Marx árnyéka

Marx jelentősége alig túlbecsülhető a társadalomtudományokban és a szocialista eszmerendszer történetében. Érdekes módon mégis kevés életrajzi film készült Marxról. A volt (és jelenlegi) államszocialista rendszerekben ennek oka talán az lehetett, hogy Marx személyét és gondolatait kiemelték koruk kontextusából, írásait – pontosabban írásainak hivatalos értelmezését – állami kánon rangjára emelték, és így lehetetlen volt a hús-vér Marx megidézése. Őt úgy jelenítették meg, mint az emberiség megváltóját, egy új Krisztust, akihez a mozinézők nem érhetnek fel.

Másrészt egy hús-vér Marx játékfilmes ábrázolása óhatatlanul azzal járhatott, hogy a nézők összehasonlítást tesznek a filmben elhangzott gondolatok és a valóság, az államszocialista rendszerben tapasztaltak között. Nem lett volna nehéz a sorok között rájönni, hogy Marx megvetette azt a „nyers kommunizmust”, amelynek velejárója a hiánygazdaság, fellépett minden rendőri erőszak és a szabad gondolat elnyomása ellen (hiszen éppen emiatt kellett három országon keresztül Angliába hurcolkodnia), és a cenzúra kijátszásával terjesztette eszméit. Mondhatni: egy Marx-filmből akár ihletet is lehetett volna nyerni a rendszert alulról bomlasztó konspirációhoz. És ami a legfőbb: kiderülhetett volna, hogy Marx szerint a bőség elengedhetetlen feltétele a működőképes kommunizmus megvalósulásának. E bőség alapjait pedig nyilván nem lehetséges megteremteni tőkeszegény országokban, erőltetett iparosítással és táborokba zárt kényszermunkaerővel, az egyéni kezdeményezőkészség kiiktatásával és üldözésével.

A kommunista „világegyház” – miként a középkorban a római katolikus egyház – nem engedte meg híveinek, hogy maguk értelmezzék Marx gondolatait. Erre megvoltak a párt által fizetett hivatalos értelmezők, akik felléptek mindenfajta „revizionista” elhajlás ellen, és inkvizítori hévvel üldözték a kommunista „eretnekeket”, nem beszélve a nem párttag bírálókról. A film populáris műfaja a cenzúra ellenére is óhatatlanul kikezdte volna a hivatalos értelmezéseket.

És van még egy oka annak, miért nem vált Marx filmes hőssé a szovjetizált blokkban. Az államszocialista rendszerek többsége ugyanis – legitimációs okból – szívesebben foglalkozott a nemzeti múlttal. A nemzeti hősök, sőt még a fejedelmek, királyok is előbb kaptak filmet, mint bármely külföldi (!) szocialista politikus (főleg, ha az illető tevékenysége az 1917 előtti időszakra esett). A Ceauşescu-kori Romániában például, ahol magas hőfokon égették a patriotizmust, látványos kosztümös alkotások idézték meg Plevna 1877-es ostromának román hőseit, a fejedelmeket – Vitéz Mihálytól Dimitrie Cantemirig –, sőt a dákokat, míg Jugoszláviában a partizánkultusz feledtette Marx német gyökerét. Összességében: a II. világháború utáni szocialista történelmi filmek tartalmukban éppoly patrióták voltak, és éppúgy nélkülözték a nemzeti önkritikát, mint az amerikai filmek, és ebbe a keretbe egy 19. századi német nem fért bele.

Ennek ellenére találkozhatunk néhány szerény alkotással, amelyek többsége mára legfeljebb filmtörténeti kuriózum. Szergej Eizenstein 1927-ben tervezte A tőke filmre vitelét, ám ez a nagyszabású terv fiókban maradt. Később Alexander Kluge német rendező forgatott filmet Eizenstein ötlete nyomán. 1966-ban Azerbayzhana Mambetova és Grigorij Roshal készített filmet, amely Marx és Engels életéből egyetlen évet, az 1848-as esztendőt idézte meg.

