1944-45 után több százezer ártatlan magyart hurcoltak el „málenkíj robotra”. A szovjet lágerekben szenvedő honfitársaink sorsa a rendszerváltásig a magyar film számára is tabutéma volt.
Az első magyar játékfilm a Gulág-élet embert nyomorító körülményeiről 73 évvel a jelentős számú magyar polgári lakosság szovjet kényszermunkatáborokba hurcolását, rabszolgasorban tartását és egy részük elpusztítását követően, és két-három generációval a túlélők hazaérkezése után készült el. A társadalmi emlékezetben mai napig nem kellő mértékben kibeszélt tragédia iránt a közönségfilm eddig közömbösnek mutatkozott. A magyar közelmúltnak ezt a szenvedéstörténetét is – más történelmi fehér foltokhoz hasonlóan – dokumentumfilmesek tárták fel először, negyven év kötelező hallgatást követően, a rendszerváltozás éveiben. A most bemutatott televíziós produkció, az Örök tél alkotóira különösen nagy súly hárult: filmjük hosszú távon meghatározhatja a bennünk élő képet a szovjet munkatáborokról. Történelmi amnézia ellen ugyanis a leghatásosabb orvosság a film. A készen kapott képek elképzelhetővé teszik a múltat, s ha elég erősek, nem is tudunk tőlük szabadulni: a kor és az azt rekonstruáló filmkép elválaszthatatlanul összekapcsolódik a nézőben. A szereplők sorsa pedig eljuttathat a katarzisig, megrendülten bevonódunk az akkor és ott történt tragédiába, majd a megrázó eseményeket átélhető élménnyé alakított történet ki is vezet a múlt szörnyűségéből – a világnak nem lett vége, s nekünk, leszármazottaknak filmemlék a szenvedés.
Az Örök tél is ezt az utat járja egyenes vonalú, kerekké formált történetével és igényesen rekonstruált láger-élet ábrázolásával. Történelmi hitelesség és fikció arányát úgy keveri, hogy jusson az ismeretterjesztésnek és a szerelmi melodrámának is, de elsősorban az alapozó történet szerepét vállalja, mikor lépésről lépésre jelenetbe és képbe foglalja a szovjet lágerekbe hurcolt emberek történetét. Kifejezett törekvése a főszereplő fiatal anya sorsán keresztül egyúttal a kollektív szenvedéstörténet elbeszélése, a történelmi helyzet „megtapasztalhatóvá” tétele. E kettős cél megvalósításának, a történelmi tragédia elbeszélésének és a melodrámai szál felépítésének igyekezete azonban gyengíti egymást, és kioltja a láger-szerelemben rejlő, időnként felvillanó feszültséget. Az Örök tél ezért kevésbé a láger-filmek újításaként, inkább a Gulág-világ magyar vonatkozásainak tisztességes illusztrációjaként működik.
Miközben a magyar film – a politikai körülmények függvényében változó eredménnyel – az 1960-as évek óta dolgozik a történelmi sorsfordulók (ötvenes évek, ‘56-os forradalom, holocaust és a második világháború) sokáig tabuként kezelt témáinak feldolgozásán, addig a Szovjetunióban raboskodó civil lakosság tragédiája nem csak a Kádár-rendszerben, de a rendszerváltozás után is felfedezetlen terület maradt a játékfilmek számára. Ezért Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró hiányt pótló filmje kapcsán érdemes átgondolni a kérdést: mi az oka, hogy ennyi idő telt el az életek ezreit megcsonkító történelmi események és annak populáris emlékezetbe emelése között?
