Donald Trump elnök állandó eposzi jelzője a „populista”. Ami nem egy találó kifejezés. Ugyanis a 19. század végi amerikai populisták éppenséggel nem az üzletemberek uralmát kívánták. Az 1891-ben alakult People’s Party (Néppárt) célja a kisemberek, farmerek, munkások érdekeinek védelme volt. Kifejezetten baloldali demokrata programot képviselt, a vasút-, távíró- és telefontársaságok állami ellenőrzésének, a szállítási tarifák csökkentésének, a progresszív adózás és a nyolcórás munkaidő, valamint az ezüst fizetőeszköz tömeges használatának követelésével. A néppártiak (populisták) a jeffersoni demokrácia-eszmény és a jacksoni elvek jegyében az önszerveződő, autonóm kisközösségeken alapuló farmerdemokrácia eszményét kívánták megőrizni a 19. század végi amerikai társadalomban.
A mai negatív fogalomként használt populizmus eredeti formájában az Egyesült Államokban alakult ki, és nem jelentett mást, mint a farmerek és munkások védelmét. A populizmus egyszerre volt egalitárius és individualista, konzervatív és liberális mozgalom, amelyben helyet kaptak utópisztikus szocialista, feminista, szüfrazsett és anarchista nézetek is, ahogyan a nativisták (a protestáns, angolszász Amerika hívei) is kapcsolódhattak a mozgalomhoz. Azt lehet mondani, hogy a mozgalom bázisát kulturálisan konzervatív, szociális értelemben pedig radikális – a fennálló amerikai állapotokkal szemben kritikus – angolszász, német, ír, skandináv, svájci farmerek alkották, akik benépesítették Illinois, Wisconsin, Minnesota, Iowa, Kansas, Nebraska, Texas, Colorado, Wyoming és a két Dakota vidékét.
A Vadnyugaton nem léteztek a keleti parton vagy Európában megismert társadalmi kötöttségek, ugyanakkor a farmerek nagyra becsülték az egyéni kezdeményezőkészséget. A farmerréteg attitűdjében a nemzet legkonzervatívabb rétegét alkotta, ragaszkodott a család-templom-tulajdon hármas értékéhez, ugyanakkor a szabad piacot természetes közegként fogta fel. Amikor a nagybirtokosok, a vasútkirályok és bankok ellen küzdött, akkor valójában ragaszkodott az amerikai önállóság értékéhez, beleértve a kisvállalkozás szabadságát. Mondani sem kell, hogy ennek a populizmusnak semmi köze nincs a populizmus mai, mélységesen dehonesztáló, lebecsülő, lefokozó értelméhez.
A populizmus, illetve annak kulturális recepciója nagy hatást gyakorolt az amerikai filmre. Nem meglepő módon a westernfilm lett az első olyan műfaj, amelyben a populizmus alapvető vonása – a kisemberpártiság, az egalitarizmus – megjelent. Már csak azért is, mert a Nyugat öröksége volt maga a populista mozgalom is, amely 1891-től 1908-ig létezett, de baloldali demokrata mozgalomként számos csatornán keresztül tovább élt (a populisták egy része az Amerikai Szocialista Pártban talált új politikai otthonra, mások visszatértek az apolitikus farmer-szakszervezetiség talajára, és sokan, elsősorban a nyugati államok kormányzói és politikusai közül, a Demokrata vagy Republikánus Pártban képviselték tovább elveiket).
Anarcho-liberális utópia
A populizmus bázisát a farmermozgalmak alkották, amelyek az 1870-80-as években megszerveződtek és felléptek mindazokkal szemben, akik hatalmuknál fogva fenyegették a Nyugat szabad farmerközösségekre épülő anarcho-liberális utópiáját: a vasúttársaságok, a nagybirtokosok, a nagykereskedők és a bankok. Nem kevés western a fő konfliktust a gonosz, sunyi vagy elpuhult képű, arany óraláncos vasútbáró vagy marhatenyésztő nagybirtokos és a szegény farmerek küzdelmére építette fel. Igaz, ezt a küzdelmet a valóságban nem pisztollyal vívták, hanem ásóval, ekével, szövetkezettel, szövetkezeti bolttal, újsággal. A mozinézők azonban fegyveres harcot vártak. Az alkotók annyiban hűek maradtak a Nyugat individualista mítoszához, hogy legtöbbször nem a szervezkedő farmerek, hanem a magányos hős győzi le a gonoszt.
A Nyugat a maga sajátos egalitárius mítoszával szemben állt mind a nagytőke által uralt Kelettel, mind az egykori arisztokrácia dominálta Déllel. Az amerikai western sajátosan reflektált erre a földrajzi-kulturális tagoltságra. Míg a Kelet a vadkapitalizmust jelképezte, ahonnan a Gonosz a Nyugat kebelére tör, addig a Nyugat egy sajátos anarcho-kapitalista, anarcho-liberális utópiát testesített meg, amelyben a fő érték nem a pénz, hanem a fegyver, és egyfajta egyenlőségeszmény dominál (ebből persze az indiánt, mint „ősellenséget” kirekesztették). A Dél kettőzött módon volt jelen a westernekben: egyfelől a déli arisztokrácia negatív értékelést kapott, mint rabszolgatartó elit, másrészt a déli „örök lázadó”, a kopottas szürke egyenruhás „Johnny Rebel” (Lázadó János) nem egy westernben relatíve pozitív szereplő, aki megtisztítja a nyugati kisvárost a jenki kalandortól és bandájától. A karaktere csupán relatíve pozitív, hiszen nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy ő a Konföderáció, a „bukott ügy” katonája, akinek zászlaján a történelmi fejlődés túllépett. Az ügynek buknia kellett ahhoz, hogy az Egyesült Államok egységes nemzetként létezzen! De mégis sokszor ő tesz rendet, és intézi el azokat a jenkiket, akik a zavarosban halásznak. Így tettek a westernek egy amerikai megbékélés jegyében egyenlőségjelet a heves vérmérsékletű déli katona igazságérzete és Lincoln öröksége, a demokrácia között.
