Filmvilág blog

Volt egyszer egy Hollywood - A nagy kibeszélő

2019. augusztus 19. - filmvilág

027.jpg

Már a magyar mozikba is befutott Tarantino karrierjének utolsó előtti filmje (legalábbis azt ígéri, hogy a 10. után befejezi), amely alaposan megosztja még a rendező legnagyobb rajongóit is. Természetesen már a premier hetében leültünk megvitatni a filmet egy podcast erejéig, hogy aztán a másfél órás beszélgetés végén kiderüljön, hogy a technika ördöge közbeszólt, és nem tudjuk publikálni az anyagot. Helyette itt a zanzásított szöveges verzió, amiből kiderül, hogy

  • kinek is készült igazán a film,
  • eléggé „tarantinós”-e,
  • tényleg csak dísznek van benne Sharon Tate figurája,
  • ki kapott izgalmasabb szerepet, DiCaprio vagy Pitt,
  • miért utálta a rendező a hippiket
  • és miért akart pont erről a történetről forgatni?

Spoilerek lesznek, de jelezzük külön. Résztvevők: Varga Dénes, Huber Zoltán, Baski Sándor.

BS: Régóta vártam egy olyan Tarantino-filmre, ami nem kosztümös és nem western, ehhez képest a Volt egyszer… is kosztümös lett, és sikerült a Mesternek megoldania, hogy a helyszín és az időpont ellenére tele legyen westernbetétekkel. Reménykedtem abban is, hogy a régi, 90-es évekbeli Tarantinót láthatom, és hogy nem csak ürügynek fogja használni a történetet ahhoz, hogy a kedvenc műfajai és filmjei előtt tisztelegjen. Ez csak részben jött be, de örülök, hogy legalább visszatért Los Angelesbe, a szülővárosába, ahol a legtöbb „kortárs” filmje játszódik.

VD: Félrevezető ezt a filmet kortársnak tekinteni, ha csak az évszámot nézzük, akkor közelebb van a Becstelen Brigantyk világához, mint a jelenhez. Számomra ez egy kosztümös film, de akár történelmi drámának is hívhatnánk. A régi Tarantino-filmek közül legtöbbször a Ponyvaregény jutott eszembe, nyilván a Los Angeles-i végtelen kocsikázások miatt is.

HZ: Nekem meg inkább a Jackie Brown a jó kis beszélgetések miatt, amik nem igazán tartanak sehova, mégis jó a szereplőkkel lenni és velük mozogni.

009.jpg

BS: A film után, de néha közben is, azon gondolkoztam, hogy mennyire befogadható annak, aki nem Tarantino-fan, vagy nem is ismeri a munkásságát, és nem tudja, mire számítson. Ha most akarsz elkezdni megismerkedni Paul Thomas Anderson vagy bármelyik kortárs amerikai rendező életművével, akkor majdnem mindegy, hogy melyik rendezésére ülsz be először, önállóan is értelmezhető, befogadható, kerek egészt alkotnak. De ha minden előzetes tudás nélkül ülsz be a Volt egyszer…-re, és fogalmad sincs róla, hogy QT szereti beszélteti a szereplőit a semmiről, és elnyújtani a jeleneteket, akkor lehet, hogy nagyon idegesíteni fog a film, pláne ha a hagyományos történeteken nőttél fel. 

HZ: Nem értek egyet, ennek a filmnek nagyon erős az atmoszférája, iszonyú jó a hangulata. Nyilván én már nem tudhatom, milyen lehet szűz szemmel beülni egy QT-filmre, de van a filmnek egy nagyon jó sodrása, ami persze teljesen szembemegy azzal, amit megszoktunk a mai multiplexekben. Teljesen más a narratív építkezése, máshogy épülnek fel a jelenetek. Arra vagy kondicionálva, hogy mindig történjen valami, mindig legyen valami fordulat, pörögjön a cselekmény, tartson A-ból B-be. Itt ez nincs meg, de lehet, hogy pont emiatt érdekes olyanoknak, akik nem néznek hasonló filmeket. Nem kell hozzá olyan nagy Tarantino-ismeret, de nyilván sokkal több mindent veszel észre, ha naprakészen ülsz be.

VD: Nem is a Tarantino-univerzum ismerete szükséges ehhez a filmhez. Ha úgy ülök be, hogy nem tudom, mi történt Sharon Tate-tel 1969-ben, akkor egy óriási feszültségforrás kiesik a filmből. Az egyik szálon DiCaprio és Pitt karaktereit követhetjük, miközben Sharon Tate szálát is állandóan bevágja a rendező, és várjuk, hogy mikor egyesül ez a két szál, és mikor jutunk el a sorozatgyilkosságig. De ha ez kiesik, akkor tényleg úgy érezheti a néző, hogy sehová sem tart a film, ezért fontos, hogy tudjuk, hogyan halt meg Sharon Tate.

tate_polanksi.jpg

HZ: Igen, a cselekmény e nélkül kábé értelmezhetetlen, másrészt azt is érdemes tudni, hogy 1969 mit jelent az amerikai történelemben, meg úgy en block a kultúrában, és hogy miért Volt egyszer egy Hollywood a címe, mit is jelent pontosan.