Magukba zárva – emlékezetpolitikák
10-12 ezer elhurcolt magyar nő (a fogságba került polgári lakosság 5-6%-a). Közülük egy volt az Örök tél főhőse, Irén, akit 1944-ben egy sváb faluból vittek el egy „kis munkára”, „három hét kukoricatörésre” az etnikai tisztogatás során – csak évek múlva jöhetett haza. Az ő történetét a játékfilm cselekménye bontja ki, de sorsának mozzanatai ismerősek lehetnek Sára Sándor huszonöt évvel korábban készült dokumentumfilmje, a Magyar nők a Gulágon túlélőinek elbeszéléseiből. Az Örök tél megteremti a múlt folytonosságát, régebbi és újabb emlékezet formái összeérnek, a személyes visszaemlékezések táplálják a játékfilmes történetet.
Ugyanazon történelmi esemény megismerhető számokból, elbeszélhető a túlélők szubjektív nézőpontjából, és átélhető populáris műfajokon keresztül is. Hogy a történeti megértés melyik eszköze mikor kerül előtérbe, nem feltétlenül szabad választás következménye, sokkal inkább emlékezetpolitikák csatájának függvénye – legalábbis bizonyos 20. századi nemzeti megrázkódtatások esetében Magyarországon kivételes pillanat, mikor egymás mellé kerülnek a különböző nézőpontok olvasatai. A 70 éves Gulág-Gupvi-évforduló környékén az aktív emlékezetpolitikai tevékenység eredményeképp történészek, politikusok és alkotó művészek együtt írják újra a történelmi emlékezet képzeletbeli térképét. Szerencsére készülnek még túlélőkkel dokumentumfilmek, nemrég mutatták be Gulyás Gyula Kifutás című munkáját Galgóczy Árpád odüsszeiájáról, az Élni muszáj (rendező Tóth Tamás) a kismarosi áldozatokra emlékezik, Az elrabolt évek nyomában (Pilló Ákos rendezése) Szabolcs megyei túlélők történeteit örökíti meg. Mindeközben a történészek között folyik a számháború az elhurcoltakról (a hadifoglyokkal együtt 500 és 900 ezer közötti magyarról olvasni), és a határozott politikai akarat és az alkotói szándék találkozásának eredményeként már játékfilm formájában is átélhető a Gulágot megjárt nők (és mellékszereplőként a férfiak) története.
Azonban a Gulág-emlékezet magyarországi változásait áttekintve feltűnő fáziskéséseket találunk az emlékezés médiumait illetően. Az elhurcoltak kálváriája 1944-45-ben, a szovjet hatóságok magyarországi megjelenésével kezdődött, és nem ért véget az 1950-es évek közepén, hazaérkezésükkor. A túlélőknek nem csupán a feléjük irányuló bizalmatlanság, a megfigyelések, és a munkahelyi elutasítások miatt folytatódott a kálváriájuk, hanem mert hosszú hallgatásra kényszerülve magukba kellett zárniuk az őket ért igazságtalanságot. Az ezt követő 35 év a totális (el)hallgatás időszaka, sokan még családtagjaiknak sem merték elmondani meghurcoltatásukat.
Az első magyar visszaemlékezések könyvben és filmen egyaránt 1989-ben jelentek meg. (Szépirodalmi munkákból korábban is lehetett tudni a szovjet lágerekről. Szolzsenyicin remeke, az Iván Gyenyiszovics egy napja magyarul meglepően korán, az 1963 februári Nagyvilágban jelent meg. Lengyel József, aki 1938-tól nyolc évet töltött a Gulágon, az 1960-as évek elejétől publikálta a táborok világával, majd szibériai száműzetésével foglalkozó írásait.) Túl kellett lenni hozzá a múlt átírására épülő államszocialista rendszer reménytelenül hosszúnak tűnő évtizedein, úgy, hogy a túlélők minél pontosabban megőrizzék magukban élményeiket. Aztán, mikor a szabadság ideje eljött, és lehetővé vált, sőt kötelességnek tűnt a múlt kibeszélése, meg kellett, hogy nyíljanak az életkatasztrófájukat magukba zárt emberek. Az emlékek nyilvános elbeszélésének vágya sem magától értetődő ott, ahol a hallgatás a fenyegetés légkörében történt. Szépen mutatja ezt a Gulyás testvérek rendszerváltozás hajnalán készült dokumentumfilmjében a dudari testvérpár visszaemlékezése. Mindig együtt szerepelnek, de csak az egyikük beszél, belőle árad a múlt, hevesen gesztikulálva, átéléssel adja elő a megaláztatásaik sorát, míg a másik férfi hallgat, elfordítja a fejét, a kamerába is alig néz. Talán még három évtized után is fél, hogy baj lesz a vallomásából, és talán úgy gondolja, úgy sem értheti ezt meg más, csak aki átélte. A megélt szenvedéstörténet elbeszélésének, az élmények átadásának alapvető kérdése ez: hogyan lehet elmondani? Mi adja a fedezetét, a hitelét a szavaknak és a képeknek?
