A western és a sci-fi sikeres találkozásai között szinte mindig felbukkan az 1973-as Feltámad a vadnyugat. A később hatalmas karriert befutó Michael Crichton első mozis rendezése persze csak a felszínen idézi meg a vadnyugati műfajt, az androidokkal benépesített vidámpark és a meghibásodó, látogatókra támadó bandita valójában a cyber-tematika egy igen korai feldolgozása (és a Jurassic Park előtanulmánya). Crichton jó érzékkel játszott rá a korabeli tech-fóbiákra és nagy ötlet volt a különféle ikonikus helyszínek (western, római, középkori) keverése is, a remake így már régóta terítéken volt. A jogokat végül az HBO vásárolta meg és némi meglepetésre ezt a tervet szánta zászlóshajónak és a következő nagy durranásnak. A bevezető epizód alapján úgy tűnik, simán összejöhet a remélt siker és ez a sorozat lehet a csatorna következő nagy hype-generátora.

A Westworld első évada impozáns szereposztással és igen komoly költségvetéssel próbálja maga mögé utasítani az egyre erősebb mezőnyt. A pilot huszonöt milliós költségvetése tévés mércével igen komoly és ami a jó hír, meg is látszik a végeredményen. Az olcsó vadnyugati utánérzés helyett sikerült megteremteni a poros westernes hangulatot, ráadásnak pedig a másik szál is látványos lett. Az olyan apróságok pedig, hogy az ivóban a Black Hole Sun gépzongorás verziója csendül fel, kimondottan szimpatikussá teszik a szériát.

Hogy ez utóbbi pontosan mi, azt taktikusan ködösítik az alkotók és a szándékolt kihagyásokkal teli történetvezetéssel sikerül felcsigázni a nézőt. A felbukkanó karakterek izgalmasnak tűnnek, az egyébként csak néhány percre feltűnő Ed Harris például eszményi gonosz, de már most benne van a pakliban, hogy valójában nem is olyan rosszak a szándékai. Ha az írók jól gazdálkodnak a figurákkal és a felvázolt világ lehetőségeivel, az első felvonás jótékony titokzatossága sokáig fenntartható marad. Egyébként is sok mindent bevillantottak, a háttérben álló vállalattól az alternatív világokon keresztül a föld alá suvasztott android-temetőig tényleg van itt minden, mi szem-szájnak ingere.

A stáblista kulcsfontosságú helyein feltűnő Jonathan Nolan nemcsak Christopher Nolan öccse, de íróként bizony bedolgozott a bátyó több filmjébe. A Westworld felütését látva egészen nyilvánvaló, hogy a testvérpárt hasonló kérdések izgatják és ez ígéretes a jövőre nézve. Michael Crichton 1973-as alapötlete mára ugyanis bőven elavult, ám a pilot után kijelenthető, sikerült néhány jól irányzott csavarral felfrissíteni. Az eredetivel ellentétben itt kiemelt figyelmet kapnak az androidok (nagyon hálás szerepek az őket alakító színészeknek), egyelőre az ő nézőpontjuk tűnik dominánsak. Megismerjük az őket irányító/programozó személyzet és az ötletgazdát is, ami több irányba kinyitja a történetet.

A közelebbről meg nem határozott jövő vadnyugati vidámparkja a virtuális valóság, a parkot benépesítő figurák a klónok/robotok tökéletes metaforái. Innen pedig tényleg csak az alkotókon múlik, hogy melyik vonatkozó etikai, technológiai vagy metafizikai dilemmát domborítják ki. De ami talán még ennél is fontosabb, az elindított szálakat remekül lehet elágaztatni, összekuszálni vagy az egészet a feje tetejére fordítani. Ha nem lőtték el az összes puskaport a nyilvánvaló mézesmadzagnak szánt felvezetőben, akkor jó dolgok várnak még ránk.