„On n’est pas sérieux quand on a dix-sept ans” – „Az ember nem komoly tizenhét évesen” (ford. Rónay György), kezdi Arthur Rimbaud Regény című versét, amely az első szerelemről és az álmodozásról szól, öniróniával. Ebből a sorból meríti André Téchiné francia rendező új filmje, a 17 évesen (2016) címét, mely kamaszkori lobbanékonyság, útkeresés, gyötrődő szerelem és a homoszexualitás témáit boncolgatja. Ez utóbbi Téchinénél visszatérő téma, akárcsak az, hogy fiatalokról készít filmet, még a hetvenes éveiben is.

Gyönyörű tájakon járunk, egy francia hegyi faluban. Damien (Kacey Mottet Klein) és Thomas (Corentin Fila) egy középiskolába járnak, és utálják egymást, verekednek. Először Thomas köt bele Damienbe, kigáncsolja egy sikeres felelet után, amikor Rimbaud versét (a Sensation-t) szavalja. Első ránézésre tipikus felállás, a gyenge fizikumú jó tanuló fiú és az erős rossz tanuló. Ám a felnőttek úgy látják, nem lenne nehéz változtatni a helyzeten. Marianne (Sandrine Kimberlain) a falu orvosa, aki nagyjából egyedül neveli fiát, Damien-t, mert az apa ideje nagy részét küldetésben töltő hivatásos katona. Thomas pedig egy farmon lakik, és naponta három órát utazik, nincs ideje tanulni és a szülei sem tudnak neki segíteni az anyagban. A doktornő felajánlja, hogy költözzön hozzájuk, akkor lenne ideje tanulni, és hátha így a fiúk közti ellenségeskedés is megszűnne.

Édouard Baer elsősorban színész, de rendezett már filmet, a Színház éjjel-nappal a harmadik nagyjátékfilmje, amelynek ő a főszereplője. Luigi színházigazgató, senki nem tudja, épp hol jár, mit csinál, és hónapok óta lóg a fizetéssel az alkalmazottaknak. A történet kezdetén épp egy idős és neves japán rendezőt hívott meg, aki elégedetlen Michel Galabruvel, a színház sztárjával, és azzal is, hogy nincs igazi majom az előadásához, és egyáltalán, hogy felfordulás van. Luigi elindul majmot szerezni, és kollégája, Nawel (Audrey Tautou) nyomatékos felszólítására pénzt kérni a mecénásától. Viszont hogy ne legyen egyedül, magával rángatja az épp a színházban gyakornokoskodó Faezát (Sabrina Ouazini), aki vele ellentétben két lábbal áll a földön. Luigi csapong, ugyanígy a történet, mint problémamegoldási kísérletek, kitérőkkel halad előre.

Míg az Elveszve Párizsban a turisták kedvelte helyeket járja be, a Színház éjjel-nappalnak más az ízlés- és színvilága, különös figuráknál, helyszíneknél megállva, Luigi otthonos, személyes Párizsában járunk, kisebb kocsmákban, a mecénás villájában, a Szajna-parton állomásozó cirkusz kulisszái mögött cikázunk és bámészkodunk a féktelen rendezővel.

Fiona Gordon és Dominique Abel színész-rendező páros már több vígjátékot is készített együtt. Nem tudni, mekkora életrajzi igénnyel írják a történeteiket, de annyi biztos, hogy az utóbbi háromban szisztematikusan a saját keresztnevüket használják az általuk alakított szereplőkre. Életrajzi fikció lenne, variációk sora kettőjük életére? Az Elveszve Párizsban francia-belga koprodukcióban készült burleszk egy középkorú kanadai nőről, aki Párizsba megy meglátogatni idős nagynénjét és közben sok kalandba bonyolódik az Eiffel-torony és a párizsi Szabadság-szobor árnyékában. A nagynéni, Marthe (Emmanuelle Riva), aki nem akar otthonba költözni, eltűnt, Fiona pedig csak csetlik-botlik és egy hajléktalan férfi, Dom, udvarlóként és segítőként lép föl.

Érdekes látni, hogy mi meg nem fér egy színészi karrierben: Riva, akinek első fontos szerepe a Szerelmem, Hiroshima, idős szerelmesként Haneke Szerelem című filmjében és ebben a vígjátékban láthatjuk – nagy film, nagy szerep, kis film, kis szerep –, amelyben azért kap egy bájos jelenetet a szintén veterán Pierre Richard-ral, a nyugdíjas szerelmespárt alakítva, akik a padon ülve is tudnak táncolni.

Egy hónapja érkezett Emmanuelle Riva halálhíre, 90 éves volt.