Személyes fedezet – dokumentumfilmek
Mikor a ‘80-as évek második felétől a ‘90-es évek elejéig a társadalmi emlékezet és a történelmi dokumentumfilmek kivételesen intenzív kapcsolatban állt egymással, akkor készült két alapvető fontosságú, „beszélő fejes” film a Gulágot megjárt emberekről. A „málenkíj robot” fogalma a magyar közvéleménybe ekkor, többek között a Gulyás testvérek évekig tartó kutató munkájának köszönhetően került. Az 1989-ben bemutatott filmben Dudaron élő öt egykori levente (a Bakony brigád tagjai) és egy kárpátaljai református lelkész beszéli el kálváriáját. Az ártatlanul meghurcoltak borzalmas élete a szovjet lágerben 9-10-11 évig tartott, s a pokol apró részletei sok évtized után ebben a filmben tárultak fel először a nyilvánosság előtt.
A Málenkíj robotban a rabszolgasorsba vetett férfiak visszaemlékezései mellett az otthon maradt, évtizednyi kétségbeesett várakozásra ítélt asszonyok is szerepet kapnak, volt, akinek fiait, volt, kinek férjét vitték el. A női rabok sorsát azonban először Sára Sándor beszélte el pár évvel később. Az otthonuktól több ezer kilométerre, szibériai munkatáborokba vitt, nehéz fizikai munkára kényszerített nőket még Magyarországon ítélte el pillanatok alatt koholt vádak alapján a szovjet katonai bíróság a büntetőtörvénykönyv hírhedt 58. paragrafusára hivatkozva, kémkedés vádjával. Életkatasztrófák adják ennek a filmnek is a vezérfonalát, és itt is a személyes tanúságtétel garantálja az emlékezetből elbeszélt történelem hitelét. Sára filmje azonban Gulyásék munkájához képest szigorúbban szerkesztett. Módszerét még a ‘80-as évek elején a II. magyar hadsereg pusztulását bemutató Krónika 25 részében dolgozta ki, lényege, hogy az egyéni visszaemlékezések úgy kerülnek egymás mellé, hogy összeadódnak kollektív traumává. A túlélők ugyanazon témáról nagyon hasonló módon beszélnek, a szerkesztés a személyes emlékek összhatását teremti meg, így egyszerre tárulnak fel a visszaemlékezés-részletekben a személyes sorsok és bontakozik ki a történelmi esemény átfogó elbeszélése.
Vizuálisan puritán film a Málenkíj robot és a Magyar nők a Gulágon is, mindkét esetben a filmkészítési módszerük hasonló, amennyire csak lehet, kerülik a beavatkozást a visszaemlékezésekbe. Sára használ archív felvételeket, az ötvenes évek hamis propaganda- anyagával ellenpontozza az elbeszélt szenvedést, és felvillantja az idős nők fiatalkori fényképét, a megtört arc mellé helyezi a negyven évvel korábbit, hogy a kettő kontrasztja tudatosítsa a nézőben az elvett fiatalság drámáját, a tehetetlenség kétségbeejtő és dühítő érzését. Az arcokra koncentráló kamera és az aprólékos elbeszélések kivételes erővel mozgósítják a nézőt a belső képek készítésére – eredeti felvételek hiányában nincs is más lehetősége a befogadónak.
