Martin Scorsese véleménycikket közölt a The New York Timesban. Ezt fordítottuk le (majdnem) szó szerint. Kapcsolódó podcastunk: Scorsese vs Marvel
Az Empire magazin kikérte a véleményem a Marvel-filmekről. Válaszoltam. Azt feleltem, hogy megpróbáltam végignézni néhányat, de nem nekem valóak, és számomra úgy tűnik, hogy közelebb állnak a vidámparki szórakoztatáshoz, mint azokhoz a filmekhez, amelyeket ismerek és szeretek, és végső soron nem tartom őket mozinak. [Az angolban nem csak a „film” vagy a „movie” jelenthet filmet mint mozgóképet, de a „cinema”, azaz a mozi is. Ahol a fordításban mozi szerepel, ott az eredetiben cinemát használt Scorsese.]
A franchise-filmek nagy részét kiemelkedően tehetséges emberek készítik. Látszik a végeredményen. Hogy maguk a filmek nem izgatnak engem, az személyes ízlés és habitus kérdése. Tudom, hogy ha fiatalabb lennék, ha később nőttem volna fel, akkor talán érdekelnének, és akár még én is rendezhettem volna egyet. De akkor nőttem fel, amikor, és kialakult bennem egy elképzelés a filmekről – hogy milyenek, és milyenek lehetnének -, ez pedig olyan távol áll a Marvel-univerzumtól, mint a Föld az Alfa Centauritól.
Számomra, az általam tisztelt és szeretett filmes alkotók és a barátaim számára, akikkel egy időben kezdtünk filmeket készíteni, a mozi a felfedezésről, az esztétikai, érzelmi és spirituális felfedezésről szólt. Karakterekről – az összetett, ellentmondásos és sokszor paradox emberi természetről; arról, hogyan tudják bántani és szeretni egymást, és hirtelen szembesülni önmagukkal.
A mozi a váratlannal történő szembesülésről szólt, a vásznon, és abban a valóságban, amit dramatizálva és értelmezve bemutatott, érzékeltetve, hogy mire lehet képes ez a művészeti forma. És számunkra ez volt a kulcs: a mozit művészeti formának tekintettük. Akkoriban is zajlottak erről viták, ezért kiálltunk amellett, hogy a film az irodalommal, a zenével vagy a táncművészettel egyenértékű. És ráébredtünk közben, hogy a művészet sok helyen és sok formában megnyilvánulhat – az Acélsisaktól (Sam Fuller) és a Personától (Ingmar Bergman) a Mindig szép az időn (Stanley Donen, Gene Kelly) és a Scorpio Risingon (Kenneth Anger) át az Éli az életétig (Jean-Luc Godard) vagy a Gyilkosokig (Don Siegel).
Hozhatnánk Alfred Hitchcock filmjeit is példának – fogalmazhatunk akár úgy is, hogy Hitchcock önmaga franchise-za volt. Vagy, hogy ő volt a mi franchise-unk. Minden új Hitchcock-bemutató eseményszámba ment. A Hátsó ablakot látni valamelyik régi mozi telt házas vetítésén kivételes élmény volt. Olyan esemény, amelyet a közönség és a film között szikrázó kapcsolat hívott életre.
És bizonyos értelemben a Hitchcock-filmek egy része szintén vidámparki szórakoztatásként működött. Mint az Idegenek a vonaton, amelyben a finálé helyszíne egy körhinta egy valódi vidámparkban, vagy a Pszicho, amelyet éjféli vetítésen láttam a premier napján, és felejthetetlen élményt nyújtott. Azért ültünk be rá, hogy meglepődjünk és izguljunk, és nem kellett csalódnunk.
Hatvan vagy hetven évvel később még mindig ezeket a filmeket nézzük és csodáljuk. De vajon az izgalmak és a fordulatok miatt vesszük elő őket újra és újra? Nem hinném. Az akciójelenetek az Észak-Északnyugatban lenyűgözőek, de mindössze dinamikus és elegáns kompozíciók és vágások sorozatai lennének a történet magját alkotó fájdalmas érzelmi töltet vagy Cary Grant karakterének tökéletes elveszettsége nélkül. Az Idegenek a vonaton fináléja parádés, de a két főszereplő közti kapcsolat és Robert Walker mélységesen felkavaró alakítása az, amely máig rezonál.
Sokak szerint Hitchcock filmjei is ugyanolyanok voltak, és ez akár igaz is lehet – magát Hitchcockot is foglalkoztatta ez a kérdés. De a mai franchise-filmek másképpen ugyanolyanok. A Marvel-produkciókban is megvannak azok az összetevők, amelyek az én értelmezésem szerint meghatározzák a filmet. Ami nincs meg bennük, az a reveláció, a rejtély, és a valódi emocionális kockázat. Semmi nem forog kockán. Ezek a filmek azért készülnek, hogy kielégítsenek egy jól lehatárolt keresletet, és véges számú témák variációiként tervezik meg őket.
