Az ifjonti élan vital, a ragályos életkór filmjében az egyik texasi egyetem baseballcsapatának mindennapos mulatságait követhetjük figyelemmel az 1980-as évek legelején. Linklater munkája lüktet a derűtől és az energiától, de emellett korhangulatból, karakterekből és párbeszédekből is jelesre vizsgázik. Az Everybody Wants Some!!-ot lehetetlenség utálni: ez a mozi a férfibarátság, a játékosság és az önfeledt, modulálatlan hülyéskedés idei csimborasszója. [trailer]
Ha az Everybody Wants Some!! az életvidámság és a lebírhatatlan életerő mozija, akkor a Sing Street a szív és a szenvedély ellenállhatatlan, gyöngyvászonra írt ódája. John Carney folytatja az Egyszer és a Szerelemre hangszerelve sormintáját, most épp a ’80-as évek Írországában mesél a tinédzserszerelemről, miközben rendületlenül szól a garázszene: mozgóképesített alkímia az, ahogyan a minősített közhelyszótárból mágikus bájitalt varázsol. [trailer]
A Toni Erdmann nóvuma, hogy álarcot rak az igazira, a pozőrködő maszkembert pedig az igaziság látszatával ruházza fel. Winfried, a szórakozott zenetanár és aggódó édesapa hol a postást szívatja maskarában, hol zombinak pingált arccal tűnik fel az iskolai koncerten, végül pedig Herr Fogtündérként (bolgár jeti-intermezzoval) nyeri el végső formáját: álarc nélkül alig tűnik fel a játékidő alatt. Vele szemben felvonul a pózba merevedett, állandóan szerepet játszó felső tízezer, köztük a szintetikus, örömtelen droid-életet élő lányával. Maren Ade rendezőnő alkotása szerint a címszereplő szakrális bohóc, a trickster archetipikus karaktere eredményesen zökkenti ki a lányát a karneváli világtéboly lefelé tartó spiráljából. A Toni Erdmannra valószínűleg a 2010-es évek egyik nagy filmjeként fogunk majd visszatekinteni. Bővebben. [trailer]
Mennyit ér egy ember? (The Measure of a Man)
A Mennyit ér egy ember? egy középkorú, munkanélküli gyári munkást tesz meg főszereplőnek, aki minden erejével azon van, hogy ismét dolgozhasson és anyagilag támogathassa feleségét és fogyatékkal élő, tizenéves fiát. Stéphane Brizé alkotása rajta keresztül mutatja be előbb a kiszolgáltatott, megalázott szolga, majd a számonkérő, kioktató úr pozícióját, miután a főhős biztonsági őrként állást kap egy nagy áruházban. A francia rendező minimalista, halk szavú, de nagy erejű mozijának tanúbizonysága szerint a jelenlegi kapitalista rendszerben már az is morális szuperhősnek számít, aki töretlenül őrzi az integritását és még a hűségpont-sikkasztástól is tartózkodik. [trailer]
A Gleason dokumentumfilmjével szemközt az összes nemzetközileg körbenyalintott melodráma érdektelen, zord jégcsapnak tetszik: itt ugyanis Steve Gleason, a szupermacsó NFL-legenda magánéletét kísérhetjük figyelemmel, amint szinte egyidejűleg értesül arról, hogy Lou Gehrig-betegsége van, amivel jó esetben öt évig húzhatja, a felesége pedig gyermeket vár. Játékfilm esetében ekkortájt visítanának fel a kritikusok, hogy micsoda hatásvadász csinálmány ez, itt viszont erre nem nyílik lehetőség: nézője válogatja, ki meddig bírja ki könnycseppek nélkül az édesapa fokozatos leépülését a kisded felcseperedésével ellenpontozó családi életképeket. Tekintve, hogy a rendező Clay Tweel beletenyerelt egy cinematikus Szent Grálba, nem volt különösebben nehéz dolga, mindössze dokumentált egy elképesztően nehéz, de nagy lelki erővel és méltósággal viselt, szívhasasztó emberi sorsot. [trailer]
Volt egyszer egy vadnyugat, ahol 1987-ben egy New York-i ficsúr pisztrángot mert rendelni. Egészen kivételes esetekben történik meg az, amikor hangulat, jellemrajz, dialógus és képi komponáltság olyan összhangban jelenik meg, mint David Mackenzie munkájában. A rabló-pandúr sztoriban nincs semmi rendkívüli (egy testvérpár bankokat rabol Texasban, hogy megmentsék a családi farmot, utánuk egy nyugdíj előtt álló, régivonalas seriff meg a társa), Mackenzie viszont a részletek megszállottja: akkor van igazán elemében, amikor szociográfiai nívójú leíró részeket iktat be, és a legkevésbé jelentőségteljes jelenetekben csiszolja a tökéletességig a párbeszédeket (lásd az éttermi szcénákat, a flörtölést a hotel recepciósával vagy a kaszinós alfahím stand-offot a hegyomlásnyi indiánnal). Jeff Bridges a pályafutása során már több ízben a mennybe ment, most épp a rangidős Texas Ranger szerepében lopja el a show-t a testvérpárt egyébként remekül megformáló Chris Pine-Ben Foster tandemtől. Amennyiben idén a Toni Erdmann a legjobb európai film, akkor amerikai oldalról a Hell or High Water a válasz. [trailer]