Az észak-amerikai filmen Marx hiányát magyarázhatjuk azzal, hogy egyrészt az amerikai filmesek generációi elsősorban saját országuk történelmének, saját társadalmuk problémáinak filmre vitelével voltak elfoglalva, másrészt az amerikai antikommunista közhangulat, és különösen a hidegháborús évtizedek amerikai-szovjet vetélkedése nem tett jót Marx megítélésének. Ha az amerikai filmrendezők elkalandoztak távoli tájakra az 1950-60-as években, azok az antik Róma, a Szentföld vagy a középkor világa volt, nem az ipari forradalom és a modernizáció kora (annak következményeit láthatták saját házuk táján is).

Ám az, hogy Európában miért hiányoztak a Marxot bemutató játékfilmes alkotások, a rejtélyek világába tartozik. Hiszen egy olyan gondolkodóról van szó, aki egész életét Európában élte le: Németországban született, ott vált éles tollú publicistává és hivatásos forradalmárrá, Belgiumban kapcsolódott be az Igazak Szövetsége nevű filantróp és forradalmi szervezet munkájába, Franciaországban jelent meg a Kommunista Kiáltvány, és Angliában írta meg A tőkét. Filozófiája is európai, abban az értelemben, hogy mélyen gyökerezik a zsidó-keresztény eszmekörben a messianizmus, az emberiség felszabadítása, a felvilágosodásban pedig a társadalmi viszonyok kritikája és a tekintély észelvű megkérdőjelezése. A munkásmozgalom is csak Európában alakulhatott ki, az ipari forradalom révén. Marx nézetrendszere mindezt összekapcsolja. Az most nem vizsgálható e helyen, hogyan torzították el mindezt Leninék, megalkotva a marxizmus-leninizmust (aztán a leninizmust Sztálin tovább torzította, majd azt tovább Mao, míg egy felismerhetetlen katyvasz lett a „tudományos szocializmusból”).

Hogy Marx ismét téma lett, az leginkább a 2008-as válságnak köszönhető. Két irányba ágazott a recepció: az allegorikus, dokumentarista alkotások és a klasszikus életrajzi film irányába.

Értelmiségi csörte

2014-ben került a nézők elé az argentin Vissza Marxhoz című alkotás. A film egy elképzelt beszélgetést tartalmaz Marx és az orosz bolsevikok legkiválóbb vezetője, Trockij között. Ez persze fikció, hiszen a két ember soha nem találkozott, de nem is ez a lényeg, hanem a marxizmus és a bolsevizmus közötti vita allegorikus megfogalmazása. A film azt sugallja, hogy a marxizmus és a megvalósult szocializmus között jelentős különbségek vannak, ugyanakkor a marxi életmű ma is aktuális. A film rögtön a Kommunista Kiáltvány nevezetes első soraival kezdődik, amint a filmbéli Marx sűrű szivarfüstbe burkolózva papírra veti a sorokat.

Amikor Trockij megjelenik a jövőből, és közli Marxszal, hogy ő az orosz forradalom vezetője, Marx megvetően azt mondja: „maga vagy egy száműzött anarchista, vagy kalandor”. Marx tudniillik legkevésbé Oroszországban várt egy forradalmat, és merő kalandorságnak tekintette az összeesküvéseket, amelyek nem számolnak a forradalmi körülményekkel, az adott társadalomban a termelőeszközök fejlettségével. És egyetlen burzsoát sem vetett meg annyira, mint az anarchistákat! Nem számolt szerves, fegyelmezett munkásmozgalommal Oroszországban.

