A filmkritika halott, a kritikus nem az olvasónak ír, sőt, néha mintha nem is lenne ember. Egyre sűrűbben elhangzó vélemények ezek, úgyhogy talán érdemes egy picit elmélázni azon, mit is csinál pontosan a gyakorló kritikus. Huber Zoltán és Orosdy Dániel beszélget.
Induljunk ki talán a tankönyvszerű, akadémikus meghatározásból. A klasszikus felállásban volt az alkotó és a közönsége, közöttük meg a kritikus, aki „profi” befogadóként segített a mű ismertetésében és értelmezésében (a nézők felé), illetve szakmailag megalapozott visszajelzéseket küldött (az alkotóknak). Afféle komplementer-szerepről van szó, amelyben a kritikus egyszerre szemléli beavatottként és tudatos kívülállóként a művet, majd ideális esetben egy koherens, logikailag egységes, érvekkel alátámasztott kritikát ír, aminek mindenki örül. A közösségi oldalak, blogok, kommentek terjedésével viszont hirtelen mintha mindenki kritikussá válna, hiszen a vélemények nyilvánossá válnak. Vagy esetleg a kritikusok válnak szép fokozatosan nézővé? Egyáltalán, van még értelme az efféle felosztásoknak?
OD: Kezdetnek talán vizsgáljuk meg azt a bizonyos “klasszikus felállást”. Elméletileg három, jól elkülöníthető halmazról beszélünk, amelyek más funkciókat látnak el: a néző néz (azaz befogadja az adott művet), az alkotó alkot (azaz létrehozza az adott művet), a kritikus kritizál (azaz véleményezi és elemzi az adott művet). A funkciók látszólag elkülönülnek, amiből arra következtethetnénk, hogy a halmazok is élesen elhatárolhatók egymástól, de ez természetesen nem így van. Akarja vagy sem, a néző is ítész, hiszen (akár magában, akár nyilvánosan, esetleg utóbb “profivá válva”) bírálja a filmet, a kritikusnak pedig gyakran esze ágában sincs vizsgálat tárgyává tenni minden művet, sokszor egyszerűen csak szórakozni akar, vagy éppen kíváncsi adott alkotásra (arról nem beszélve, hogy a tág értelemben vett kritikai tevékenységnek része az esszé- és tanulmányírás is, ami nem feltétlenül tartalmaz véleményt), ahogy jobb esetben az alkotó sem csak “elefántcsonttoronyban”, mindentől és mindenkitől függetlenül dolgozik, befogadó és bíráló egyszerre (és itt most felsorolhatnánk a kritikusból lett rendezők tömegét a francia újhullámosoktól John Boormanen át Lucio Fulciig, nem feledkezve meg arról, hogy a művészek jelentős része saját műveit is elemzi könyvekben, audiokommentárokban, a rajongóként végzett filmtörténészi-kritikusi tevékenységről nem szólva, ld. Martin Scorsese dokumentumfilm-sorozatait, Peter Bogdanovich könyveit és John Fordról szóló filmjét, vagy William Friedkin Fritz Langgal rögzített beszélgetését).
A „halmazok” tehát egybefolynak, a viszonyuk mégis sajátos. A leggyakrabban azokkal a hangokkal találkozhatunk, amelyek ellentétet feltételeznek fel: a rendező értetlen közönségről és elfogult kritikusokról beszél, a kritikus sajnálkozik egy-egy általa remekműnek tartott alkotás ignorálásán vagy kárhoztatja a neki nem tetsző filmeseket, a néző pedig sértődött üzeneteket közvetít, amiért a filmek (elvileg) nincsenek tekintettel az igényeire, és a kritikusok „mindig más szeretnek”, mint ő. Igazat tenni persze nem lehet, az viszont jogos kérdés lehet, mire kell tekintettel lennie annak, aki megalapozott és maradandó kritikát akar írni egy moziról.
