Ha egy mesterséges intelligenciát eresztenénk a kortárs közösségi médiára azzal a feladattal, hogy a megosztásokat/lájkokat elemezve írja meg az ideális hype-film kivonatát, lehet valami hasonlóval állna elő, mint a Mandy - A bosszú kultusza. A tökéletes mém- és gif-kompatibilis erőszínészet koronázatlan királya, Nicolas Cage egy trash-esztétikát csúcsra járató, nyolcvanas években játszódó artisztikus bosszúfilmben? Ugyan ki ne lenne kíváncsi egy ilyen hangzatos agymenésre?!
A Mandy elég nagyot megy a külföldi fesztiválokon és a különféle filmes fórumokon, amiben abszolút semmi meglepő nincsen. A minél színpompásabb kollázsok és a lehető legszélesebb idézet-gyűjtemények mindig is megmelengetik a keményvonalas nézők szívét, ha pedig okosan vannak elkészítve, e művek rendre kiszabadulnak a geekgettóból. Ráadásul a nyolcvanas évek popkulturális újrahasznosítása is épp csúcsra jár, Panos Cosmatos tehát tényleg minden tekintetben trendérzékeny rendezőnek bizonyul. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a rikító exploitationmáz alatt azért akad némi személyes invenció is. A Mandy egyrészt mer nagyon lassan indulni és visszafogni az információkat, másrészt képes a vászonra transzformálni valamit a rendező személyes hallucinogén poklából. Az már egyéni ízlés és vérmérséklet függvénye, mennyire emeli meg a vérnyomásunkat egy ilyesfajta alkotás.
A nagy kérdés persze az, képes-e a Mandy túlmutatni az ínycsiklandozó idézetgyűjteményen, azaz több lesz-e, mint a tarka részek egyszerű összessége. Cosmatos ugyanis tényleg úgy dobálja egymásra a legkülönfélébb referenciákat, mintha nem lenne holnap. A teljesség igénye nélkül a drog-, horror- és bosszúfilmes mixtúrában erősen kísért a Hellraiser, a Gonosz halott, a Phase IV és a Rolling Thunder szellemisége, de említhetnénk a Hammer-filmek vagy vérfröccsös exploitation jó néhány prominens darabját. Hőseink a Crystal Lake mellett laknak, egy közeli lakókocsiban felbukkan a Predator és a Kommandó fétisszínésze, az egyik összecsapás A texasi láncfűrészes mészárlás 2. - Halálbarlang vonatkozó jelenetét idézi. Az a különös helyzet áll elő, hogy a filmmel kapcsolatban Francis Ford Coppola, David Lynch vagy Nicolas Winding Refn ugyanúgy említhető, mint Mario Bava, Dario Argento vagy az olasz (pasta)apokilptikus filmek legnagyobbja, Enzo G. Castellari.
A Mandy ebből a szempontból egy sajátos Möbius-szalagra emlékeztet, a rétegzett hivatkozásai gyakran önmagukba záródnak. Cosmatost saját bevallása szerint a nyolcvanas évek heavy metal lemezborítói és illusztrációi, illetve a hiperrealista fantasy-art és a vonatkozó képregények ihlették, de ezek a jellegzetes vizuális világú cuccok meg ugye nagyban merítettek a fentebb már hivatkozott mozgóképekből. A legkülönfélébb alkotók vica-versa inspirálták egymást, a Mandy meg szépen elénk teríti mindezt. És akkor még meg sem említettük a papa, George P. Cosmatos örökségét, akinél az akkor tizenéves Panos másodasszisztensként kezdett. Az idősebb Cosmatos a nyolcvanas évek olyan ikonikus darabjait jegyzi, mint a Rambo II vagy a Kobra - ez utóbbit nyugodtan fel is véshetjük a közvetlen ihletforrások közé.
A Mandy legalább olyan masszív popkulturális utaláshálót ereszt a nézőre, mint legutóbb a Ready Player One, csak épp nem dörgöli mindezt az arcunkba. Spielberg filmjével ellentétben Cosmatos szépen eldolgozza a forrásokat és egy saját bejáratú esztétikai minőséget épít belőlük. Itt nem kell rejtvényt fejtenünk, a filmélmény nem sokat csordul, ha nem vágjuk rögtön, hogy a főhős neve megegyezik a King Crimson híres lemezével, amit egyébként a film nyitódala zár. Akit érdekel az ilyesmi, az nyilván kiböngészheti, melyik metálzenekar logója ihlette a film eszméletlenül vagány szúró-vágószerszámát (ez), de mindez csak extra kényeztetés. A Mandy végtelenül komplex hivatkozás-labirintusát nem kell bejárnunk ahhoz, hogy élvezzük a látottakat. Cosmatos ugyanis az egészet a saját magán szűri át, mintha egy metál- és fantasy-rajongó filmkocka súlyos tripjét néznénk. És hát valszeg pontosan erről van szó, a Mandy ugyanis a nézősimogató móka mellett azért néhol torokszorítóan sötét. Ha drogprevenciónak nem is feltétlenül tökéletes, azért nem biztos, hogy a látottak után sokan cserélnének a rendezővel.
