Az 1920-as évek elején az oklahomai Osage megye lakóit, majd egy idő után a helyi és az országos médiát is az oszázs indiántörzset sújtó átok, pontosabban a gazdag törzstagokat érintő feltűnően sok gyanús haláleset foglalkoztatta. Az oszázsok (akik gyakorlatilag egytől egyig vagyonosak voltak, tehát mind a veszélyeztetett kategóriába tartoztak) szabályosan rettegtek, és minden okuk megvolt rá: kegyetlen, változatos eszközökkel elkövetett gyilkosságok, fura öngyilkosságok és rejtélyes betegségek tizedelték őket. Nem segítettek rajtuk sem a pénzen megvehető eszközök és szolgáltatások, sem az elővigyázatosság, ráadásul a külvilágra, a többségi társadalomra sem számíthattak. A média ugyanis már a gyilkosságsorozat előtt is sokat foglalkozott velük, de csak mint egzotikus, primitív, ám dúsgazdag vadakkal, és az akkor még magától értetődő rasszizmustól a hatóságok sem voltak mentesek, sőt. Közömbös és ellenséges környezetben kellett küzdenie a törzsnek, ám egyszer csak megjelentek Edgar J. Hoover emberei, és véget vetettek az őslakosok szenvedéseinek.
Az utókorban nagyjából ennyi maradt meg az oszázsok kálváriájából, illetve ennyi se. Az egykor nagy feltűnést keltő és nem kis részben az FBI létjogosultságát-erejét is megalapozó történet a gazdasági világválság, majd a II. Világháború árnyékában egyre jelentéktelenebb lett, végül évtizedek alatt lassan megkopó emlékké és az ismét szegénysorba süllyedő oszázsok jócskán megfakult belügyévé vált – ezen még a témát érintő vagy feldolgozó alkotások (rádióműsorok, irodalmi alkotások, legalább egy játékfilm) sem változtattak érzékelhetően. David Grann könyve követ dobott az állóvízbe, de nem csak abban merül ki a jelentősége, hogy felhívta a figyelmet egy régen elfeledett ügyre, valamint alapanyagot biztosít egy izgalmasnak ígérkező Scorsese-DiCaprio együttműködésnek
Először is, mert ami megmaradt az utókorban a 100 évvel ezelőtti eseményekből, eleve hiányos volt – és ennek ki- és felderítése Grann (egyik) nagy érdeme. Az események hivatalos, mainstream médiában promotált változatát maga Hoover jegyezte, ennek megfelelően úgy végződik, mint egy szép mese: a jók (a még nem ezen a néven létező FBI ügynökei) legyőzik a rosszakat (a főgonoszt és néhány henchmanjét), az áldozatok pedig boldogan élnek, míg meg nem halnak. Cizellálja a képet pár apróság, persze, de alapvetően mégiscsak sikertörténet. David Grann aprólékos kutatómunkával gondosan kiszínezte és kiegészítette ezt a képet, és még egy „nagy felfedezéssel” is ki tudta bővíteni. (Utóbbiról a nagyközönség mostanáig még annyit sem tudott, mint az indiángyilkosságokról, amit persze a könyv reklámkampánya is hangsúlyoz – igaz, ezt a bizonyos újdonságot a szerző vitathatatlan érdemeit elismerve is jellemezhetjük „a pontok összekötésenek” eredményeként).
Az FBI nyomozásának sikere nem vitatható, a feladat nehézségét kellően szemlélteti maga az író is könyve második részében, teljes képet mégsem ad az oszázs tragédiáról, távolról sem. Ez a gyilkosságsorozat ugyanis nem egy(-két), hanem több sorozatgyilkos munkájának eredménye, a motivációja pedig nem a kontrollálhatatlan kéjvágy és perverzió (ami 150 éve napirenden tartja Hasfelmetsző Jack sztoriját), hanem valami jóval profánabb dolog: a pénz. Az elkövetőit pedig – elsősorban – nem a lelkiismeret és bűntudat hiánya tette alkalmassá a szörnyű tettekre, hanem az a nem kis részben államilag is elismert-támogatott körülmény, amit ma rasszizmusnak nevezünk. Magyarán: indiánt (pláne gazdag indiánt!) meglopni, átverni, bántani, megölni stb. főszabály szerint egész egyszerűen nem számított akkora bűnnek, mint ugyanezeket elkövetni egy WASP (fehér, angolszász, protestáns) amerikaival. Nem mellesleg ez már Hoover eredményein is meglátszik, és tompítja azok dicsfényét: a gyilkosok büntetése távolról sem áll arányban a bűneikkel, a két negatív főszereplő még csak nem is rácsok mögött fejezte be hosszú életét.