Almost Holy (a.k.a. Crocodile Gennadiy)
Steve Hoover megtalálta Ukrajna egyik legizgalmasabb személyiségét Gennadij Moknyenko alakjában. Moknyenko atya larger-than-life karaktere valahol a szentség és a vigilantizmus homályzónájában helyezhető el: arra tette fel az életét, hogy erőszakkal kimentse Mariupol városának kiskorúit a hajléktalanság és a drogfüggőség poklából. Hoover nagy formatudatossággal megkomponált alkotása dermesztő látlelet a szomszédból, amelynek a drámaiságát csak fokozza a 2013-14-es ukrán belpolitikai válság és a Krím-félsziget orosz visszafoglalása. A SWAT-kommandósnak tetsző, karizmatikus Moknyenko atyának természetesen erről is megvan a maga markáns véleménye. [trailer]
A The Babadook átpolitizált, közel-keleti variánsát készítette el az iráni születésű, de Londonban élő Babak Anvari: az 1980-as évek Teheránjában járunk, az iráni forradalom után, az irak-iráni háború kellős közepén, ahol az orvosi tanulmányait félbeszakító anyuka neveli kislányát. A férjét kivezénylik a frontra, a bombatámadások miatt elkezdenek fogyni a szomszédok, az egyik házbéli kisfiú pedig egy gonosz dzsinnről szóló mesével riogatja a főhősnő csemetéjét. Anvari debütáló alkotása rémisztően precíz és egyúttal precízen rémisztő pszicho-horror, amelyben az emberi kapcsolatok elvesztése mellett a politikai változások (liberális, Amerika-barát rendszerből szigorú teokratikus rezsim, béke helyett háború) járulnak hozzá a frusztrált anyakarakter széteséséhez. Az Under the Shadow politikatörténeti és zsánerfilmes szempontból is szerfelett impresszív kuriózum. [trailer]
Vannak olyan bátor koreaiak, akik a kínai határon átcsempésznek rejtett kamerás felvételeket az észak-koreai valóságról, de olyan még nem történt, hogy ez egy külföldi filmes stábnak sikerüljön. Az életét kockára tevő Vitalij Manszkij a következőt játszotta meg: egy helyett két memóriakártyára forgatott, de csak egyet adott le a hatóságoknak ellenőrzés céljából. Így fordulhatott elő az, hogy az Under the Sun valójában két mozi: a nem hivatalos, ellenőrizetlen változat egy dokumentumfilm az észak-koreaiak által elgondolt agit-prop forgatásáról (amint a kommunista elvtársak instruálják a kamera előtt lévő szerencsétleneket), a másik pedig a hivatalos, gondosan manipulált fikciós anyag. Ilyen kíméletlen leleplező anyagot még soha senki nem forgatott a KNDK-ról. (Bónusz: kísérőfilmnek bátran ajánlható az ugyancsak friss Dennis Rodman’s Big Bang in Pyongyang, amelyben az egykori NBA-sztár pusztítóan részegen olyan poénsziporkákat ereget az északi elit előtt a hivatalos vacsorákon, hogy Az interjú alkotói azóta is szipogva pityeregnek valamelyik hollywoodi villában.) [trailer]
A szobalány (The Handmaiden)
Park Chan-wook legújabb munkája nagyot szólt idén Cannes-ban, és ez teljes mértékben érthető is, hiszen az Oldboy óta nem dobott ekkora bullseye-t. A mívesen mutatós, ugyanakkor kongóan üres stílusjátékok után (Thirst, Stoker) A szobalányban nemcsak a látványvilág van lenyűgözően kicentírozva: ezúttal Sarah Waters regényének (The Fingersmith) melodrámába oltott thriller-cselekményét helyezte a viktoriánus korabeli Angliából a japán megszállás idejének Koreájába, ahol a három főszereplő különböző szemszögéből, három fejezetben kísérhetjük figyelemmel a dúsgazdag japán örökösnő kifosztására felesküdött koreai zsebtolvajlány és annak férfi munkaadója válogatott ármánykodással és fülledt erotikával megtűzdelt, szokatlanul fordulatos sztoriját. Stílus és tartalom jelen esetben kéz a kézben jár: a műgond mértékére tekintettel a néző hajlamos megfeledkezni arról, hogy tulajdonképpen egy sexploitationt lát luxuskivitelben, amelyben Park a japánoknál is precízebben maxolja ki az ero guroban rejlő lehetőségeket. [trailer]
