Ma kezdődött és hétfőig tart a 6. Mozinet Filmnapok, amelynek keretében a forgalmazó nemcsak az elmúlt évek legsikeresebb mozinetes filmjeit vetíti le (A messzi dél vadjai, Ifjúság, Kosok, Eszeveszett mesék, Legújabb testamentum, Saul fia stb.), de a még bemutató előtt álló (és többnyire Cannes-t megjárt) szerzeményeiből is bemutat párat. Ajánlónkban mindkét kategóriából válogattunk. (A filmeket Budapesten a Puskin moziban lehet megnézni. A vidéki vetítési helyszínekről bővebben: itt.)
Park Chan-wook legújabb munkája nagyot szólt idén Cannes-ban, és ez teljes mértékben érthető is, hiszen az Oldboy óta nem dobott ekkora bullseye-t. A mívesen mutatós, ugyanakkor kongóan üres stílusjátékok után (Thirst, Stoker) A szobalányban nemcsak a látványvilág van lenyűgözően kicentírozva: ezúttal Sarah Waters regényének (The Fingersmith) melodrámába oltott thriller-cselekményét helyezte a viktoriánus korabeli Angliából a japán megszállás idejének Koreájába, ahol a három főszereplő különböző szemszögéből, három fejezetben kísérhetjük figyelemmel a dúsgazdag japán örökösnő kifosztására felesküdött koreai zsebtolvajlány és annak férfi munkaadója válogatott ármánykodással és fülledt erotikával megtűzdelt, szokatlanul fordulatos sztoriját. Stílus és tartalom jelen esetben kéz a kézben jár: a műgond mértékére tekintettel a néző hajlamos megfeledkezni arról, hogy tulajdonképpen egy sexploitationt lát luxuskivitelben, amelyben Park a japánoknál is precízebben maxolja ki az ero guroban rejlő lehetőségeket. (Teszár Dávid)
A bűn és a bosszú természetéről számtalan megközelítésből lehet filmet csinálni, de Az ügyfél torokszorító látleleténél erősebbet aligha. Az iráni filmben nincsenek nagy ívű drámák vagy műfaji mutatványok, csak egy házaspár, akinek az élete a szemünk előtt hullik darabokra. A feleséget az új albérletükben megtámadják és bár a sérülése nem súlyos, az esemény utóhatásai mérgezőek. Asghar Farhadi író-rendező a háztáji thriller alapszituációját használja és sokáig homályban tartja a kulcsfontosságú információkat, az egyre fenyegetőbb légkör a figurák apró rezdüléseiből épül fel. Testközelből figyelhetjük, ahogy az értelmiségi házaspárt felemészti az eset: a feleség magába zárkózik, a férfi nyomozni kezd és szeretne valahogyan elégtételt szerezni. Farhadi a szereplők viselkedésére koncentrálva mesterien tárja fel a felszín alatt fortyogó mélységet, a szégyentől való félelem és az értelmetlen büszkeség következményeit. A férj és feleség mellett a történet láthataltan harmadik főszereplője a háttérben meghúzódó közösség, mely kimondatlanul ugyan, de ellentmondást nem tűrve írja elő a követendő viselkedésmódokat, előre kódolva a rossz döntéseket. Teherán helyett lehetne a helyszín Tokió vagy Budapest, mint minden igazán jó film, Az ügyfél is egyetemes érvényű. (Huber Zoltán)
Hajdu Szabolcs kurrens filmjében - Ernelláék Farkaséknál - elhangzik egy mondat a férj, Farkas szájából: „Szépen öregszel…” - mondja feleségének, Eszternek. Paolo Sorrentino legfrissebb mozija, a tavaly bemutatott Ifjúság éppen ezt a gondolatot helyezi mondanivalója centrumába. A világhírű, de visszavonult karmester (Michael Caine), és a még aktív, ám a kiégés határán táncoló filmrendező (Harvey Keitel) párosa teljes tudatában van az idő múlásának, mégis megpróbálják hasznosan, néhol kifejezetten izgalmasan eltölteni kései éveiket. Sorrentino azonban nem csak az öregedésről mesél: az elmúló szerelem, a romlott családi kapcsolatok, vagy a régen és újonnan szövődő barátságok természete is kiemelt helyet kap a toposzok sorában. Az olasz rendező korábbi munkáihoz hasonlóan ezúttal is gyönyörűen komponált képekkel teremti meg a filmjeire jellemző, álomszerű hangulatot, de a tartalmi elemeknek köszönhetően nem esik bele a giccsparádé csapdájába. Az Ifjúság hézagmentesen illeszkedik Sorrentino eddigi életművébe, egyben jutalomjáték a két, korosodó színészlegenda számára. A látvány pedig nagyvászonért kiált. (Bilsiczky Balázs)