BS: És lehet, hogy nem árt ismerni azokat a 60-as évekbeli sorozatokat, amiket Tarantinón és pár millió amerikai nézőn kívül más nem ismer. E nélkül is élveztem a filmet, de ahhoz, hogy miden referenciát értsek, és minden utalás a helyére kerüljön, nem ártana képben lenni a korszak popkultúrájával, és azoknak a színészeknek a karrierjével, akikről Tarantino a főszereplőit mintázta. Amikor pl. hosszú ideig néztük DiCaprio figuráját, Nick Daltont egy westernsorozatban játszani, nem hittem el, hogy tényleg ilyenek voltak a korabeli sorozatok, hogy ennyi dialóg és ilyen típusú színészi játék volt bennük. Arra tippeltem volna, hogy mint a Halálbiztosban, ahol papíron a filléres exploitationöket kellett volna megidéznie a rendezőnek, és helyette dumálós filmet csinált, most is csak ürügynek használta ezt a formátumot, hogy a saját stílusát tolja előtérbe. Aztán belenéztem az egyik sorozatba a YouTube-on, a Lancerbe, és meglepve láttam, hogy tényleg hasonló a stílusa, sőt egész jó színészi alakításokat is vannak benne. Biztos, hogy ha jobban ismerném ezeknek a sorozatoknak a világát, akkor még nagyobb élmény lett volna a film.

HZ: Szerintem Tarantino filmjeinek pont az a szépségük, hogy attól függően, mennyire ásod bele magad a világukba, mindig találsz újabb és újabb rétegeket, referenciákat. Anélkül is lehet élvezni az ominózus jelenetet, mert tök jó a hangulata, és tök jól játszik DiCaprio, nem kell tudni hozzá, hogy a Lancer című sorozatról mintázták.

VD: Én azért látatlanul is biztos vagyok benne, hogy a filmbéli sorozatban, amit Rick Dalton forgat, jobb szövegeket kap, mint egy átlagos 60-as évekbeli amerikai westernsorozatban.

BS: Igen, mert a jelenet lényege, hogy kiderüljön, Dalton nem is olyan gyenge színész. Mit gondoltok, mennyire vannak meg a filmben azok a stíluselemek, amiket a QT-filmekkel szoktak azonosítani? Sokan panaszkodnak, hogy nem elég ütősek a dialógok.

VD: Nagy leegyszerűsítés gyengébb dialógokról beszélni. Nem olyan bravúros, azonnal megjegyezhető mondatok vannak a filmben, hanem a karakterekhez hű dialógusokat talált ki. Rick Dalton, a színész akkor tud sziporkázni, amikor karakterben van, a másik főszereplő, a kaszkadőr meg nem a szavak embere. Ezeknek a figuráknak bravúros dialógokat adni a szájukba elég karakteridegen lett volna.

HZ: Azért tegyük hozzá, hogy korábban QT szinte kérkedett a dialógusaival, annyira helyén volt minden szó, stílusokat és beszédfordulatokat idézett meg. Itt engem pont nem zavart a hiányuk, jobban illett a filmhez a természetes dialógusépítés.

VD: Az egész film 1969 megidézése, ami legtöbbször nem a dialógokkal történik, hanem a zenével és a látványvilággal, itt inkább azokra kell figyelni.

HZ: Vizuálisan nagyon erős a film, mindig van valami izgalmas a háttérben. Ügyesen megidézi ezt a korszakot, de nem direktben. Ez egy érettebb filmkészítői hozzáállás.

VD: Vannak szavak, amik szinte minden kritikában visszatérnek. Az egyik az érett, a másik a nosztalgia. Ha érettnek nem is mondanám, mert QT szerintem továbbra is egy infantilis hülye gyerek, de ezt már valahogy csendesebben, nyugodtabban adja elő.

030.jpg

HZ: Az érettet én sem úgy értem, hogy bölcs és megvilágosodott, hanem kevésbé harsány, kevésbé látványos a tarantinói értelemben. Ezt a filmet azért szerettem nagyon, mert jó volt benne lenni, és nem nagyon izgatott, hogy nem tudom pontosan, hova tart. És Tarantinótól ez nekem valahol meglepő, eddig pont nem ezért szerettem a filmjeit.

BS: A Jackie Brown is hasonló volt.

HZ: Igen, de ott azért sokkal szigorúbb a sztoriépítkezés. Itt sokkal nehezebb kiszámítani a történetet.

VD: Le lehet úgy is írni, mint egy városimázsfilmet. Tarantino hatéves volt 69-ben, nagyon érződik, hogy azt emeli ki Los Angelesből, amit egy hatéves gyerek izgalmasnak talál, a neonfeliratokat, a mexikói éttermeket, a drive in-mozikat. Olyan, mint egy VR-élmény, felveszed a szemüveget, barangolsz Los Angeles utcáin, de amit látsz, az egy hatéves gyerek fantáziáján van átszűrve.

BS: Ezért mondta QT, hogy ez az ő Romája, vagyis amilyen Cuaron személyes filmje volt. De engem továbbra is az érdekelne, hogy biztos élveztük volna ezt az utazást, ha nem lennénk QT-fanok? Én élveztem többnyire, de feltűntek az üresjáratok is, és arra gondoltam közben, hogy lehetne húzni ebből a 160 percből bőven. Ez talán összefüggésben van azzal, hogy QT állandó vágója, Sally Menke 2010-ben meghalt, és most nincs aki kontrollálná a túlkapásait. Az első verzió így is 4 óra 20 perc volt, nyilván vért izzadt, mire két és félórásra lerövidítette, és úgy érezhette, hogy ennyi elég is lesz, de talán még lett volna mit kinyesni.

VD: Ha kivágnának belőle 20 percet, nem lenne se jobb, se rosszabb.

BS: Azért lennének ötleteim, honnan kéne vágni.