HZ: A halmazok mindig is átjárhatóak voltak, de a filmkritika halálán kesergők éppen azt hozzák fel érvként, hogy lassan nem marad semmi ebből a bizonyos „középső” halmazból. A kérdésed tehát éppen arra utal, mik azok a vonások, ami alapján egy vélemény (szülessen az bármilyen indíttatásból) kritika lesz. A nagy véleményvezérek eltűnése, a helyébe lépő sokszínűség minden hátulütője ellenére egy pozitív dolog. A probléma inkább a különböző szerepek és célok összekutyulásából, a hibás elvárásokból és a megfelelő vitakultúra (illetve az alapvető udvariassági normák) ijesztő hiányából adódik.
Ahogyan már szóba került, a nézői és a kritikusi hozzáállás nem mindig esik egybe, sőt, néha törvényszerűen konfliktusba kerülnek egymással (ahogy az alkotói és kritikusi, illetve az alkotói és nézői is). A kritikus a befogadás egyik kitüntetett módszerét követi: kritikailag gondolkodik a műről, a bemutatás és az értékelés mellett szerencsés esetben elemzi is azt. A kritikus szakmai felkészültsége, „profi” látásmódja segítségével olyan szempontokat keres, melyekkel az alkotó és a néző közötti kapcsolatot segíti. (Ha eközben szórakoztat is, az remek, de a jó kritikus elsősorban kiemel, rávilágít és összegez.)
A dolog ennél a sajátos közvetítésnél válik képlékennyé. A néző és az alkotó nyilván jogosan háborodik fel akkor, ha az adott kritikus valamiért az egyik oldal felé húz, vagy öncélúan önmagát tolja előtérbe. A túlságosan szakértő, erősen „szakmai” írásokra a néző rávághatja, hogy az közönség véleményétől elrugaszkodott (általában itt jön a „miért nem nekem ír” illetve „fekete garbós” dörgedelem). A filmrajongó, vagy az egyszerű mozinéző szemszögéből íródott kritika viszont tényleg ignorálhat fontos értékeket, adott esetben remekműveket (ekkor a „bezzeg régen” és a „haldoklik a kultúra” reflexei indulnak be). A véleményén keresztül önmagát fényező, a szubjektív nézőpontot egészségtelen exhibicionizmussal vagy felvett pózokkal összekeverő kritikus pedig nyilvánvalóan célt téveszt.
A megfelelő arányok, az egészséges egyensúly megtalálása nyilván nehéz, de éppen itt jönnek be azok a tényezők, amelyekre fentebb rákérdezel. Tévedhetetlen képletek, minden helyzetre alkalmazható receptek nyilván nincsenek, de a megalapozott, jó kritikának vannak ismérvei. A kritikus elsősorban a saját ítélőképességében és szubjektív ízlésében, illetve a szaktudásában és nézői tapasztalatában bízhat. Tegyük most félre azokat a minimális formai és tartalmi követelményeket, melyek megkülönböztetnek egy kritikát egy véleménytől. A kérdés ezek után, vajon milyen szempontokat kell biztosan figyelembe vennie a kritikusnak és miket nem.