A fentiekből talán kikövetkeztethető, Cosmatos filmje a szó klasszikus értelmében nem eredeti alkotás, mégis egyedi. A Mandy olyasfajta hatást kelt, mint egy nagyon menő, halálosan profi szupercut, ahol a fő élvezeti faktort a váratlan kapcsolódások, a tobzódás és túlhúzás, illetve a használt részek folyamatos átértelmezései jelentik. A szándékoltan lassú, álomszerű bevezető és a második rész zúzása ugyanúgy egymást támasztják, mint a súlyosabb látomások közé ékelt primér közönségkényeztetések. A kaleidoszkópszerűen elfolyó, kásás úsztatásokat pontosan kicentizett, poszterekre kívánkozó kompozíciók ellenpontozzák, a telített, egy-egy alapszínt hangsúlyozó képeket reklámfilmeket idéző látványosságok váltják. A film ritmusa, az akciók felépítése vagy Jóhann Jóhannsson kísérőzenéje hasonló logikát követnek. Az ellentétek generálják a feszültséget és minden úgy válik szélsőségesen túlzóvá, hogy két távoli pólus között ingáznak.
Nicolas Cage játéka hasonlóan működik, hisz a 130%-ban tolt bekattanása itt pont ezért sül el jól, mert előtte a rendező taktikusan visszafogja a ripacspápát, utána viszont a lovak közé dobja a gyeplőt. Cage mondhat akármit (egyes interjúkban a maszkos Jasont, máshol Tom Sellecket vagy Bruce Lee-t azonosítja fő inspirációként), az ikonikus téboly ebben a filmben pont azért nem ciki, mert Cosmatos ugyanúgy be tudja simítani a film szövetébe, mint bármelyik másik hozzávalóját. Hasonló okokból nem lógnak ki a karikatúraszerű mellékszereplők sem, ahogyan az egyszerre csúnya és szép Andrea Riseborough is azért jó, mert képes úgy titokzatos maradni, hogy közben tulajdonképp csak béna közhelyek derülnek ki róla. A főgonoszt alakító Linus Roache ellenben pont azért lesz a film egyik leggyengébb láncszeme, mert a színész megpróbálkozik ugyan a Klaus Kinski/Rutger Hauer-féle nyers erővel, de kellő karizma és ijesztő merészség nélkül kilóg a lóláb. Az efféle intenzív megborulásra csak kevesen képesek, egy tökéletesebb világban mondjuk Gary Busey vagy Tom Cruise vállalta volna a szektavezér szerepet.
A Mandy több szempontból is igen komoly kötéltánc és éppen ezért meg kell emelnünk a kalapunkat az ifjabb Cosmatos előtt, mert a nyilvánvaló egyenetlenségek és aránytévesztések ellenére a filmje nem zuhan a porba. Ennyi alkotóelemet pontosan túltolni és nagyjából egyetlen irányba terelni igen szép teljesítmény még akkor is, ha a látottak mélységével és frissességével kapcsolatban jogosan merülhetnek fel ellenvetések. A Mandy néha túl erőszakosan üvölti az arcunkba, mennyire őrültnek és különlegesnek tartja magát, máskor viszont tényleg szórakoztatóan őrült és különleges darab, amiért nemcsak metál- és expolitation-fanatikusok rajonghatnak. Az biztos, hogy a közel két órában senki sem fog unatkozni, utána pedig bónuszként újabb hibátlan Cage-gifekkel dobhatjuk fel a virtuális beszélőnket.
(A filmet volt szerencsénk a CineFest záróvetítésén vásznon látni. Jelen állás szerint itthon sajnos csak DVD és BluRay várható, valamikor októberben. Mindenesetre szurkoljunk, hogy valami csoda folytán a Mandy elcsíphető legyen egy-két extra vetítésen a moziban is. Panos Cosmatos látomása ugyanis elsősorban odavaló.)