VD: Persze, csak lehet, hogy pont azt, ami meg nekem tetszik. Én elég kemény westernrajongó vagyok, ezért nem zavart, hogy negyedórán keresztül nézzük, ahogy egy westernsorozatot forgatnak.

029.jpg

BS: És amikor Sharon Tate nézi magát a moziban? Akkor is értettük volna, hogy annyira lelkes és izgatott, hogy képes beülni a saját filmjére, ha rövidebb a jelenet. Máshol viszont indokoltnak éreztem az elnyújtott jelenetet, például, amikor a film elején Pitt karaktere, Cliff 5 percen át kocsikázik a városban. Egyrészt hangulatteremtő szerepe van, másrészt megmutja, hogy milyen messze, és mennyire más környéken lakik a két főszereplő. Harmadrészt Los Angelesben mindenki autóval jár, QT csak érzékeltette, hogy az emberek az idejük nagyrészét itt a kocsijukban töltik.

VD: Nagyon csodálkozom, hogy pont Sharon Tate mozis látogatásából vágnál ki, mert számomra az az egyik legörömtelibb és legerősebb jelenetsora a filmnek, ahogy nézi magát a vásznon, figyeli a többieket a nézőtéren, ahogy nevetnek, és önbizalmat, boldogságot kap tőle. Ez egy már-már katartikus, hosszan kitartott, fontos pillanat Tate életéből.

HZ: Én is nagyon szerettem, és van még egy plusz funkciója a jelenetnek: látjuk az igazi Sharon Tate-et. Ezért is fontos. A Sharon Tate-et alakító színésznő nézi az igazi Sharon Tate-et. Meta.

BS: Jogos, de megjelenhetett volna rövidebben is, és ugyanúgy átment volna az üzenet.

VD: A legtöbb visszatérő kritika a filmmel kapcsolatban, hogy Margot Robbie kevésszer szólal meg a filmben, és kevés fajsúlyos jelenete van. Ez az egyik legfajsúlyosabb jelenete, ezért se vágnék belőle.

013.jpg

HZ: Mi ugye tudjuk, hogy mi fog történni Sharon Tate-tel később, és ezzel a jelenettel párhuzamosan látjuk, ahogy Cliff elmegy arra a bizonyos farmra, és ebből adódik egy kis feszültség, nekem legalábbis itt jutott eszembe először, hogy vajon mi fog történni, hogyan jutunk majd el a gyilkosságig. A párhuzamos vágás miatt ttt érezzük meg, hogy össze fog érni a két szál.

BS: Lehet, hogy Sharon Tate jelenetét azért éreztem olyan hosszúnak, mert önmagában nem túl izgalmas a figura, nem tudunk meg róla sokat, leszámítva, hogy nagy örömmel nézi saját magát. Egy angyali figura, QT nyilatkozta is, hogy egy éteri jelenésként képzeli el, csak van egy probléma az angyalokkal: nem túl izgalmasak. Tarantino talán nem mert radikálisabban hozzányúlni a karakterhez, ami védhető, hiszen egy tragikus sorsú emberről van szó. Úgy nyilván nem kezelhette, ahogy Bruce Lee-t, akit ugyan kigúnyol, de az a figura legalább él a vásznon. Az ő esetében nem izgatta magát, hogy ki mit fog gondolni a karakterről, Sharon Tate-hez viszont inkább kesztyűs kézzel nyúlt, ami érthető, és nem is kívánom, hogy bárcsak csinált volna belőle karikatúrát, de emiatt kevésbé izgalmas a figura.

VD: Nem értek egyet. Egyértelmű, hogy Sharon Tate egy szimbólum, egy angyal, ahogy mondtad, és emiatt nagyon sok minden összesűrűsödik abban a karakterben. Tudjuk, hogy az ő ártatlansága, amit hívhatunk régi Hollywoodnak vagy egyszerűen csak fiatalságnak,  meg fog semmisülni. Amit ott látunk, az egy haláltánc, aminek hamarosan vége lesz. Margot Robbie tök jól előadja azt, hogy milyen gondtalannak és boldognak lenni, és emiatt az egész filmben végig benne van a tragédia.

HZ: Mi tudjuk, hogy mi fog vele történni, és ezek a Manson-gyilkosságok szimbolikus jelentőségűek lettek, egy korszak végét jelezték. Ezért jó döntés, hogy így jelenik meg Sharon Tate, ezáltal lesz a figurája több mint egyszerű színésznő.

023.jpg

BS: Áttérhetünk a többi karakterre is, elsőként a DiCaprio által alakított Rick Daltonra. Nekem hiányzik egy kicsit a figurából a személyesség, talán túlságosan is a szerepein keresztül látjuk őt. DiCaprio maga is jelezte Tarantinónak, amikor a figuráról beszélgettek, hogy most már eleget tud arról, hogy milyen fiktív filmográfiája van a karakternek, és hogy pontosan milyen tévésztárok ihlették, de ennyiből még nem tud dolgozni, szüksége lenne valami élőre, amit el tud játszani.

VD: Arra, hogy ki is ő valójában.

BS: Igen, és ezért is örült meg annak, amikor bekerült a sztoriba Dalton alkoholizmusa és  hogy enyhén bipoláris, mert azzal már tudott mit kezdeni. És jobban is működnek ezek a jelenetek. A nagy lakókocsis őrjöngése egyébként improvizáció volt, ami a QT-filmekben nem szokott előfordulni, ebből is látszik, hogy a Mester azért kimozdult a komfortzónájából. Ezzel együtt nekem Brad Pitt karaktere izgalmasabb az őt övező rejtély miatt.