Épp ezeknek a képeknek a hiánya motiválta Szalkai Zoltánt a vizuális emléknyomok keresésére, mikor Gulág-útifilmjeiben a láger-szigetcsoport emlékhelyeit egyszemélyes stábként járta be. Képeket keresett a nehezen elképzelhető emberi sorsokhoz, az egykori szenvedés körülményeit szerette volna látni és megörökíteni. A kétezres évek dokumentumfilmes múltfeltárásában övé az egyik legnagyobb vállalás, a Gyaloglás Gulágföldön kilenc részben mutatja meg, mi maradt mára az eltitkolt múltból. Szalkai túlélők emlékeinek nyomait kutatta, az ő elbeszélésük alapján járt az egykori lágerek helyszínein, de kamerája csak az eltűnőben lévő múlt képeit rögzíthette. A lágerek lepusztult nyomait, romjait, amelyek így épp elhagyatottságukkal, elfelejtettségükkel válnak beszédessé: az emlékezés hiányáról tudósítanak. Szalkai Zoltán 50 évvel a magyar foglyok hazatérése után a szó szoros értelmében megjárta a Gulágot – a nehezen megközelíthető munkatáborok helyszíneit, a kietlen tájakat. A fizikai erőfeszítést jelentő filmkészítéssel is tisztelegve az egykori rabok emléke előtt.
Életmentő románc – láger-film
Az Örök tél – a dokumentumfilmekhez hasonlóan – az áldozatok nézőpontjából láttatja a szovjet megszállás következményeit. Nem firtatja a társadalmi felelősség kérdését (csupán néhány mondat erejéig utal a korabeli magyar politikai elit kollaborációjára a szovjet hatalommal), nem tekint a láger-múlt személyes következményeire, nem feszül egymásnak nyilvános felejtés és magánemlékezés több évtizedes lélekölő ellentéte. Az Örök tél nem akar a jelenre adaptálható művé válni – magának a történelmi eseménynek és a személyes sorstragédiáknak állít emléket.
Gyakran emberöltőnyi idő, 40-50 év kell ahhoz, hogy a kollektív traumától eltávolodva a második és harmadik nemzedék képviselői műfaji jegyek szerint feldolgozható, alapsémákká egyszerűsített eseményként interpretálják a túlélők emlékeit. Az Örök tél már a második emberöltőben mélyen járva készült el, az időbeli távolság tehát kedvez a populáris feldolgozásnak, a leegyszerűsödő formáknak, amelyekre műfaji elemekből lehet építeni a cselekményt. Az alkotóknak jelentős gyakorlatuk van a történelmi téma ilyen irányú feldolgozásában, hiszen közösen készítettek feszült történelmi thrillert (A berni követ) és a Monarchia végnapjaiban játszódó krimit (Félvilág). Köbli Norbert eddigi forgatókönyvei megújították a magyar történelmi film hagyományát. Munkáiban komolyan veszi a történelmi tényeket, s hiteles környezetbe ágyazza, megtörtént esetekre építi és precízen alkalmazza a műfaji szabályokat. Így történt ez például az ‘56-os forradalom utórezgését feldolgozó A berni követ és a titkosrendőrök világában játszódó A vizsga esetében – kiváló ritmusú, fordulatos, feszült krimikről van szó, amelyek egyúttal az adott korról és politikai helyzetről is tudtak hiteles állításokat megfogalmazni. Írásaiból született sűrű, koncentrált alkotások egy-egy történelmi helyzet populáris mitológiájának megteremtéséhez járultak hozzá. Az Örök tél esetében azonban a „pontosan így történt” megmutatásának igyekezete háttérbe szorítja a szerelmi melodráma vonalát.
