Farkasok szabadon

Nem kell hipertájékozottnak, elfogultnak vagy pesszimistának lennünk a felismeréshez, hogy a demokrácia intézménye egyre mélyülő válságban szenved. A végtelenül komplex és szerteágazó jelenségkör körbetapogatásához a politikatudomány felől érkezett Rupert Russell öt ország politikai változásait követi, amivel fontos problémákra irányítja a figyelmet. Bár a fókusz látszólag széles (a hongkongi diáktüntetésektől az arab tavaszon át egészen Trump felemelkedéséig nyúlik), az epizódok mindegyike a szabadság fogalmát boncolgatja, mindig más nézőpontból. Felülírhatja a többség akarata a kisebbségek jogait? Valódi szabadság a választás széles, ám alapvetően korlátos lehetősége? Lehet egy valódi demokrácia illiberális vagy mindez csak időleges látszat? Russell az ellentétes politikai oldalak véleményét egyetemi professzorok erkölcs- és politikafilozófiai megfigyeléseivel egészíti ki, majd felmutatja az egyes politikai döntések hírekben is felbukkanó súlyos következményeit. Nekünk itt Magyarországon rendkívül tanulságosak a filmben felvetett szempontok, különösen a címben is szereplő hangzatos idézet. A farkasok szabadsága gyakran a birkák életébe kerül, de vajon tehetünk valamit a ránk szabaduló erőszakos politikai ragadozók ellen? A film szerencsére nem akar közhelyes megoldásokat javasolni, de a megfelelő kérdéseket sorra felteszi. (Huber Zoltán)

Munkáskupa

Valószínűleg már az is hallott róla, hogy a következő, 2022-es futball-világbajnokság Katarban lesz, akit semmilyen szinten nem érdekel a sportág. A világtörténelem egyik legkorruptabb szervezete, a FIFA természetesen nem érdemei elismerése mellett adta oda a rendezés jogát az olajállamnak, ugyanis sem lakosságszáma, sem klímája, sem a (nem létező) futballhagyományai nem predesztinálnák erre. A FIFA vezetőjének, Sepp Blatternek a bukását követően sokan reménykedtek a döntés megváltoztatásában, de hiába. Akkor már javában zajlottak, és zajlanak most is a stadionépítések, a hírek szerint embertelen körülmények közt.

A Munkáskupában az pont nem hangzik el, hogy hányan haltak meg eddig a vendégmunkások közül munkahelyi balesetben (ezres nagyságrendről lehet szó), de a többnyire Afrikából, Indiából és Nepálból szerződtetett fiatal férfiak azt elmesélik, milyen heti 6 napban 12 órát dolgozni, egy konténertáborban élni, és mi történik, ha valaki nem bírja tovább, és felmondana (semmi, amíg a szerződés érvényes, senki sehova nem mehet.)

A PR-katasztrófát enyhítendő találták ki valahol odafent, hogy labdadarúgótornát rendeznek a vendégmunkásoknak, illetve azoknak a cégeknek, amelyek alkalmazzák őket. A Munkáskupa stábja az GCC (Gulf Construction Company) csapatának szereplését követi, és közben bemutatja a játékosokat, elsőként Kenneth-t, akit egy ügynök azzal csábított Katarba, hogy itt akár folytathatja is ígéretes futballkarrierjét. A valóban tehetséges férfi abban reménykedik, hogy a tornán felfigyel rá egy játékosügynök, és focira cserélheti a rabszolgamunkát. A jó pár nemzetiségből álló csapat surlódások árán, de összekovácsolódik, vagyis bejön az ötletgazdák terve: a cégek mezeiben küzdő játékosok, ahelyett, hogy lázadoznának ellenük, a pályán büszkén képviselik a céget, miközben a „rajongók”, a cég többi alkalmazottja a lelátón lengeti lelkesen a céges zászlót. (Baski Sándor)

Hazai pályán

Sok mindenről szólhatna egy fiatal női futballista életét bemutató film, például arról, mit jelent nőként egy férfias(nak tartott)sport űzni, és mit szól ehhez a lány szűkebb és tágabb környezete. Az ukrán Alisa Kovalenko filmjében mégsem ezen van a hangsúly, a főszereplő Alinát ugyanis inkább egy olyan apróság köti le, mint a létfenntartás. Alig húszéves, de két féltestvéréről magának kell gondoskodnia alkoholista anyja és a családon élősködő apja helyett, vagyis miközben eteti, ruházza, iskolába hozza és viszi a gyerekeket, dolgoznia kell, és edzésekre is járni, már ha jut rá ideje. Tehetséges játékos, akár az ukrán válogatottba is lenne esélye bekerülni, ha futballra koncentrálhatna; az edzője is sürgeti, döntse el végre, komolyan veszi-e végre a sportot.

A Hazai pályán nem állítja, hogy Alina helyzetéért okolható lenne mondjuk az ukrán szociális ellátórendszer, ez a történet máshol is előfordulhatna. Felelőtlen szülők, elhanyagolt gyerekek, szegénység – ez az ismerős része a narratívának. Amiben Kovalenko filmje más, az az, hogy a főszereplő személyiségének, kisugárzásának, kitartásának köszönhetően mégis pozitív, optimizmusra okot adó végkicsengést kapunk. (BS)