HZ: Ez szerintem koncepció volt, DiCaprio figurájának a lényege, hogy a szerepein keresztül éli az életét. Ott teljesedik ki, az a “valósága”, ezért is van dilemmában, hogy mi lesz vele, ha kifut alóla a karrier.

VD: Vegyük azt a jelenetet, ahol a forgatáson összeakad a csodagyerek színésznővel, és egy teljesen ártatlan, „mit olvasol Rick Dalton?”-beszélgetés könnyekre fakasztja. Ez is sokat elárul a karakter sérülékenységéről, hogy mennyire azt érzi, hogy ő már a múlt embere. Ezért lesz utána katartikus az a jelenet, ahol együtt játszik ezzel a 8 éves kislánnyal, és bebizonyítja, hogy képes nagyformátumú, ha ripacskodástól nem is teljesen mentes alakításra is.

once_upon_a_time_in_hollywood_still_julia_butters.jpg

BS: Az tényleg nagyon hatásos jelenet, de DiCaprio egy kicsit talán túl is tolja. Mintha azt akarta volna megmutatni, hogy ő, mint DiCaprio mennyire jó színész, és nem azt, hogy itt most egy tévésorozatokhoz szokott, kevésbé képzett színészt látunk, aki átlépi a korlátait, de azért nem lesz egy csapásra világklasszis. Papíron egy metajelenetet látunk, de azt leszámítva, hogy egyszer elfelejti a szövegét, nem nagyon szól ki belőle. És persze úgy is van plánozva, fényelve, vágva, mintha nem is forgatást néznénk, hanem a kész filmet.

VD: Tarantino szerintem ezzel azt jelzi, hogy ez nem csak egy westernsorozat ki-tudja-hanyadik epizódja. Az egész műfaj előtt tiszteleg,  és nem tudja magát kordában tartani, jobbat ír, jobban plánozza fel, mint amit egy korabeli sorozat epizódjától várnánk. 

HZ: És mitizálja is ezt az egész világot. Imádja ezeket a sorozatokat, a spagetti westerneket, az egész miliőt, ezért emeli el a földtől, és pont ezért volt jó DiCaprio alakítása is.

VD: Nem saját gondolat, de igazából Rick Dalton a régi, a nyolcéves csodagyerek pedig az új Hollywood. Vannak a régi, ösztönös sztárok, mint Dalton, és az újak, akik már-már paródiáig viszik el a method actinget, ami majd a 70-es években lesz divat. Ezt egy kicsit kineveti QT, amellett, hogy tiszteli is, vagyis ellentmondásosan viszonyul Új Hollywoodhoz, amelynek amúgy ő is rajongója.

HZ: A valószerűséghez még annyit, hogy a díszlet ebben a westernben a Django elszabadulból van. Ugyanaz a kocsma, mint ahol Django és a fogorvos iszogattak. Biztos megtehette volna QT, hogy új díszletet épít, úgyhogy ebben van valami szándékosság.    

008.jpg

BS: Térjünk át Brad Pitt karakterére, de ehhez innentől SPOILERES-nek kell lennünk. Cliff szerintem izgalmasabb, mint Dalton, mert nem lehet olyan könnyen megfejteni, nem tudjuk pontosan ki ő, mennyire veszélyes. És van a múltjában is egy rejtélyes epizód, állítólag megölte a feleségét, és QT nem oszlatja el a kétségeinket, azzal a tudattal kellene neki drukkolnunk, hogy egy potenciális feleséggyilkos. Bevág egy flashblacket, ahol a csőre töltött szigonypuskája a nő irányába néz, ujja a ravaszon, és snitt. Arra a számítottam, hogy később visszatérünk ide, és látjuk, hogy csak baleset történt, jött mondjuk egy nagy hullám, és azért sült el a fegyver.

HZ: Az a Ponyvaregényt idézte volna.

BS: Igen, és ha csak ebből a jelenetből kellene következtetnem, akkor inkább azt mondanám, hogy megölte a nőt. Ti tudtatok neki szurkolni?

VD: Igen, mert ő Brad Pitt, és Brad Pittnek nehéz nem szurkolni. Elég hamar elhessegettem a fejemből a gondolatot, hogy ez a vagány figura talán feleséggyilkos.

HZ: Nekem kicsit ellentmondásos a karakter. Ő a való életben az, ami Rick Dalton a filmekben. Marcona, flegma, már-már olyan, mint egy szuperhős.

BS: Itt érdemes kitérni rá, hogy a figura előképe elvileg Billy Jack Tom Laughlin 1971-es filmjéből. Amikor Brad Pitt elment QT házába, hogy a szerepről beszélgessenek, magával vitte a filmet DVD-n, és kiderült, hogy Tarantino is ugyanezt a filmet szánta referenciának, sőt már be is készítette a 35 mm-es kópiát. Billy Jack, akire Cliff Booth hasonlít, a 70-es évek macsó akciósztárjait előlegezte meg, nagyon kúl, keveset és kimérten beszél, de ha kell, akkor nem riad vissza az erőszaktól. Pitt beszédstílusában, viselkedésében tényleg benne van ez a figura, annyi különbséggel, hogy Billy Jack egy hippikommunát védelmez, Cliffnek pedig pont a hippikkel kell leszámolnia.

billy-jack.jpg

HZ: A legviccesebb a karakterrel kapcsolatban, amikor felmegy antennát szerelni, leveszi a pólóját, befeszít, aztán lejön.

VD: Tarantino kipróbálta, milyen az a female gaze?