A holokauszt-tematikából ismert lágerfilmek sémáit az Örök tél sajnos nem kerüli el, sőt, mintha az alkotók szándékosan vállalnák a leegyszerűsített ábrázolást. Különösen a deportálás stációi sikerültek sablonosra: felvillan a kegyetlen szovjet katona, vagy pár jelenet erejéig a hosszú utazás gyilkos körülményei, de ezek inkább csak kötelező elemként állnak a történelmi hitelesség szolgálatában. S amit képekben a film nem mutat, elmondják a szereplők, mintha egy ismeretterjesztő könyv oldalait olvasnánk. Pedig a korábbi láger-filmek dramaturgiájától a szerelmi szál különböztethetné meg Szász és Köbli alkotását. A táborokban kapcsolatok alakultak, gyerekek születek, mindezt már ismerhetjük a Magyar nők a Gulágon több visszaemlékezéséből. A filmbeli Irén és Rajmund táborban szövődő románca is valós forráson, túlélők levelezésein alapul (a film alapjául szolgáló novellában Havasi János édesanyja történetét írta meg). Rajmund figuráján érződik leginkább az eltávolítás és mítosz építés szándéka. Ő a deus ex machina, Irén megmentője, az „alapozó történet” szuperférfija. A történet – miközben ragaszkodik a valóság borzalmaihoz – ezen a ponton elmozdul az archetípusok felé: a szerelem gyógyító erejű és életben tart. Sajnos Rajmund karaktere nem kellően, vagy nem elég bátran kimunkált. Miközben szavaiból megtudjuk, hogy a túlélés szabályaiból épített magának egy másik ént, az érzéketlen férfi szerepét, cselekedetei viszont ennek épp ellenkezőjét mutatják. Azonnal szerelembe esik, amint meglátja Irént, s anélkül derül ki, hogy nagyon is emberi és érző lény, hogy önző vonásait megismernénk.
A Málenkíj robotban az egyik visszaemlékező, aki szakácsként a láger utolsó éveiben elviselhetőbb viszonyok között élte túl a rettenetet, beszélt férfiak és nők testi kapcsolatáról is. „Komoly szerelem? Tudja, hogy van, ha az ember 8-9 évig nem érintkezik senkivel, nem tudná megállni, ha akad egy lány, aztán mindegy, hogy csúnya vagy szép, vagy öreg vagy fiatal, hogy ne érintkezzen vele. Ilyenkor nincs udvarlás.” Nem volt ott romantika, nem volt szerelmi melodráma, az ő élményei szerint a férfi-nő kapcsolat a lágerben épp úgy a létfenntartásról szólt, mint minden más. Az Örök télben a szerelem felemelő, a politikai diktatúrán is győzedelmeskedő esemény, amit a film bizarr képbe sűrít: a szerelmesek együttléte egy Sztálin-festményben tükröződik, egymásra kopírozva a magasztost a rettenettel. A film azonban nem dolgozza ki kellőképpen a szenvedélyt, visszavesz a melodrámai szálból és a rabok hazajutását felvázolva gyors léptekben haladva pontot tesz a történelmi esemény elbeszélésnek végére. Küldetés teljesítve: először foglalja egységes filmes narratívába a magyar katasztrófa-történelem Gulág-fejezetét. A 20. század sokkoló, traumatizáló múltja továbbra is velünk van.
Murai András
Németh Brigitta
ÖRÖK TÉL – magyar, 2018. Rendezte: Szász Attila. Írta: Köbli Norbert és Szász Attila. Kép: Nagy András. Zene: Parádi Gergely. Szereplők: Gera Marina (Irén), Csányi Sándor (Rajmund), Döbrösi Laura (Anna). Gyártó: Szupermodern Stúdió. A Duna Televízió bemutatója. 110 perc
A szöveg először a Filmvilág 2018 áprilisi számában jelent meg.
Orosdy Dániel kritikája ide kattintva olvasható. A film itt nézhető meg.