Papíron folytatások, de lényegüket tekintve remake-ek, és hivatalosan engedélyeztetni kell minden részletüket, mert másképp nem működhetnek. Ez a modern filmes franchise-ok természete: piackutatás, tesztvetítés, ellenőrzés, kiigazítás, újraellenőrzés és újraigazítás, addig, amíg készen nem állnak a fogyasztásra.
Másképpen fogalmazva: megtestesítenek mindent, ami Paul Thomas Anderson, Claire Denis, Spike Lee, Ari Aster, Kathryn Bigelow vagy Wes Anderson filmjei nem. Amikor a felsorolt rendezők bármelyik filmjét megnézem, tudom, hogy valami abszolút újat fogok látni, és váratlan vagy akár megnevezhetetlen élményekben lesz részem. Kitágítják a fogalmaimat arról, hogy mi az, ami a mozgóképek és a hangok nyelvén elmesélhető.
Jogos a kérdés: mi a problémám? Miért zavarnak a szuperhősfilmek és a hasonló franchise-produkciók? Egyszerű: ma már a legtöbb helyen a franchise-film a néző első számú választása, ha nagyvásznon szeretne látni valamit. Fogyatkoznak a vetítőhelyek és kevesebb független filmszínház létezik, mint valaha. Mára a streaming lett a filmfogyasztás elsődleges színtere, mégsem ismerek egyetlen olyan filmest sem, aki ne nagyvászonra akarná megálmodni a filmjét, és ne mozikban szeretné vetíteni a közönségnek. Beleértve engem is - még akkor is, ha épp most fejeztem be egy Netflixnek forgatott filmet. Kizárólag így tudtuk Az írt méltó módon elkészíteni, és ezért örökké hálás leszek. Moziban is bemutathatjuk, ami nagyszerű. Szeretném, ha még több moziban, még hosszabb ideig vetíthetnénk? Természetesen igen. De mindegy, kikkel akarod megvalósítani a filmjeid, a tényen nem változtat: a multiplexek vásznain mindenhol franchise-filmek peregnek.
Ha erre az a reakciód, hogy mindez kereslet és kínálat kérdése, és a nézői igények kielégítése, akkor nem értek egyet. Ez a tyúk és a tojás esete. Ha az emberek csak egyféle dolgot fogyaszthatnak, és csak arra az egyvalamire kondicionálják őket állandóan, akkor persze, hogy még többet akarnak abból az egyféle dologból. De, kérdezhetnéd, miért nem néznek otthon valami mást a Netflixen, iTuneson vagy a Hulun? Azaz bárhol, csak nem ott, ahová a filmkészítők az alkotásaikat szánták…
Az elmúlt 20 évben, mint tudjuk, a moziipar minden elemében megváltozott. De a legpusztítóbb változás fokozatosan és titokban zajlott le: a kockázatvállalás lassú, de biztos felszámolása. A mai filmek jó része azonnali fogyasztásra előkészített tökéletes termék. Többségüket tehetséges emberek munkacsoportjai készítették. Mégis hiányzik belőlük valami, ami elengedhetetlen a mozihoz: az egységes és személyes művészi (szerzői) vízió. Természetesen azért, mert az önálló művész a legnagyobb rizikófaktor mind közül.
Nem kívánom azt sugallani, hogy a mozinak (államilag) támogatott művészeti ágnak kellene lennie, vagy hogy bármikor korábban azt lett volna. Amikor a hollywoodi stúdiórendszer még élt és virult, az alkotók és az üzletág működtetői közt állandóak voltak a súrlódások, de ez egy olyan termékeny feszültség volt, amelyből minden idők legjobb filmjei születtek meg – Bob Dylan szavaival élve, a legjobbak „hősiesek és látnokiak” voltak.
Mára ez a feszültség megszűnt, és sokan a filmiparban teljes közönnyel viseltetnek a művészeti aspektusok iránt, miközben a filmtörténethez fűződő viszonyuk egyszerre elutasító és kisajátító, ami halálos kombináció. A szomorú helyzet az, hogy két külön világ él egymás mellett: van egy globális szórakoztatóipar és van a mozi. Időről időre lefedik egymást, de egyre ritkábbak az ilyen alkalmak. És attól tartok, hogy az előbbi gazdasági dominanciáját az utóbbi marginalizálására vagy egyenesen a létezésének megkérdőjelezésére használják.
Mindenkinek, aki arról álmodik, hogy filmkészítő lesz, vagy éppen csak elindult a pályán, egy barátságtalan, művészetellenes közegre kell felkészülnie. És már az végtelen szomorúsággal tölt el, hogy le kell ezeket a szavakat írnom.