A múlt hetet a világ, de legalábbis Európa legnagyobb műfaji filmfesztiválján töltöttem, a katalóniai Sitgesben. Részletesebb beszámoló a Filmvilág decemberi számában lesz olvasható, addig is álljon itt egy szubjektív filmnapló, amelyben az általam látott 25 filmet rangsorolom is. (Jelzem külön a magyar bemutató vagy a netflixes premier dátumát is, már ahol van ilyen.)
25. LUCIFERINA
Argentin horror egy fiatal apáca(jelölt) lány pokoljárásáról. Elég korán elvesztettem a fonalat, ami nem biztos, hogy az én hibám, a legnagyobb bűne a filmnek mégis a jellegtelen, tévéfilmes képi világ. Pornó- vagy legalábbis bátrabban felvállalt softcore exploitationként jobban működne. 5/1
A kékszakállú herceg várának papíron izgalmasnak tűnő átirata: az operabéli herceg itt egy zseniális tudós/üzletember, a vár egy modern villa, de a kiindulópont ugyanaz: a férfi feleségül vesz naiv, fiatal lányt, akinek kiköti, hogy nem léphet be a ház egyik, mindig lezárt emeleti szobájába. A lány mégis bemegy, és a helyzet gyorsan eszkalálódik. Az író-rendező Gutierrez sajnos túlbonyolította a cselekményt, és a karakterek is fájóan laposak. 5/2
23. THE MAN WHO KILLED HITLER AND THEN BIGFOOT
A „hogyan töltsünk meg egy mozitermet egy hangzatos címmel”-stratégia iskolapéldája. Az elsőfilmes Krzykowski papíron nem csapja be a nézőt, a főszereplő egy férfi, aki tényleg megöli Hitlert (és utána a Jetit is, aki ebben a verzióban valamiért Kanadában garázdálkodik.) Arra viszont nem számíthattak a nézők, hogy a történet nagyobbik része meditatív karakter(mono)dráma, amelyben az idős főhős a fiatalon átélt nagy szerelem emlékét flashbackeli vissza. A drámai rész száraz és közhelyes, az „akció” pedig csak jelképes, így ez a film egyedül a „két szék közt a pad alá” eset illusztrációjának jó. A rendező helyében elgondolkodnék ezen a stratégián: mi értelme becsalogatni a nézőt a moziba, ha utána garantáltan csalódik? 5/2
Robinson Crusoe találkozása a The Walking Deaddel, csak ez annyira izgalmas, mintha zombik nem is lennének benne. Ha most tartanánk a zombiboom elején, talán még értékelnék is egy ilyen kísérletet, de 2018-ban, ebben a műfajban már sovány ez az alapötlet. Vagy csak a kivitelezése nagyon ingerszegény. 5/2.5
Ez is olyan, mint a The Walking Dead lelassított verziója, csak ebben már zombik sincsenek. Peter Dinklage és Elle Fanning hiába jók papíron, ha nem tudnak mivel dolgozni. 5/2
20. BUYBUST
A szegény fülöp-szigeteki ember The Raidjében szerepel a szegény ember Dwayne Johnsonja is (ugyanaz a testalkat, még a törzsi tetoválásai is hasonlóak), és a film is pont annyival érdektelenebb a hasonló kategóriájú csontzúzáspornóknál, amennyivel kevesebb karizma szorult az ázsiai The Rock-imitátorba, mint az igaziba. Nézze meg, aki szereti az ilyesmit, de készüljön fel a monotonitásra és az önismétlésre. 5/2
19. TUMBBAD
Vizuálisan izgalmas, sötét hangulatú indiai rémtanmese-fantasy a kapzsiságról, de sajnos nincs benne 100 perc, maximum félóra. 5/2.5
18. KILLING
A klasszikus szamurájfilmek megszokottnál realistább, lassabb, meditatívabb verziója. Ha nem hajnali egykor kezdődik a vetítés, még végig is nézem, de eleve azért ültem be rá, mert az a Shinya Tsukamoto rendezte, akinek a Tetsuo vagy a Tokió ököl című őrületeket köszönhetjük. Tőle ez kevés. 5/2.5
17. THE WIND
Természetfelettibe hajló női horrorwestern női írótól és rendezőtől. Az ötlet több mint ígéretes, a megvalósítással már akadnak problémák. A tempó a kelleténél meditatívabb (mondhatjuk nyugodtan álmosítónak), a sztoriban is sok az önismétlés. A természetfeletti elemek fokozatos, szinte észrevétlen beemelése viszont több mint ügyes megoldás, és Caitlin Gerard is tökéletes a főszerepben. Leginkább a hangulata miatt érdemes esélyt adni a filmnek. 5/2.5
16. BELIEVER