Marx hitetlenül hallgatja a forradalom történetét, hiszen 1848-ban Oroszország volt a reakció legerősebb bástyája Európában. Ellenben Marx fellelkesül a német proletariátus tettein. Azonban Trockij lehűti: a forradalom Németországban elbukott. Marx láthatóan elszomorodik német népe sikertelenségén. Amikor viszont Trockij lelkesen sorolja az orosz forradalom társadalmi eredményeit, Marx felsóhajt: az orosz forradalom kudarcra van ítélve, ha egyedül marad. Nem győzi meg, hogy a Vörös Hadsereg 14 állam intervenciós haderejét verte vissza. Trockij kénytelen beismerni, hogy a forradalom valóban elfajult, ahogyan Marx jósolta: a „szocializmus egy országban” elve jegyében eltorzult a szocialista rendszer. Igaz, ezért az orosz bürokrácia természetét hibáztatta, nem pedig magának az elméletnek a megvalósíthatatlanságát. Éppen ellenkezőleg, a kisfilm végén meggyőzi Marxot, hogy nem volt hiábavaló a harca. Erre aztán koccintanak. Összességében tehát a Vissza Marxhoz nem pesszimista alkotás: a film rehabilitálja Marxot, miközben bírálja a bolsevizmust, ütköztetve azt a marxi tézisekkel.

Ha van olyan műfaj, amelyet elsőre a legkevésbé gondolnánk közelinek Marx témájához, az a rajzfilm. Holott ez – ellentétben a hazai közhiedelemmel – nem gyerekműfaj. Talán Marx megidézése rajzfilmen rendelkezik egy relatív előnnyel az élő szereplős alkotásokhoz képest: a rajzfilm lehetőséget teremt a demisztifikációra. 2011-ben jelent meg a Marx újratöltve, amelyet az angol Jason Baker készített. Az alkotás célja az volt, hogy bemutassa Marx elméletét. Jelentős filozófusok, eszmetörténészek szólalnak meg a filmben, úgymint John Gray vagy Slavoj Žižek. A film sikere alighanem az aktualitása mellett a szatirikus, kissé elidegenítő animációnak köszönhető.

Forradalmi ifjúság

Aki Marx ifjúkorára kíváncsi, ma már találhat róla életrajzi filmet, hála a kapitalista filmgyártásnak. 2017-ben került a német mozikba A fiatal Karl Marx. Ha van olyan ország, ahol jogosult, hogy egy Marx-mozi szülessen, az éppen Németország. Elvégre Marx, hiába hirdette az internacionalizmust, leginkább a német nép hőse. Az NDK-ban ezzel tisztában voltak, akárcsak a nyugatnémet egyetemeken. A keletnémet állam vezetése úgy hivatkozott az NDK-ra, mint a német nép haladó hagyományainak folytatójára: mondván, mi vagyunk Luther Márton, Münzer Tamás, a német felvilágosodás és romantika, Marx, Ferdinand Lassalle népe!

A fiatal Marx mégis koprodukciós alkotás. Német, francia és belga összefogással született, a rendező, Raoul Peck pedig Haitin látta meg a napvilágot. Nem ez az első filmje történelmi témáról, hiszen korábban forgatott filmet Patrice Lumumbáról. Peck egy vele készített interjúban csodálatát fejezte ki Marx iránt: intelligens emberként jellemezte, aki 19 évesen már megszerezte a doktori címet, és költő, újságíró, filozófus volt egy személyben. Ahogyan Peck fogalmazott: „Alapvetően befolyásolta a civilizáció egészét, mind jó és rossz értelemben.” A rendező alapos kutatómunkát végzett. Szerencsére – vagy sajnos – Marx élete a leginkább dokumentáltak közé tartozik, ami a rettenetes mennyiségű levelezésnek, újságcikknek éppúgy köszönhető, mint a precíz porosz, belga és francia rendőrbesúgói jelentéseknek. Peck rendelkezésére álltak a két jóbarát, Marx és Friedrich Engels levelei, Marx és felesége, Jenny von Westphalen levelezése, valamint néhány más kortársához írott tengernyi levél. A rendező kifejezetten szórakoztatónak ítélte ezt a nyersanyagot. Marx levelei tele vannak szellemes csipkelődéssel, iróniával. Ezeket is beépítette filmjébe.