BS: Szerintem másról szólt az a jelenet. Tele van olyan pillanatokkal a film, amelyek előrevetítenek egy bizonyos finálét, vagy csak próbálnak játszani a néző elvárásaival. Mint amikor Cliff elmegy a hippitanyára, benéz a régi ismerőse házába, és azt várjuk, joggal, hogy történik valami szörnyűség, menekülnie kell, vagy szembeszállnia a hippikkel, és ehhez képest a ház ura biztosítja, hogy nincs semmi probléma. A tetős jelenet is hasonló, arra számítottam, hogy Cliff a tetőn észrevesz valamit, mondjuk Manson embereit a környéken ólálkodni, vagy meglátja Sharon Tate-et, összekacsintanak, és kialakul valami kapcsolat. De semmi nem történik, csak játszik a rendező a nézők elvárásaival.

HZ: Valóban, mert a két szálat sokáig semmi nem köti össze, csak az, hogy szomszédok, ami elég pimasz megoldás.

bestf2018_29.jpg

VD: Visszatérnék Cliff karakterére. Az amerikai hősök általában el akarnak jutni valahová, naggyá akarnak válni, vagy harcolnak a bukás ellen, mint Rick Dalton a filmben. Cliffben az az izgalmas, hogy ő már megbékélt azzal, hogy egy huszadrangú valaki Hollywoodban, sofőrje egy sztárnak, és otthon csak a kutyája várja. Nem csinál belőle nagy ügyet, megissza a sörét, és aztán visszamegy sofőrködni az alkoholista főnökéhez. Számomra szimpatikus ez a laza kaliforniai életérzés.

BS: Hadd romboljam kicsit az illúziódat. Lehet, hogy azért húzza meg így magát, mert tényleg megölte a feleségét, és örül annak, hogy börtön helyett fuvarozhatja Ricket. Vagy bűntudata van, és ezzel vezekel.

VD: Ez nem jutott eszembe, de tetszik, ez még egy réteg a figurán.            

HZ: Számomra ez a karakter a szürke eminenciása a klasszikus Hollywoodnak, ő a háttérember, aki megcsinálja a látványos jeleneteket, és ezzel a hátán viszi Daltont, aki meg a kamera előtt ripacskodik, és learatja a babérokat. Ha összegyúrod ezt a két figurát, akkor megkapod ezt a nagy hollywoodi macsó férfit. Tarantino kettébontotta ezt az archetipikus karaktert, és ettől lett izgalmas a viszonyuk is. Rick elvileg Cliff főnöke, de azért a barátja is, mégis eltűri neki ezeket a kicsit megalázó dolgokat.

VD: Ez egy szép férfibarátság története, ahol az egyik, ha olyan kedve van, elküldi a másikat antennát javítani.

HZ: És közben QT jelzi, hogy Cliff, ha akarja, meg tudja verni magát Bruce Lee-t is. Szerintem nagyon vicces ez a kettősség.

bruce_lee.jpg

BS: Azt akarja sugallni, hogy Bruce Lee olyan színész, mint Dalton, csak eljátssza a kemény figurát, míg a háborús hős Rick ténylegesen az. Az egyik dumál, a másik nem, csak odacsap, amikor kell.

HZ: Hatékony. Azt sugallja a jelenet, hogy vele nem nagyon érdemes baszakodni. És ezzel nyilván a finálénak is megágyaz.   

VD: Amiről még nem beszéltünk, hogy a film észrevétlenül megy át a valóságból a moziba, a fikcióba, ami erre a két figurára is igaz. Amit csinálnak, az néha teljesen valószerű, néha teljesen filmszerű. A fináléban is az az izgalmas, ahogy a mozi átírja a valóságot és vice versa. A mozihősök legyőzik a valóságot.

BS: Akkor ütött volna igazán nagyot ez a csavar, ha nem láttuk volna a Becstelen Brigantykat, ahol QT ugyanezt a poént lőtte el nagyon hatásosan.

VD: Lehet, hogy túl sokat látok bele a filmbe, de szerintem itt nem is akarta ugyanazt a felhőtlen örömöt kiváltani a történelem újraírásával. Ott megölik Hitlert és a náci vezérkart, és QT még azt is kijelenti, hogy ez az ő mesterműve. A Volt egyszer… sokkal keserédesebb. Megtörténik a vérengzés, megölik Manson idióta hippijeit, aztán Cliff kórházba kerül, Rick meg ott sertepertél Sharon Tate ajtaja előtt, és visszatérünk a hollywoodi valóságba. Át is írták a történelmet, meg nem is.

HZ: Te mondtad, hogy nosztalgikus a film, és ez a kettősség itt is megvan. A nosztalgia édes-bús, mert elmúlt, de azért jó rá emlékezni. A két fickó rendet tesz, de tudjuk, hogy ez fikció, és azért korántsem akkorra katarzis, mint megölni Hitlert. Én azért meglepődtem ezen a finálén, még úgy is, hogy voltak előjelei bőven, például amikor Dalton az egyik szerepében lángszóróval végzi ki a nácikat.

BS: Én arra számítottam, hogy Rickék észreveszik, ahogy Manson hippijei elfoglalják Polanskiék házát, átmennek, és kiderül, hogy a tévésztárok igazi akcióhősök is tudnak lenni. Dalton pedig azzal lépi át az árnyékát, hogy a valóságban is eljátssza a westernhőst. De ez persze túl nyilvánvaló lett volna.

VD: Engem eléggé odacsapott a falhoz a finálé, még tarantinós mércével mérve is elég durva dolgok történnek Dalton házában. A hirtelensége és a rövidsége miatt is hatásos lett a vérengzés.