A Johnnie To féle Drug War maximálisan korrekt koreai átirata emlékezetes rendőr- és öltönyös gengszterfigurákkal, és egy süketnéma meth-főző testvérpáros mérsékelten politikailag korrekt bemutatásával. Lee Hae-yeong rendezőtől láttam már jobb (Foxy Festival) és gyengébb filmet is (The Silenced), ez most az ajánlható kategória. 5/3
15. PIG
A nálunk is bemutatott iráni Sárkány közeleg rendezőjének új filmje, ami majdnem ugyanolyan túlpörgetett. A téma elég bátor: a főszereplő egy iráni rendező, akit a kormány feketelistára tett, emiatt érthető módon frusztrált, pláne, hogy közben színésznő felesége egy fiatal, körülrajongott sztárrendezővel flörtöl. És közben egy sorozatgyilkos elkezdi sorra levadászni az iráni rendezőket. A poénok nem mindig ülnek, a főszereplő figurája is idegesítő néha, de fekete komédiaként működik a film. 5/3
14. GALVESTON
Nem volt még szerencsém Pizzolatto regényéhez, nem tudom, mennyire hű hozzá Melanie Laurent adaptációja, a történet viszont eléggé kiszámítható. Akadnak a filmben nagyon intenzív pillanatok, de feleslegesen elnyújtott epizódok is. Ben Fosternek nagyon jól áll a szerep, Elle Fanning viszont a drámai jelenetekben már-már paródiáig tolja túl a szenvedést. Ha a thriller melodrámásítása volt a koncepció, akkor mégsem kudarc a film. 5/3
13. KNIFE + HEART
Még egy film a Pig után, amelyben egy titkozatos figura filmeseket gyilkos, csak itt nem az iráni művészfilmes, hanem a francia melegpornós szcéna a helyszín a 70-es évek Párizsában. A Boogie Nights találkozása a giallo stílussal, franciás humorral és karakterekkel. Korfestésnek jobb és izgalmasabb, mint kriminek. 5/3
Vidéki város rendőrőrsére fiatal, újonc nyomozó érkezik a nagyvárosból, beosztják az 50-es, korrupt nyomozó mellé, aki gyanúsan jóban van az egymással vetélkedő jakuzaklánokkal. Ezerszer látott sztori, de ha jól mesélik el, még mindig működik, és itt annyira hiteles a kilencvenesévek-feeling, mintha nem csak akkor játszódna, de akkor is készült volna a film. Ahogy egy maffiafilmtől elvárható, természetesen itt is zseniális figurákat kapunk. 5/3.5
11. OVERLORD
Ha a vetítés előtt személyesen JJ Abrams feje jelenik meg a vásznon, hogy jó szórakozást kívánjon a fesztivál közönségének, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem lelkes amatőrök sufnituningolt B-filmjét látjuk, hanem egy vérprofi, minden pillanatában tökéletesen megtervezett műfaji gyakorlatot. Nincs ezzel persze baj, így is szórakoztató a végtermék, de laposabb pillanataiban végig azon gondolkoztam, hogy mennyivel szellemesebb, karakteresebb, stílusosabb lehetne a film, ha mondjuk Tarantino rendezi úgy, hogy az akciójeleneteket átengedi Rodrigueznek. (A maszkmesternek és/vagy a CGI-bűvésznek jár amúgy a legnagyobb pacsi.) 5/3.5
10. ANIARA
Svéd sci-fi egy balsikerű kereskedelmi Mars-utazásról. Bele lehet kötni a sztoriba műfaji szempontból, tény, hogy sok új elem nincs benne, de az alkotókat pont annyira érdeklik a technikai részletek, mint mondjuk Tarkovszkijt az űrhajó felépítésének tökéletes hitelessége a Solarisban. Innen nézve inkább dráma a film, mint sci-fi; arról szól, hogy mi, emberek, az űrben, a semmi felé lebegve milyen túlélési stratégiákkal (önbecsapás, a remény illúziója, párkapcsolatok) próbáljuk elviselhetővé tenni a lét értelmetlenségének tudatát. Mindezt úgy, hogy nincsenek a sztoriban hagyományos konfliktusok, jók vagy gonoszok, és senki sem szaval bele a kamerába nagy bölcsességeket. 5/3.5
Lassabban építkezik, mint egy Tarantino-film, és a dialógusok is vannak néha olyan hosszúak, csak nem annyira frappánsak. Túl van kicsit írva, van benne felesleges, kizárólag a néző érzelmi manipulációját célzó mellékszál, a két fő karakterben pedig sikerül felmondani a legnagyobb rendőrkliséket. Dicséretes, hogy Zahlernek van (ellen)véleménye a politikai korrektség vadhajtásairól, csak nem biztos, hogy ezeket egy az egyben kell kimondatni a szereplőivel. Viszont a leírtak ellenére mégis élveztem a filmet. Ki érti ezt? 5/3.5
8. HALLOWEEN