A történet elsősorban Marx és Engels barátságáról szól, de a rendező biztos kézzel egy szerelmi szálat is beleszőtt a cselekménybe. Engels formabontó módon élettársi kapcsolatba lépett egy chartista munkáslánnyal, az ír Mary Burnsszel. Bármennyire is ponyvaízű a sztori, de igaz: Engels munkásosztály iránti részvéte elmélyült az ír munkáslány érzett szerelme révén. Ellentétben Marxszal, aki viszont még a legnagyobb nyomorban is polgári allűrök szerint élt, és nem ment olyan helyre – a biztonságos gyűléseket leszámítva –, ahol igazi proletárokat is látni. Engels a szív embere maradt, míg Marx, romantikus korszakától elszakadva, egyre racionálisabbá, hidegebbé vált a társadalmi kérdésekben – ami talán nem volt mindig szerencsés.

Peck egyébként úgy vélte, hogy a 2008-ban kezdődött válság is oka annak, hogy egyre többen foglalkoznak Marxszal. Sokan azt a következtetést vonták le 2008 után, hogy a marxi elmélet a kapitalizmus elkerülhetetlen válságáról ma aktuálisabb, mint valaha. Mindazonáltal maga a rendező sem látja, hogy milyen formában újulhat meg a globális kapitalizmussal szembeni rendszerkritika.

Szerencsésnek érezzük, hogy Peck Marx fiatalkorát vitte filmre. Az 1830-40-es évek, amikor Marx a szellemi vívótérre lép, még a reménykedés kora. Ekkor még bármi lehetett volna a szocialista eszmerendszerből. A fiatal, még többé-kevésbé romantikus Marx egyesítette magában a romantika irodalmán nevelődött, byroni világfájdalommal telített, ösztönös lázadót és a hidegfejű, precíz tudományossággal fogalmazó értelmiségit. Marx első írásait, amelyeket az ún. falopási ügyben írt, és védelmébe vette az erdőben gallyakat gyűjtő szegényeket, még az érzelmi felháborodás diktálta. A fiatal Marxban láthatjuk, amint lovas rendőrök csapnak le a rongyos porosz parasztokra, akik a magánföldesúri erdőben felszedik a gallyakat, ősi, a szegényeket védelmező közösségi szokásjog alapján.

Marx először a régi szokásjogra hivatkozott a falopási ügyben, majd észrevette, hogy a múltra hivatkozás kevés, a kapitalista jelennel nem a közösségi múltat, hanem a közösségi jövőt kell szembehelyezni. Fokozatosan lépett túl az Anjoras-féle forradalmi demokrata radikális és naiv apolitikusságán, a dickensi meg anderseni keresztény moralizáláson, meg a „gonosz gazdagok” iránti primitív érzületen. Észrevette, hogy mindegyik magatartás lefegyverző, és a jelen kizsákmányolásra adott válasz csak tudományos lehet. Lassanként alkotta meg a kapitalizmusról szóló átfogó rendszerelméletét. Ennek vajúdását mutatja be A fiatal Marx.

Marx mellett a film felvonultatja a kor szinte összes jelentős szocialista gondolkodóját: Proudhon-t, a kispolgári szocializmus és az anarchizmus előfutárát, valamit Moses Hess-t, aki a kommunista eszme felől később a cionizmus felé fordult. Korántsem csak Marxról van szó, erről a fekete fürtös, gubancos szakállú, művészképű fiatalemberről, akinek meg kell küzdenie a szocialista guruk közé való befogadtatásért.

Marx tehát lassan visszatér a köztudatba. Igaz, ez egy másik Marx lesz, mint amivel az államszocialista rendszerben „fárasztották” az állampolgárokat: nem egy Megváltó, hanem egy tévedő, hibázó ember. Talán a 200. évforduló tartogat még meglepetéseket Marx filmes recepciójával kapcsolatban.

Paár Ádám