Paul Thomas Anderson aktuális munkáit mindig csak egy aktuálisan szólva vékony cérnaszál választja el attól, hogy a szélesebb közönség (és az Oscar-döntnökök) is rájuk harapjon, ám épp ez az, ami a filmjeit annyira különlegessé teszi. A második filmjével midcult-kedvenccé váló író-rendező ünnepelt sztárszínészekkel dolgozik, izgalmas rejtélyeket boncolgat és nagyon látványos, mégis egyedi vizuális stílusban alkot, mégsem robbant úgy kasszát, mint az a Nolan, akire ugyanezek a megállapítások igazak. PTA viszonya a filmhez és a közönséghez homlokegyenest eltérő, ő nem játékos megfejtésekben, hanem enigmatikus kérdésekben gondolkozik. Lélegzetelállítóan kidolgozott filmjei ellenállhatatlan lassúsággal sodorják magukkal a nézőt, és mindig ott lüktet bennük valami zavarba ejtő titokzatosság, amire az arra fogékonyak kattannak, de a hollywoodi egyértelműségen trenírozott nézőt jótékony zavarba hozza. Ez alól a legfrissebb Fantomszál sem képez kivételt.
Az excentrikus divatszabó és a vidéki pincérnő szárba szökkenő nagy románca tulajdonképp a Kótyagos szerelem (Punch-Drunk Love) közvetlen testvérdarabja, de akadnak itt bőven motívumok az életmű többi darabjából is. Az öntörvényű, uralkodó férfialak, az irányítás illúziója és a látszólag passzív, mégis középponti szerepet gyakorló nők körül bonyolódó történet felfejtése már csak azért is nagyon izgalmas nézői kihívás, mert PTA rengeteg irányba nyitja a filmet. A megrendelésre és méretre dolgozó, de a nagy műgonddal kivitelezett ruhákat művészi alkotásnak tekintő főhősben nem nehéz megpillantani a producerekkel és a közönség elvárásaival zsonglőrködő filmrendezőt, ahogy a felbukkanó nő is egyszerre múzsa és átformált műalkotás. Eggyel közelebb lépve persze a szerelem irracionális dinamikája mozgatja a szereplőket, de nyilván itt van a saját világába zárt férfi kitörési kísérlete, ami állandó téma az író-rendező műveiben.
Az eredeti cím (Phantom Thread) többszörös szójátéka egyszerre utal arra, ahogyan a nő fokozatosan, szinte észrevétlenül átfurakszik (thread mint ige) a férfi páncélján, illetve hogy a felbukkanása láthatatlan fenyegetés (phantom threat) a ház megszokott életében. A szókapcsolat szó szerint rejtett cérnát jelent és arra a varrásra utal, ami kívülről nem látható a ruhán, amiről akár csillogó külső látszatra és annak "visszájára" is asszociálhatunk. Az író-rendező tulajdonképp épp ez utóbbit keresi és a főhős első pillantásra rendezett életét lassan kifordítva kibogozza a szálakat, melyek mozgatják. A magyar nyelvben ironikus módon van egy remek szó arra, a főszereplő miként reagál a nő passzív-agresszív közeledésére: sokáig szabódik, azaz udvariasan vonakodik, kéreti magát. PTA nagyszerűsége talán épp abban érhető tetten, hogy nem irányítja erőszakosan a nézőt bizonyos értelmezések, vagy egyáltalán a megfejtés felé, hanem egy önálló, erőteljes karakterekkel benépesített tükörvilágot teremt, ahol bárki kedvére nézelődhet.
A Fantomszál annyiban tér el az eddigiektől, hogy a fókusz ezúttal jóval szűkebb, azaz kevesebb szereplőt figyelhetünk egy sokkal zártabb térben. A visszafogottság egyrészt magából a főhősből is következik, hisz a háború utáni London felső tízezrének alkot ruhákat, tehát a brit elegancia stílusdiktátora, ami nagyban meghatározza az életvitelét és az emberi kapcsolatait is. A Pynchon-adaptáció (Beépített hiba) rikító színű Los Angeles-i tripje után egy hűvös pasztell világba kerülünk, csendben szürcsölt teával és állandóan felhős égbolttal. Ez a klausztrofób, kevesebb szereplőt felvonultató és ridegebb terep néhol kifejezetten elidegenítő, ami miatt talán a korábbiaknál is koncentráltabb figyelmet (és újranézést) igényel.
A film színskálája, a fények hőfoka, a helyszínek érzéki benyomásai mind a történet szolgálatában állnak, amiben persze semmi meglepő nincsen, hisz épp ez a fajta tudatosság tesz valakit nagy rendezővé. PTA most is nagy teret hagy a színészeknek, az alakítások tehát lenyűgözőek, a kísérőzene hibátlanul árnyal és a képkompozíciók is tökéletesek. Ezek a rendezői döntések emelik a kortárs mezőny élcsapatába az alkotót, ám ami miatt minden PTA-film mégis egyedi élmény, az a bizonyos hömpölygő sodródás. A Fantomszál eléri azt, hogy hosszú percekig figyeljük egy ruha születését, érezzük az anyag tapintását, a tűk szúrását, az olló súlyát, és eközben ránk szakad valami éteri melankólia. Paul Thomas Anderson a kedvelt építőelemeit átvariálva az egymásra találás melodrámáját is biztos kézzel a saját képére szabja és most is belevarrja azt a bizonyos láthatatlan szálat, ami miatt nem fog bevételi rekordokat döntögetni, de sok felfedezni valót tartogat.