OD: Honnan tudjuk megállapítani, hogy tényleg „jó a film”? Elvileg akadnak objektív szempontok, de ha ez ilyen egyszerű lenne, nem lenne szükség kritikusokra, de talán még a nézők és alkotók jó részére sem. Az ún. műfaji (régebbi, nem túl szimpatikus elnevezése szerint kommersz)filmek esetén a bevétel, a látogatottság a vezető szempont: sokan látták, tehát jó. Abba most ne menjünk bele, mennyire félrevezető lehet Magyarországon egy ilyen mérőszám (pl. mert egyesek a nem is feltétlenül fizető közönséget mesterségesen próbálják [-ták?] magasabbnak mutatni a létfontosságú állami támogatás miatt, vagy éppen iskolai osztályokat tömegét vitték adott mű vetítésére a tanárok, kötelező és “oktató” jelleggel), egyszerűen csak rögzítsük, mit is jelent az, ha valaki jegyet vesz egy filmre: az értékelés szempontjai szerint alig valamit. A jegy ugyanis nem azt jelzi (utólag), hogy aki látta a filmet, kifejezte a tetszését is, mindössze arra jogosít (előzetesen), hogy egyáltalán megnézhessük, tehát elsősorban nem az elégedettséget, hanem az érdeklődést méri. Ezért lehettek a maguk idején kereskedelmileg sikertelenek, vagy nem túl jelentős bevételt generálók olyan alkotások, mint a ma már széles körben népszerű, egyértelműen és teljesen jogosan klasszikusként tisztelt A tizenkét dühös ember, míg a pár éve kasszát robbantó A Da Vinci kód leginkább csak azok emlékezetében élhet kiemelkedő alkotásként, akik részesültek a profitból, vagy esetleg látni akarták a népszerű/vitatott könyvet mozgóképen, nagy sztárok főszereplésével.
Nincsenek sokkal jobb helyzetben azok sem, akik a tartalmasabb(nak gondolt, kissé fennhéjázó elnevezésük szerint művész-) filmekhez szeretnének biztos kapaszkodót. A rangos és kevésbé rangos fesztiválokon gyakran tucatnyi díjat is kiadnak, ám a „hivatalos”, szakmai elismerésekkel kidekorált alkotások jelentős része ugyanúgy eltűnik a süllyesztőben, mint a sikertelen műfaji filmek tömege, sokszor még a kritikai visszajelzések sem igazolják a zsűrit.
HZ: Én nem vagyok meggyőződve arról, meg kellene egyáltalán állapítani, jó-e egy film. Azt mindenképpen érdemes vizsgálni, beteljesíti-e az alkotás a saját vállalásait, illetve megfelel-e a saját maga állította szabályoknak – de ezeknél sokkal fontosabb megtalálni azokat az elemeket, amelyek egyedivé teszik a filmet, amikért szeretni/utálni lehet. Ne feledjük, a kritikus közvetít és elemez, eközben számos objektív és szubjektív dolgot figyelembe vesz, de soha nem szabad elfelednie, hogy az adott filmet kell feltárnia. Az ítélete, a véleménye természetesen fontos, de csak következtetésként és nem alapállásként. A kritikus szerethet úgy is egy filmet, hogy azt egyébként nem tartja sikerült darabnak (illetve fordítva) – de meg kell tudnia indokolni, pontosan miért lehet rajongani/utálkozni. A nézőszámok és a díjak valóban csak annyiban fontosak, hogy jelzik ez érdeklődést, a kanonizált, akadémikus hangok iránymutatásként lehetnek érdekesek, a lényeg mégis a kiegyensúlyozottan „kritikus” vélemény.
A probléma természetesen az, hogy személyes preferenciáink, ízlésvilágunk, érdeklődésünk, előítéleteink, kulturális hátterünk stb. mennyire befolyásoljanak minket egy ilyen vélemény megformálásakor. A gond itt egyrészt a szélsőségekkel van (túl szubjektív, túl objektív), másrészt azzal, ha a véleményalkotó nincs tudatában az előzetes sztereotípiáinak, vagy tudatosan/ösztönösen nem hajlandó szembenézni ezekkel. A fesztiváldíjas alkotók iránti automatikus rajongás, a tömegkultúra értéktelenné nyilvánítása vagy a „művészfilmek” zsigeri elutasítása ennek az éremnek a két oldala. A recenzió, az esszé vagy az elemzés külön műfajok, de a kritikának tárgyától és módszerétől függetlenül a következetességre és kiegyensúlyozottságra kell törekednie. Kinek írjon a kritikus? Paradox módon azt mondhatjuk: írjon mindenkinek úgy, hogy senkinek sem ír.