HZ: A mi vetítésünkön majdnem felrobbant a mozi ennél a jelenetnél, bekiabáltak, felordítottak az emberek. Nem nagyon számított rá senki, hogy egy nagyon lassan csordogáló, szétfolyó film fináléja ennyire intenzív és explicit erőszakábrázolásba torkollik.

BS: Biztos, hogy annyira váratlan volt ez, amikor több QT-film is így ért véget, vagyis hogy sokáig nem történik semmi drámai, majd jön egy hirtelen kirobbanó, véres finálé? Ilyen volt az Aljas nyolcas, a Django elszabadul és kicsit a Becstelen Brigantyk is.

hateful_eight_1.jpg

VD: Amikor nézek egy filmet és benne vagyok a világában, akkor azért nem az életmű sajátosságai pörögnek az agyamban. Persze, nem volt teljes meglepetés, de hatásos fordulat volt.

HZ: Lehet, hogy ha otthon nézem, és látom a kijelzőn, hogy mennyi van még hátra a játékidőből, akkor talán nem lepődöm meg annyira, mint a moziban, ahol benne vagyok a filmben. Utólag már látom az odáig vezető utat és az elszórt jeleket, de amikor néztem, nagyon meglepett, és ezért is írtam azt a film után egy órával, hogy nagyon kár, hogy csak egyszer lehet először megnézni, mert másodszorra biztos nagyon más élmény lesz.

VD: Én még egyetlen QT-filmnél sem éreztem, amit most, hogy részletgazdagsága miatt újra akarom majd nézni.. Ha csak az első két órát tudnám megnézni, és utána elmenne az áram a finálé előtt, akkor se lennék csalódott.      

HZ: Újra akarom nézni én is, már csak spagettiwesternes referenciák miatt.

VD: Ha már QT reklámozta, akkor reklámozzuk mi is „a világ második legjobb westernrendezőjét”, Sergio Corbuccit, akit én nagyon szeretek. A Zsoldos című filmjének poszterét elég hangsúlyos helyekre rakta ki Tarantino, és a zenéjét is már többször felhasználta.  

014.jpg

BS: Felteszem újra ugyanazt a lemezt: egy QT-szűz nézőnek nem lesz stílusidegen a finálé? Hangulatában eléggé elüt attól, ami előtte történik, szinte már átmegy paródiába. Egy másik podcastben valaki egyenesen infantilisnek nevezte ezt a konyhai jelenetet, amit furcsállok, mert QT már a 90-es években is ilyen volt. Lehet, hogy ami akkor kúlnak és menőnek minősült, az ebben az érzékenyebb korban sokaknak már nem annyira vállalható.  

VD: Szerintem QT egész személyiségére rá lehet mondani, hogy infantilis. Vegyük például a  lelkesedését, amivel a mozi felé fordul.

HZ: Én inkább úgy mondanám, hogy egy filmrajongó, és a rajongásban van valami gyermeki. De egyetértek veletek, hogy ebből a szempontból a Volt egyszer… nem különbözik az előző filmjeitől, csak most már talán mi is másképp tekintünk QT-ra.

VD: Jobban belegondolva, belőlem is kihozta a filmrajongót, amikor megláttam a Zsoldos plakátját, vagy amikor mentek az autóval és látszottak a mozikra kiírva a filmcímek, néha félrehajoltam, hogy hátha jobban látom őket, és ki tudom olvasni a címeket. Tarantino ezt akarta elérni – hogy a nézőből is kibújon  egy hatéves gyerek, aki rácsodálkozik a 69-es Hollywoodra és a neonfeliratokra.

margot-robbie-sharon-tate.png

BS: Szeretne szólni a film másról is, mint Hollywoodról és QT kedvenc filmjei és sorozata előtti tisztelgésről? Valahogy úgy képzelem a film ötletének megszületését, hogy eszébe jutott témaként ennek a színész-kaszkadőr-párosnak az élete, és hogy ennek kapcsán milyen jól tele lehet majd zsúfolni a sztorit referenciákkal, de aztán arra jutott, hogy rajta kívül ez nem túl sok nézőt érdekelne, ezért beleszőtte pluszban a Manson-gyilkosságokat. Erre utal az is, hogy az a bizonyos jelenet szinte csak epilógus, a történet nagy része 6 hónappal korábban játszódik. Így Tarantino kiélheti a fantáziáit, és a fináléban a néző is megkapja, amiért jött. Pitt és DiCaprio miatt persze akkor is sokan beülnének a filmre, ha nem lenne benne Sharon Tate, de nem véletlen, hogy a Volt egyszer… felvezetése a sajtóban mindenhol az volt, hogy „QT a Manson-mészárlásról forgat!”.

HZ: Persze, ennek marketingértéke volt, és nyilván neki is pitchelnie kellett a sztorit, de szerintem nem csak ezért tette bele ezt a sztorit a filmbe. Ezek a Manson-gyilkosságok egy korszak végét jelentik, és a 60-as évekkel Hollywoodnak is lezárult egy aranykora. A két férfikarakter ezt a régi Hollywoodot képviseli, és ahelyett, hogy eltűnnének Tate-tel együtt, akit a valóságban meggyilkoltak, ők győznek.

VD: Számomra a hatéves Tarantinóról szól a film, akinek a gyönyörű gyereki világát szétzúzta ez a gyilkosság, mert akkoriban a média hónapokon át csak erről szólt, ezért is válhatott  korszakhatárrá. QT arról csinált filmet, hogy mi lett volna, ha az ő gyerekkora nem ér véget. Eltörölte az ő saját sztárjai és mozihősei segítségével azt a traumatikus élményt, ami megölte a gyerekkorát.

