Drága Egyetlen* Olvasó...
…és vége!
(Lovasi András: Jutka - részlet)
Mert valóban vége, Drága Olvasó, ezek a búcsú pillanatai. Nem örökre, és kizárólag csak az előbb hetente, majd naponta jelentkező tévéajánló gazdájaként intek istenveledet Önöknek, de a lényeg ugyanaz: letészem a lanT.
Együtt voltunk jóban – együtt voltunk rosszban. Együtt voltunk, amikor még kizártnak tűnt giallók, spagettiwesternek és poliziescók feltűnése a Duna TV-n – együtt voltunk, amikor leadták a komplett Bond-sorozaT. Együtt voltunk, amikor még mentek filmek az m1-en, s együtt voltunk, amikor még nem volt estig gyerekcsatorna az m2. Együtt voltunk az analóg korszakban. Együtt voltunk a csilliárd új csatorna megjelenésekor, melyeknek jelentős része ráadásul kivétel nélkül filmeket sugároz, méghozzá egész nap. Együtt voltunk annak a hosszú-hosszú korszaknak a legvégén, amikor még nem tudott szinte bárki szinte bármilyen filmet beszerezni szinte egyetlen mozdulattal.
Együtt voltunk, Drága Olvasó, s ez jó volt. Sokáig mindkettőnknek, amit lájkok, kommentek tömege tanúsít, merthogy az elégedett felhasználók száma mindig jelentősen meghaladta az elégedetlenkedőkét. Aztán szépen lassan átalakult a világ, és már nem volt olyan jó. Az okostévé egyetlen gombnyomásra minden fontosabb információt megad, a mediabox-ba jóelőre mindent be lehet programozni, és már úgy tekerjük át a reklámokat, mintha nem is azokról szólna a televíziózás.
Bizony, ez volt a Nagy Nap, az a bizonyos első.
Egy okos kis kalkulátor szerint pontosan 90 hónap (még pontosabban 395 hét, egészen pontosan 2770 nap), azaz 7 év, 6 hónap és 30 nap telt el azóta, hogy először filmeket javasoltam Önnek, Drága Olvasó. Bő 7 és fél év.
Elszállt, akár egy pillanat?...
Nem, marhára nem, kemény évek voltak ezek, 7 és fél vértől-verejtéktől iszamos esztendő, most mégis sokkal rövidebbnek tűnik. Mondjuk 6 és háromnegyed évnek. Vagy csak 5-nek. Adózzunk neki 5 perc némasággal. Vagy csak 5 másodperccel.
1
2
3
4
5
Köszönöm. Könnyek csillognak a szemében, Drága Olvasó? Ugyan már, igazán nem szabad… Jaj, és már én is sírok. Férfi nem sír! Csak könnyezek, mégiscsak gyászolunk, nem igaz?!
A gyász mindig valami újnak a kezdete. Hogy most ez az új mi lesz, Drága Olvasó? Megmondom: fogalmam sincs. De ha rájövök, szólok, rendben? És mielőtt végképp elragadnak az érzelmek, lassan le is zárom szomorú beszélyem. Jönnek a zárókörök. Beszéljünk például mindarról, amit nem én adtam, hanem nekem adták!
Sorolhatnám hosszan az elismeréseket, díjakat, melyeket e kemény, mégis hálás munkával érdemeltem ki, de nem kaptam egyet sem. A magyar tévénézők szerény szolgájaként beértem az olvasottság kenyerével és a lájkoltság vizével, minden egyes olvasói pillantás a lelkemnek volt simogatás.
Ha tévét néznek ma, vagy akár holnap, gondoljanak röviden az ajánlóra. Amennyiben csak felannyit jelentett Önöknek, mint nekem, még azt is maguk elé suttoghatják, hogy
„Kár érte, kiváló ügynök volt!” Mert az volt, vagy legalábbis próbált az lenni.
És akkor már mondjuk ezt is:
„Vége a műsornak, Főnök, búcsúzik a riporter.”
Béke poraira. Emlékezzünk a szépre, emlékezzünk sokáig.
Ja, igen: utólag és ismét elnézést mindazon kommentelőktől, akiket véletlenül bannoltam, tényleg nem direkt volt.
* Ez nem mennyiségjelző akar lenni, bár a jelenlegi körülmények között akár az is lehetne.