ágyazott, realista hangulatfestés. 1998-ban halt meg – de míg lesz filmművészet, a neve halhatatlan marad. Ugyanolyan hidat képez Japán és a Nyugat között, mint pl. Murakami Haruki író.
Paár Ádám