BS: Tarantino nem akar a saját karrierjéről is mondani ezzel valamit? Elvileg ez az utolsó előtti filmje, főszereplője egy pályája vége felé közeledő, öregedő figura, aki tart a változástól. QT is többször elmondta, hogy nem szimpatikus neki a digitális filmvilág, még mindig 35 mm-re forgat, miközben nincsenek már 35-ös vetítők sehol, és ő az, aki még eredeti filmeket csinál a remake-ek, sequelek és franchise-ok korában, vagyis egy kihalófélben lévő állatfajta. Az a macsó világkép is papíron eltűnőben van, amit ő képvisel. A film sztorija is arról szól, hogy jönnek a hippik, az új érzékenység, a method acting, és Dalton a westernmúltjával és azzal, amit képvisel, már nem kell senkinek.   

HZ: Biztos benne van ez is, de nem hiszem, hogy tudatosan hattyúdalnak készült volna a film. Ez a tíz filmes visszavonulósdit pedig ne vegyük túlságosan komolyan.

VD: A kifulladásnak semmi jelét nem láttam ebben a filmben, legfeljebb azt, hogy QT öregszik, de nagyon jól áll neki. Viszont van két kérdésem, amire nem tudok választ adni: Tarantino konzervatív lett? És szerintetek tényleg utálja a hippiket vagy ez csak játék a nézővel?

BS: Ebben szerintem van egy diszkrét fuck you-gesztus is. A hipererőszak és a macsó világkép, amit képvisel, már nem annyira divat, ehhez képest itt is a macsó férfiak a hősei, és közben nem hajlandó kimondani Manson embereiről, hogy ők csak egy kisebbség, és nem képviselik a hippiket. A fináléban pedig végignézhetjük, hogy egy (állítólagos) feleséggyilkos pépessé veri egy nő fejét a konyhapulton, majd a haverja lelángszórózza a másik nőt, és a közönség ezen nevet. Ez egy nagy középső ujj lehet a kritikusoknak, pláne azután, hogy Tarantinót is megpróbálták a #metoo-hullámba bevonni.

VD: Lehet egy olyan olvasat is, ha felületesen nézzük, hogy van két fehér férfi, aki ellenáll az új idők szavának, és a maguk dinoszauruszos módján a változás ellen szavaznak, de ezt igazából nem mondja ki a film. Tarantino furcsa játékot űz, úgy tesz, mintha kiállna az új világgal szemben és az állandóságra szavazna, de közben pl. annyiszor szidják a szereplők a hippiket, hogy attól a nézőben kétely támad, hogy tényleg annyira gonoszak? A végére ez kontraproduktívvá válik, és felmerülhet bennünk, hogy talán mégsem olyan fekete-fehér ez a világ, mint ahogy ez a két fehér férfi látja.

HZ: Igen, de azért QT tényleg szereti ezeket a régi vágású hősöket. Ha belegondoltok, a férfikarakterei mindig elegáns öltönyben járnak, soha nem hippis, farmeros-pólós valakik, de azzal egyetértek, hogy Volt egyszer…-ben már vicckategória a hippigyűlölet.

BS: Mi így értelmezzük, de aki tényleg utálja a hippiket, az azt olvashatja ki belőle, hogy QT osztja a véleményét. 

once_upon_werk.jpg

VD: Nekem tetszik a filmben, hogy nem egységes, és nem is akar egységes világképet adni. Lehet, hogy túlzok, de szerintem egy 888- és egy Magyar Narancs-olvasó is ki tud belőle olyasmit olvasni, ami az ő világképét erősíti.

HZ: De itt vissza is kanyarodhatunk oda, amit a hatéves Tarantinóról mondtál, hogy ez a film az ő Los Angeles-képét mutatja be, és lehet, hogy gyerekként ő ezzel szembesült, mert mondjuk olyan körökben mozgott, ahol mindig azt hallotta, hogy a „büdös, koszos hippik”, és most ezt a világképet idézi vissza.

BS: Van, aki szerint ez egy végtelenül szomorú film, annak ellenére, hogy a Tarantino világképét képviselő hősök győznek.

VD: Szerintem is jó szó rá a szomorú. Győznek benne, de milyen áron? Csak úgy tudnak diadalmaskodni, hogy átlépnek a fantázia világába, ami azt jelenti, hogy az az értékrend, amit Tarantino hősei képviselnek, már csak a mozi világában létezik. És abban is van valami szomorú, ahogy Rick, a hajdan volt nagy sztár, ott álldogál a végén Sharon Tate kerítésénél, és annak örül, hogy behívja a nő.

HZ: Ez inkább keserédes. Azzal, hogy kinyílik a kapu, kinyílik előtte a vágyott karrier, bekerülhet a körbe újra, így, hogy Tate is túléli. A „mit lett volna ha” persze alapvetően egy szomorú kérdés, de Tarantino egy nagyon pozitív választ ad rá. És keserédes gondolat az is, hogy a régi Hollywood nem élt tovább, de QT szerette volna, ha igen.

VD: Mielőtt beindul a nagy erőszak, Cliff LSD-be mártott cigit szív el, szóval értelmezhető úgy is a finálé, mint QT vágyálma. A cigi azt jelezheti, hogy „ami mostantól következik, az tényleg csak az én fejemben van.”

BS: Pláne, hogy ha a valóságban elszívsz egy ilyen cigit, akkor attól nem terminátor leszel, hanem inkább elalszol.

HZ: DiCaprio meg csontrészeg. De ebbe a filmbe bele kell feledkezni, és nem agyalni, és akkor nagyon működik.    