A magányos populista hős archetípusa jelenik meg az Idegen a vadnyugaton vagy másként Shane című filmben (1953). A történet Jack Schaeffer Shane című regényén alapul. A cselekmény alapkonfliktusa visszatérő toposz a westernekben: Rufus Ryker, a helyi marhabáró el akarja üldözni a farmereket. Az idegen cowboy, Shane közben megérkezik Joe Starret farmjára, ahol rövid időn belül elnyeri a vendéglátó és családja rokonszenvét. A cowboy megtanulja becsülni a farmert, és közösen leszámolnak Rykerrel és embereivel. A filmben is szerepel a westernek visszatérő figurája, a „jó” déli, az egykori konföderációs katona, akinek persze el kell buknia a gonosszal szemben. Bukása, amely allegorikusan a Dél bukását jelenti, szükségszerű és heroikus. Azért hal meg, mert déli vérmérséklete nem tűri el a jenki marhabáró zsoldosainak packázását, az ellene vívott harcban a régi háború eszmei folytatását látja, és ezzel bátran, de oktalanul kihívja maga ellen a sorsot. Shane az, aki győz, mert ő nem rohan a falnak, és kivárja az időt a megtorlásra. A relatíve északi – pontosabban észak-nyugati – Shane-nel szemben a zsoldosoknak már semmi esélyük.
Érdekes azonban, hogy még ez a film sem állítja egyoldalúan elénk a marhabárót. Ryker keserűen felidézi, hogy kemény harcok árán foglalta el a földet az indiánoktól (mellesleg az indián képviselte mindenki pofozógépét a valóságban éppúgy, mint a legkorábbi westernekben: se északi, se déli, se nyugati, se farmer, se nagybirtokos, se vasúttársaság nem becsülte őket, egy maroknyi indiánpártit leszámítva). Most viszont fordult a kocka, és a farmerek húzzák ki a lába alól a földet.
Modern konfliktusok
A 20. század második felében élte virágkorát az afro-western. Ennek egy darabja a Jesse Lee bosszúja (eredeti címen: Szabadcsapat) című film, amely valós történeten alapul. Az 1898-as amerikai-spanyol háború idején játszódó film főhőse, Jesse Lee egy fekete alakulattal harcol Kubában. Társaival együtt meglógnak a gonosz ezredes pénzével. A dezertőr Jesse Lee és társainak útja poros vadnyugati városkákon, vasútépítkezéseken vezet keresztül, nyomukban a Vasbrigáddal, amelynek parancsnoka vissza akarja szerezni az elrabolt aranyat. Jesse-t az a cél vezérli, hogy megbosszulja apját, a prédikátort, akit a Ku-Klux-Klán keresztre feszített. Ám rájön, hogy a bosszú mellett egyéb feladata is van: meg kell védelmeznie a fekete farmerek által lakott kisvárost a Klántól. Az antihősök táborát erősíti egy korrupt fekete seriff is, aki abban foglalja össze társadalmi nézeteit, hogy „csak két szín van: a szegényeké és a gazdagoké”. Ennek jegyében kész lepaktálni a helyi Klán vezetőjével, és átjátszani a várost, hogy vasutat építhessen a területén. A konfliktus fokozza, hogy a seriff és Jesse ugyanabba a lányba szerelmesek. Ez már megadja az alapkonfliktust a fekete seriff és a fekete szegénylegény között. Természetesen a film végére Jesse, bár elveszíti társait, teljesíti küldetését: bosszút áll, megmenti a városkát, és mintegy jutalmul az önfeláldozásért, régi szerelmét is feleségül veheti. A pörgős, igen radikális mondanivalójú afro-western tiszteletadás volt annak a mintegy tízezer cowboy-nak, akik kihullottak a történelmi emlékezetből.
A Jön egy lovas című kései westernfilmben a II. világháború idején egy montanai marhabáró már nemcsak a farmerekkel kényszerül harcolni, hanem egy új ellenséggel, az olajvállalattal szemben is, amely éppen az ő földjeit pécézte ki. A hősnő, a farmerlány és a nála bérmunkásként dolgozó háborús veterán sajátos kettőse győzi le a marhabárót, de a film nem hagy kétséget afelől: ezzel az ellenséggel szemben még győzhettek, de a másikkal, az olajvállalattal szemben már nem fognak. Szimbolikus, hogy az öreg cowboy lova megriad az olajfúrók hangjától, és ledobja gazdáját, majd halálra tapossa. A Nyugat iparosítása bukásra ítéli a Vadnyugatot, és ezzel az ő világukat is. Az amerikai film ezt a realitást is ábrázolta.
Az 1930-40-es években a nyugati államok arculata megváltozott. Az iparosítás, különösen a II. világháború idején, feltornázta ezen államok hozzáadott értékét a nemzeti össztermékhez. A farmerdemokrácia eszménye a maga kisvárosi-falusi miliőjével, protestáns vallásosságával együtt átadta helyét a Szilícium-völgynek, ahol manapság a modern utópiák terveit programozzák. Ám a populizmus mint egyfajta népszerű, a népre hivatkozó politikai stílus túlélte a Vadnyugat mítoszát és a farmertársadalmat. Ha el is múlt, megérdemli, hogy a filmek révén emlékezzünk erre az elfeledett világra, amelyből kisarjadt az amerikai demokrácia ma ismert formája.
Paár Ádám
