Az idei év kedvenceiről és nagy slágerekről már beszélgettünk szóban, úgyhogy afféle kiegészítőnek, szigorúan sorrend nélkül következzék tíz olyan cím, melyekbe nem nagyon, vagy csak igen elvétve lehetett belefutni a különféle évösszegzőkben. Az alábbiak nem feltétlenül hibátlan filmek, ilyen-olyan okokból mégis érdemes megemlékezni róluk, mert mindenképpen érdekes pótolnivalók.
A kairói eset (The Nile Hilton Incident)
A Cirko szeptember végén mutatta be itthon ezt az ínyenc krimit, ami ugyan skandináv finanszírozásban készült, de végig Egyiptomban, arab nyelven játszódik. A nagy dobás mégsem ez, hanem a rendező azon döntése, hogy a kairói környezetben klasszikus amerikai noirként képzelte el a sztorit. A poros nagyvárosi dzsungeltől, a végzet asszonyán és a szörnyű hatalmasokon át a szomorú szemű, sodródó hősig (Fares Fares remek a főszerepben) minden kötelező elem adott, ahogy az egzisztencialista sodródás és a kilátástalanság is. A műfaj rajongóinak kötelező, a többieknek csak erősen ajánlott.
Ki gondolta volna, hogy a borzasztóan mesterkélt stílusú (és művésznevű) McG rendezői túlkapásai akár jól is elsülhetnek. A lúzer fiúcskára felvigyázó bombázó bébiszitter hajmeresztő sztorija véresen komolytalan móka, az a fajta ügyesen túltolt, kellemesen nyolcvan perces horror-komédia, ami a fáradt csütörtök estéken a legjobban ki tudja kapcsolni az agyat.
Az idei Titanicon lehetett elcsípni ezt a doksit, ami már akkor is izgalmas volt, de a harmadik Twin Peaks robbanása csak még tovább növelte a film erényeit. A Mester életére és leginkább a festészetére fókuszáló portréba a Lynch-szkeptikusoknak is érdemes belekukkantaniuk, mert az alkotók művészlétről kérdezgetnek, és azt is megpróbálják felfejteni, hogyan lesz egy meghatározó fiatalkori élményből vagy parából egy teljes életművet átszövő vezérmotívum.
Egy-két angolszász toplistán ugyan felbukkant ez a film, de korántsem kerekedett akkora felhajtás körülötte, amennyit érdemelne. Igaz, az emlékezés és felejtés problémakörét a rendező néhol kissé teátrálisan boncolgatja, cserébe viszont kimondottan izgalmas gondolatokat dob be, a nyolcvanhét éves Lois Smith pedig fantasztikus a főszerepben.
Tüntetőleg nem film, hanem sorozat, Apatow-pecséttel, azaz a neves alkotó producerként egy újabb stand up komikust karolt fel, extraként számos izgalmas színésznek adva lehetőséget a kibontakozásra. Paul Rust (és írótársként a feleség, Lesley Arfin) egy furcsa pár rendkívül rázós összecsiszolódását mutatja be, sajátos humorral és izgalmas karakterekkel megszórva. A második évad ráadásul messze jobb lett, mint az első, jövőre pedig jön a harmadik, szóval még most érdemes bekapcsolódni. Nem igazán világos, miért nem bukkant fel jóval többször a legjobb sorozatokat szemléző listákon.
Bár technikailag ez a film tavalyi, a hazai bemutatója ugyanis 2016. december 29., mégis ez az idei év egyik nagy magyar forgalmazói sikere, ugyanis még e sorok írásakor is elcsíphető egy-két moziban. A közönség érdeklődését nyilván a sztori aktuálisa (okostelefonok) és a high-concept sztori (egy vacsora résztvevőinek fel kell olvasniuk a kapott üzeneteiket) szavatolják, így hiába a kissé eltolt utolsó harmad, az olaszok egy igen érdekfeszítő és gondolatébresztő sztorik találtak ki.
I Don't Feel at Home in This World Anymore.
Ez is pici csalás, mert a féléves listázós beszélgetésünkben már szóba került, de mivel egyértelműen ez az idei év legjobb filmcíme, itt a helye. No meg azért is, mert Macon Blair első rendezésének nagyon sajátos hangulata van, amibe még úgy is könnyű beleszeretni, hogy az író-rendező közben persze nem forgatja fel vagy újítja meg az amerikai indie-filmek világát.
Bryan Fogel rendesen beletenyerelt. Eredetileg Lance Armstrong doppingolását akarta saját magán demonstrálni, de a kísérletben pont az a Grigory Rodchenkov segédkezett neki, aki végül az utóbbi évek egyik legnagyobb sportbotrányát robbantotta ki. Az Icarus így végül az orosz élsport és az állam rettenetes összefonódásait vizsgálja, de az is nyilvánvaló, hogy aki ma tiszta versenyzésről beszél az vagy végtelenül naiv, vagy szörnyen cinikus. Az Icarus fordulatos kémfilmként, izgalmas oknyomozásként és különlegesen szerencsés dokumentumfilmként is lenyűgöző, akár izgat minket a sport világa, akár nem.
Újabb kakukktojás, mert ez szóba került az évösszegzős beszélgetésben, és ugye nem is film, hanem stand up, annak viszont rögtön az utóbbi évek egyik legerősebbje. Minhaj a személyes élményein keresztül elegánsan végigzongorázik kábé mindent, amit a másodgenerációs bevándorlók lelki világáról és a kulturális különbségek pszichológiai hatásairól tudni érdemes. Vicces, megható, provokatív és elgondolkoztató - a The Big Sick mellé erősen ajánlott, önmagában meg csak simán kihagyhatatlan.
Harry Dean Stanton keserédes, megható búcsúfilmje, napszítta képekkel, remek zenékkel, a szintén kiváló karakterszínész John Carroll Lynch első rendezésében. A magyarhangya rögtön január első hetében bemutatja itthon, úgyhogy aki bírta az öreget, az mindenképp zarándokoljon el a moziba. Aki meg nem ismeri a munkásságát, most remek ízelítőt kaphat a színész-életművész különleges karizmájából.