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr9615015546

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Magányos Farkas_ 2019.08.19. 21:47:50

Számomra nagy csalódás volt ez a film. Nem "tarantinós", súlytalan Sharon Tate figurája, a film sajátosan értelmezi a hippi mozgalmat, túl hosszú a játékidő, rengeteg a cselekményben az "üresjárat", az unalmas és sehova nem vezető jelenet. Igazából alig vártam a film végét. Ki kell mondjam: nem éri meg egy mozijegy árát. Sajnos.

amaurote · http://anarchia2020.blog.hu 2019.08.20. 00:22:25

unalmas volt, hangulat minimalis, tarantinosag meg minimalisabb...

haggyal 2019.08.20. 01:20:47

Régen nem élveztem filmet ennyire. 9.5/10

Hessler72 2019.08.20. 14:01:38

Folyamatos lelki küzdelem volt a film felétől, hogy kimenjek vagy maradjak.
Sajnos maradtam , ennyire gyenge filmet már rég láttam.
Sharon Tate minek volt ebben bennt egyáltalán?

Nietzsche_ 2019.08.20. 16:16:18

Sokkal többet vártunk tőle. Talán a kritikusok által csapott nagy ömlengések miatt.

alkalmazott 2019.08.20. 18:39:27

Egy órát bírtam megnézni belőle, azt is kétszerre.

osborne 2019.08.20. 19:38:36

Én élveztem de aki nem QT fan annak egy vontatott, értelmezhetetlen, csapongó, komolyabb sztori nélküli és elnyújtott unalomtenger a film háromnegyede. Páran tényleg kimentek és szinte alig volt nevetés, ami azért ritka a rendezőtől. (PS: Tarantino szülővárosa Knoxville :)

bonne 2019.08.21. 12:42:32

Szerintem VD látja legtisztábban a film jelentését. Az nem arról szól, hogy Rick és Cliff milyen kapandokon mennek keresztül, mert akkor nincs hova tenni a Sharon Tate mellékszálat. Ha viszont azt nézzük, hogy a film arról szól, hogy 69 augusztus 9-én éjszaka hogyan _nem_ gyilkolják meg Sharon Tate-et, akkor az egész cselekmény a helyére kerül, és Rich és Cliff kanadjai csupán a szükséges részleteket lapátolják össze, hogy mi szükséges ahhoz, hogy az a három hippi egy házzal arrébb törjön be.

Rozsgyi 2019.08.23. 10:14:36

en orultem egy ilyen anti-hippi filmnek (szerintem nem volt ebben duplafenekuseg, Tarantino tenyleg sarba tiporja a Manson bandat, es ujjat mutat a mostani Hollywoodnak) a mainstream filmek kozott nem nagyon keszult ilyen. A masik meg, hogy Tarantino megadta az amerikai kozonsegnek a jogos bosszut ami feloldotta a Tate gyilkossag okozta frusztraciot. Mindenki ilyen veget kepzelt ezeknek az embereknek de a valosagban nem kaptak meg, es kozben ki is lehetett rohogni oket. Remelem levetitik a meg eloknek a bortonben, hadd rohogjenek rajtuk ott is :)

hogi 2019.09.10. 13:05:27

tarantinó nem csak hogy hollywoodról csinált filmet de egy hollywoodi filmet is csinált, ezt a kettőt így egyben kell észben tartani. és nem csak a 69-es hollywoodról hanem úgy egyáltalán. ehhez a kitekintésekhez kellet pl sharon tate karaktere. milyen egy klasszikus hollywoodi filmben a női főszereplő karaktere? olyan sharon tate tarantinó filmjében: szép, bájos, hamvas és borzasztó egysíkú, unalmas, semmi szöveg, semmi szerep semmi érdekesség. szerintem ez tök szándékolt volt tarantínótól. booth karaktere meg sztem kitekintés egy sajátságos hollywoodi jelenséghez, az elhallgatáshoz. hollywood tele van bűnös múltú emberekkel, akiknek valami oknál fogva elnézik bűnüket, de ha nem, legalább is nem hánytorgatják fel nekik. lehet nincsenek annyira reflektor fényben, kissé mellékvágányon vannak de totálisan nincsenek száműzve, megbélyegezve vagy pláne nem elítélve. legfeljebb a hátuk mögött susmorognak. ilyen volt pl polanski is, aki épp hogy megjelenik a filmben, tarantinó nem foglal állást vele kapcsolatban (tudom, később voltak a gázos dolgai nem ekkor), nem foglalkozik vele. helyette megalkotja booth karakterét, aki egy feleség gyilkos (hello #metoo!, domestic violance legminősítetteb esete). booth is száműzve van, de nincs elítélve.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2019.12.31. 17:55:35

"miért utálta a rendező a hippiket" -- Eszembe se jutott a film közben (se előtte, se utána), hogy utálná a hippiket, sőt, a zeneválasztása éppen az ellenkezőjéről tanúskodik (nem is csak ennél a filmnél). Igaz, a Manson "család" is kb. annyira reprezentatív a hippikre nézvést, mint a Mayhem zenekar, eltekintve nyilván a külsőségektől. De ezzel QT is tisztában van/volt. Szóval ő _Mansonékat_ utálta/-ja, méghozzá teljes joggal. Hogy a hippikről mit gondol, arról a film alapján nem sok fogalmunk lehet, max. hogy más öltözködési stílus híve (kiegészítő gondolatok alább).

www.quora.com/Why-does-Quentin-Tarantino-hate-hippies
süti beállítások módosítása