A kultstátusz ellenére sem öregedett jól az eredeti, úgyhogy nem szentségtörés a folytatás, pláne így nem. Green okosan játszik el a műfaj kliséivel, és még néhány (ön)ironikus kiszólásra is futja. A poénok is ülnek, pontosan lehet tudni, mely jeleneteket írta Danny McBride. A zene maradt a régi, pont annyit változtattak csak az alaptémán, amennyit kellett. Azt még nem döntöttem el, hogy az eredeti bizonyos mozzanatainak kifordítása ügyes húzás volt, vagy ott már kicsit túlszaladt a ceruza. (Magyar bemutató: október 25.) 5/3.5
7. PIERCING
Viccesen beteg agymenés a Meghallgatás írójának művéből, avagy a kezdő sorozatgyilkos(-jelölt) családapa esete a pszichotikus prostival (Mia Wasikowska) egy barátságtalan hotelszobában. Öncélúnak, hatásvadásznak is mondhatnánk, más kérdés, hogy az alkotók ezeket a vádakat valószínűleg dicséretnek vennék. Ha a sokkolás volt a cél, akkor teljes a siker. 5/3.5
Vegyük A rajtaütést (The Raid) és a Büntető öklöt (Brawl in Cell Block 99), adjuk össze a bennük található, csonttörésekben, koponyazúzásokban manifesztálódó brutalitás esszenciáját, szorozzuk meg 10-zel, és akkor talán megközelítjük annak a szintnek a felét, ahová az indonéz Timo Tjahjanto bepozícionálta a filmjét. Szavakkal leírhatatlan, ami ebben a gengszterfilmben történik, érdemes inkább megnézni (október 19-től adja a Netflix) – mármint a végletesen, paródia határáig túltolt erőszak szerelmeseinek. 5/4
Az év talán legaktuálisabb, leghúsbavágóbb filmje, amely egyszerre szatíra, tanmese és 21. századi gimifilm a Bajos csajok és a Spring Breakers közös metszetében. Ideológiailag bele lehet kötni (miközben az a fő állítása, hogy majdnem mindenkinek vannak szégyenteljes titkai a virtuális világban nemtől, életkortól, rassztól függetlenül, végül mégis egyedül a dühös fehér férfiak jelentenek valós fenyegetést a főszereplő feminista nők számára), de annyira bátran feszegeti a stúdiófilmes kereteket, amennyire az csak lehetséges. Rév Marcell operatőri munkája természetesen 10/10, de a film is 5/4
Újabb morbid mozgóképes autofelláció a kortárs film talán legnagyobb trolljától. Elvileg nem szabadna, hogy bárkit érdekeljen ez a film Trier pszichológusán kívül, mindenkinek a saját dolga, hogyan dolgozza fel a traumáit és a mentális problémáit, mégis bűnösen szórakoztató a film. Azon viszont talán még Trier is meglepődne, hogy az enyhén beteg sitgesi közönség még a gyerekgyilkosságot is megtapsolta. 10/8 (Magyar premier: november 29.) 5/4
3. APOSTLE
Amikor még az igazán szórakoztató (műfaji) filmek túlnyomó többségéről is meg lehet mondani 10 perc után, hogy hova fognak kifutni, egészen üdítő élmény egy olyan filmet nézni, amit nem tudsz egyből beskatulyázni. Az Apostle ilyen, ráadásul a szabálytalansága, a tökéletlensége is jól áll neki, és hagy bőven agyalni valót a végefőcím utánra is. (Már a Netflixen.) 5/4
2. FREAKS
Lehet még egy kizsigerelt, csontig koptatott műfajban is (egy kis nézőpontváltással) valami nagyot alkotni? A válasz a mellékelt film alapján egy határozott igen. Persze kell még egy zseniálisan tehetséges gyerekszínész, egy eljackblackesedett Emile Hirsch, egy színészlegenda (Bruce Dern) és egy tökéletes ritmusú forgatókönyv, amit valószínűleg a filmiskolákban tanítani fognak majd „A helyes expozíció szabályai” című kurzuson. 5/4.5
1. ANIMAL
A Birdman és Biutiful forgatókönyvírójától (Armando Bo rendezte is a filmet) mi mást várnánk, ha nem tökéletesen átgondolt és kidolgozott sztorit? És meg is kapjuk, még ha a felszínen nagyon egyszerűnek is tűnik a történet. Antonio, az ötvenes családapa a kispolgári boldogság mintaképe, amíg meg nem betegszik, és egy új vesére szorul. A várólista reménytelenül hosszú, és a nyájasság álarca fokozatosan lehull. Antonio mindenre képes a azért a veséért… Az Animal kakukktojás volt a sitgesi programban, nem horrror és nem is igazán thriller, inkább sötét szatíra. 5/4.5