Grann művének másik nagyon fontos aspektusa, hogy különösebb szájbarágás nélkül teszi nyilvánvalóvá, sőt, átélhetővé az indiánokat ért szörnyű igazságtalanságokat. (És itt jegyezzük meg: a méltánytalanságok sorolását kezdhetjük akár az indián elnevezéssel is, hiszen annak valójában semmi köze az Amerika „meghódítása” előtti lakókhoz, annál több egy európai hajós híres-hírhedt tévedéséhez.) Az oszázsokat hallatlan szerencse érte, amikor a kormány – korábbi ígéreteinek sokadik megszegéseként – egy látszólag értéktelen területre költöztette őket. Saját ügyességüknek is köszönhető, hogy amikor hatalmas olajmezőket találtak a terméketlen földeken, ők maguk is profitálhattak azok kitermeléséből, nem is szerény mértékben: a törzstagok egyik napról a másikra dúsgazdagok lettek. Csakhogy az áldás egyszersmind átok is volt, már jóval a gyilkosságok kezdete előtt.
A gyökereiket addig gondosan őrző indiánok egy része nem tudott mit kezdeni a pénzzel, ráadásul a „fehér ember” sem kezelte őket egyenrangú félként és felelős polgárként, ami többek között a modern életforma rájuk erőltetésében és a vagyonkezelői rendszer kiépítésében nyilvánult meg (utóbbi kiskorúsította az indiánokat, még a saját pénzüket sem költhették el kedvük szerint). Az olaj egyébként is vonzotta a kalandorokat, a könnyen és gyakorlatilag következmények nélkül kihasználható oszázs népesség pedig külön vonzerőt jelentett számukra, így aztán hazug udvarlók, önkéntes jóakarók, minden hájjal megkent kereskedők, ügyvédek, hatósági személyek (stb.) tömegei rendezkedtek be az indiánokon való élősködésre. Tulajdonképpen a gyilkosságsorozat sem volt más, mint ennek szélsőséges formája.
A Megfojtott virágok elsősorban nem más, mint mindennek a részletes és izgalmas, tetemes mennyiségű forrásból herkulesi munkával megalkotott, társadalmi-gazdasági-politikai-kulturális-történelmi összefüggések közé helyezett kifejtése. Jelentős része foglalkozik magával a Hoovernek oly fontos nyomozással, és ez a rész garantáltan kielégíti a krimirajongó olvasók legmagasabb igényeit is, de összességében ennél jóval többet nyújt: betekintést egy távoli, ismeretlen kultúrába, annak történetébe és sorsába, a közösség és az egyes emberek életét alakító banális és rendkívüli körülményekbe, továbbá abba, hogy hogyan képes a nyers, adott esetben kendőzetlen kapzsiság többtucatnyi ember (köztük tisztességes „fehérek”) életét kioltani, komplett családokat tönkretenni. Mindezt úgy, hogy az illúzió túlnyomórészt kifogástalan, az olvasó akarva-akaratlanul átérzi a rég halott oszázsokkal megesett tisztességtelenségek okozta tehetetlen dühöt és szégyent.
A könyv erejét az sem csorbítja, hogy Grann végül – önhibáján kívül, a lehetséges források megsemmisülése és megsemmisítése miatt – nem tudja kellő részletességgel kifejteni azt a bizonyos „nagy felfedezést”, a gyilkosságsorozat FBI-nyomozáson túlnyúló részeit, vagyis elmulasztja teljes egészében megmutatni a jéghegy tengervíz alatt megbújó tömegét. Tudjuk, hogy az igazság még borzasztóbb, mint amit a korrupcióval, mérgezésekkel, revolveres kivégzésekkel, pusztító robbanással tarkított igaz történetből láthatunk (és már ez is nagyon komoly teljesítmény), de teljesen megismerni már nem tudjuk, és valószínűleg soha nem is fogjuk.
Ami Martin Scorsese-t illeti, neki – a nyilvánvaló „népnevelői” indíttatás mellett – már csak ezért is érdemes a témához nyúlnia, mert a legnemesebb erényei filmesként ideálisak a könyv fent említett hiányosságainak pótlására: amit írott források és tanúk híján Grann nem tud hitelesen bemutatni, pótolhatja a rendező empátiája, az érzékenység, amivel mások szenvedését átélten és hihetően ábrázolni tudja, és az a képesség, amellyel különféle közösségek működését könnyű kézzel, de távolról sem felszínesen bemutatja. A hatásos alapanyag adott, a Megfojtott virágokon semmi sem fog múlni.
