2011. július 22-én egy terrorista brutálisan megölt 69 tinédzsert és további 200 társukat megsebesítette a szocialista fiatalok nyári táborában a norvégiai Utøya szigetén. Az Utøya július 22. (Utøya 22. juli) nehéz dolgot kér a nézőtől: élje át milyen volt ott lenni a szigeten a terrortámadás bekövetkeztekor.
A néhány kritikus által csak „kínzáspornónak” bélyegzett, megosztó film kétségkívül jó szándékkal született. Erik Poppe rendező hangsúlyozta, figyelmeztetésnek szánják ezt a filmet egy olyan Európa felé, amely „elvesztette a fókuszpontját” és ahol jobboldali extrémizmus egyre általánosabbá válik. Az utøyai merénylőt szélsőséges politikai eszmék motiválták, a készítők arra akarták felhívni a figyelmet, hogy a gyűlöletet szító ideológia mindig szörnyű tragédiákhoz vezet.
A film lenyűgöző teljesítmény eredménye. Teljes 90 percét egyetlen beállításban vették fel, vágás nélkül. A történet a támadást megelőző húsz perccel indul, amikor a szigeten lévő fiatalok értesülnek egy kormányépület felrobbantásáról Oslóban. A vágás nélküli 90 perc nem csak a fiatal színészek – különösen a főszereplő, tizenkilenc éves Kaját alakító Andrea Berntzen – tehetségét dicséri, hanem az őket körülvevő stáb munkáját is. A Kaját folyamatosan, közelről követő kamera azt az érzetet kelti, mintha a néző is egy lenne a szigeten rekedt, hatalmas veszélyben lévő fiatalok közül. A film a valós idő múlásával érzékelteti a valós idő múlását. A rendező számára fontos volt, hogy valósághűen rekonstruáljon minden részletet, így a filmet valóban Utøya szigetén vették fel, a történet a támadás tényleges 72 percét mutatja be 72 percben, valamint a filmben elhangzó lövések száma is pontosan annyi, amit a merénylő ez alatt az idő alatt leadott.
Az Utøya mindvégig az áldozatok szemszögéből fogalmaz. A merénylőt a film nem nevezi meg, arctalan támadó marad, azzal az egyértelmű célzattal, hogy ne a terroristára, hanem az áldozatokra és a túlélőkre emlékezzünk.
Poppe nyíltan állást foglal nem csak az áldozatok és a túlélők mellett, de a politikailag hatalmon lévők ellen is; a film végén megjelenő feliratban elmarasztalja a kormányt és a rendőrséget, akik nem reagáltak elég gyorsan a kialakult vészhelyzetre, lehetőséget adva ezzel a merénylőnek, hogy 72 percen át lövöldözzön és gyilkoljon. Talán ez volt az egyik oka annak, amiért a filmet a jó szándék és a hatalmas teljesítmény ellenére nem jutalmazták díjjal.
Három valódi túlélő jelen volt a világpremier után Berlinben, a film sajtótájékoztatóján. Egyikük, aki csak tizenhét éves volt a terrortámadás idején, rávilágított a film médiumának szerepére. Arról beszélt, hogy a film elkészülte azért volt fontos számára, mert az, ami a szigeten történt, szavakkal elmondhatatlan, a film viszont testamentuma lehet a tragédiának. Ők, a túlélők, csak bizonyos távolságból tudnak beszélni a mészárlásról, a film viszont képes megmutatni azt, amit átéltek. Az Utøya július 22. fikciós film, mégis „valóságosabb” lehet, mint egy dokumentumfilm. A film pótolhatja a kimondhatatlan szavakat, megmutathatja a kimondhatatlant. A fikciónak erről az erejéről ír Gilles Deleuze The Powers of the False (A hamisban rejlő erő) című írásában. Nyilvánvaló, hogy a fikció úgymond „hamis”, mivel nem úgy reprodukálja a valóságot, mint egy dokumentumfilm, de mégis rejtőzik benne egy olyan képesség, amivel a valódi igazságra világíthat rá. Egy fikciós film ebben az értelemben a dokumentumnál még igazabb is lehet, hiszen nem akarja a valóság látszatát kelteni. A film írói Siv Rajendram Eliassen és Anna Bache-Wiig azt is hangsúlyozták, hogy a forgatókönyvet a túlélőkkel folytatott személyes beszélgetések és a forgatást megelőző komoly kutatómunka alapján írták. Attól, hogy a túlélők történetei alapján kreáltak egy főszereplőt, a film még nem vált kizárólag egyetlen ember történetévé, Kaja nézőpontja a többiek sorsát is átélhetővé teszi.
Az Utøya komoly kihívás a közönségnek. Felmerül a kérdés, hogy nézőként miért kell átélnem ezt a borzasztó élményt, amelyet a film formailag megpróbál minél valóságosabbá tenni a vágás nélküli egyetlen beállítás és a mozgó kamera segítségével. A határ elmosása fikció és dokumentumfilm között ennyiben problematikus lehet. A film mint fikció egy kitalált forgatókönyv alapján, a valódi esemény részleteinek megtartásával a merénylet átélésre kéri a nézőt olyan, a fikciós filmre jellemző eszközök használatával mint például a feszültség állandó fenntartása. Ezt felismerve a film írói komoly problémával szembesültek: egyrészt valóságosan kellett rekonstruálniuk a tragédiát, másrészt létre kellett hozniuk egy fikciós történetet, ami olyan befogadói élményre épít, mint a suspense érzése. Megtalálni az egyensúlyt az izgalmakkal teli fikciós film és a tragédia szörnyűségének hiteles ábrázolása között talán lehetetlen feladat.
Az íróknak ki kellett találniuk egy befejezést is. Boldog befejezés helyett, olyan tragikus véget választottak, amely azért némi reményt is ad a nézőnek. A megtörtént tragédiákat bemutató filmeknél általában el kell telnie valamennyi időnek ahhoz, hogy higgadtan lehessen az eseményre visszatekinteni. Arra a kérdésre, hogy nem túl korai-e ez a film, az alkotók azt válaszolták, remélik, hogy ennek a traumatizáló élménynek a megmutatása a gyógyulási folyamatot segítheti elő. Bármennyire fájdalmas is, a szembenézés segíthet abban, hogy ez a borzalmas tett ne történhessen meg még egyszer.
Simor Eszter
(A szöveg eredetileg a Filmvilág 2018/4. számában jelent meg a berlini filmfesztiválról szóló tudósítás részeként.)