Elgondolkodtató és szomorú, hogy a nők tárgyiasítására és/vagy elnyomására mindig hozható aktuális példa, most épp az amerikai elnökválasztás háza tájáról. A francia-török Mustang öt lánytestvér történetén keresztül a hagyományos török családmodell barbár szexizmusát kritizálja, de a probléma sajnos globálisan is érvényes és aktuális. A fiatal rendezőnő munkája nem véletlenül szerepelt számos nívós fesztivál műsorán és a Saul fia legkomolyabb vetélytársaként az Oscarért is versenyben volt, mert fontos problémákat vet fel, könnyen hozzáférhető formában. A legkisebb testvér nézőpontját követve a napfényes komédia szép fokozatosan elsötétül és egy feszült fogoly-szituációba megy át. A néző (nemtől, nemzetiségtől függetlenül) egy török kislány nézőpontjából azonosulhat a filmben feltűnő nők helyzetével és az egyenjogúság elvont kategóriái, absztrakt érvei helyett érzelmi síkon közelíthet a kérdéshez. Deniz Gamze Ergüven rendezőnő szándékoltan elfogult és nem riad vissza a tudatos manipulációtól sem, amivel semmi gond nincsen. Amíg megvetően feministázhatnak le bárkit, aki felemeli a szavát a nők elnyomása ellen, addig nagy szükség van a Mustanghoz hasonló filmekre. (HZ)
A vörös teknős (La tortue rouge)
Valódi nemzetközi összefogással, francia, belga és japán együttműködéssel, némi magyar hozzájárulással készült el az Oscar-díjas holland Michaël Dudok de Wit első egész estés animációs filmje. Nem véletlenül dobálózom a részt vevő nemzetek neveivel, A vörös teknős ugyanis tökéletesen szintetizálja a távol-keleti és európai hagyományokat, és önmagában már ezért is rendkívül különleges darab. A keleti és nyugati szemlélet nemcsak a rajzlapokon, de a történetben is tökéletesen kiegészíti egymást. A lakatlan szigetre vetődő hajótörött és a tutaját rendre elpusztító óriásteknős meséje konkrét téren és időn kívüli, filozofikus és spirituális síkon egyaránt érvényes történet. Dudok de Wit szavak nélkül is olyan univerzális dolgokról mesél, mint az ember és természet viszonya vagy az élet körforgása, ám szerencsére nyitva hagyja az értelmezési lehetőségeket a néző számára. A fantasztikus színekben pompázó tájak, az eső, a hullámzás és a vihar hangjai meditatív hatásúak, a természet ritmusára komponált képek szemet gyönyörködtetőek. A vörös teknős utánozhatatlan, egyedi filmélmény, a hatást a fénylő vászon és a terem sötétsége a többszörösére emeli. Ha valaki most lemaradna róla a mozikban, januárban pótolhatja majd. (HZ)
Olli Mäki legboldogabb napja (Hymyilevä mies)
Egy gyors wiki-keresésből kiderül, hogy a magyarul kissé viccesen hangzó Mäki nevet egy valós személy viseli: az 1936-os születésű finn bokszoló 1959-ben Európa-bajnok lett könnyű súlyban, majd profinak állt. Az életét, pontosabban annak egy rövid, pár hetes epizódját feldolgozó történetből nem nagyon lehetne kihozni a finn Rockyt vagy a Dühöngő bikát, Mäki ugyanis – az eredményeiből ítélve (28 győzelem, 14 vereség, 8 döntetlen) – nem volt az a fékezhetetlen őstehetség. Juho Kuosmanen rendező ennek ellenére papíron precízen követi a sportfilmes dramaturgiát: van egy nagy, létfontosságú meccs a horizonton (a világbajnoki címvédőt, az amerikai Davey Moore-t kellene jól megverni), látjuk a felkészülés folyamatát, érezzük a tétet (vissza nem térő lehetőség ez Mäki számára, és a finn boksznak is nagy dicsőség lenne a győzelem), az Olli Mäki legboldogabb napja mégis inkább anti-sportfilm. A címszereplő elköveti azt a hibát, hogy szerelmes lesz, és ettől kezdve egyre kevésbé izgatja a világbajnoki győzelem – a néző pedig közben elmorfondírozhat rajta, hogy mi is az igazán fontos. (Baski Sándor)
