Ha az iszlám és a film együttesen szóba kerül, akkor leginkább a terrorista témájú filmek jutnak eszünkbe, jobb esetben valami ezeregyéjszakai hangulatú mese. Mindenképpen egy sztereotip ábrázolás. A nyugati filmek döntő többsége behódol az iszlámról kialakult sztereotípiáknak. Hogy kicsit megbombázzuk ezt a paradigmát, bemutatunk pár olyan filmet, amelyek példaértékűen tárgyilagosan és realistán mutatják be az iszlám világot. (Ez a Méltányosság Politikaelemző Központ cikksorozatának újabb része.)

Mohamed a filmvásznon

A filmművészet manapság nem örvendeztet meg az iszlámot (illetve a muszlimokat általában) realista módon bemutató ábrázolásokkal, ezért válogattunk pár filmet, amelyek pozitív képet sugallnak, elsősorban múltbéli muszlim személyekről. Emlékezhetünk még a vitára, amely 2005-ben és 2006-ban zajlott egy dán újság, a Jyllands-Posten Mohamed-karikatúrái kapcsán, hogy szabad-e ábrázolni a Prófétát. Senkinek nem kell bemutatni, hogy a Charlie Hebdo által kiadott karikatúrák milyen láncot indítottak el.

Nem kívánunk belemenni az iszlám különböző irányzatainak a képtilalomhoz való viszonyába. Aki erre kíváncsi, az bőven találhat csemegét az iszlám teológiában, amely éppannyira színes, mint a zsidó és keresztény teológia. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy nagy divat lett manapság – a sokáig kötelező érvényű(nek tekintett), sokszor elvtelenül kizsarolt politikai korrektség ellenhatásaként – a kulturális anarchizmus és tapintatlanság, mindkét oldalon. Volt idő a filmtörténetben, amikor nem is volt kétség, hogy ha közmegegyezés szerint Mohamed ábrázolása sértő a muszlimok számára, akkor csak azért sem ábrázolják, és pont. Ez a mából visszanézve nyugodt pillanat 1976-ban volt. Ekkor forgatta egy szír-amerikai rendező, Moustapha Akkad Mohamed, Isten üzenete (rövidebb verzióban: Az üzenet) című filmjét. A műalkotás érzékenysége máig példaértékű. Akkad, ismerve a muszlim környezetet, amelyből érkezett, nem játszatta el színésszel Mohamedet. De hogyan lehet Mohamed életéről filmet forgatni, ha éppen a főszereplő nem lehet jelen? Akkad a legfontosabb mohamedi tanításokat, mondásokat úgy építette bele a filmbe, hogy azokat a Próféta családtagjainak, rokonainak és barátainak a szájába adta. Amikor a film szereplői beszéltek Mohamedhez, akkor csak őket mutatták, Mohamedet sohasem. Mégsem érezzük még a mai felpörgött korban sem vontatottnak vagy unalmasnak a színészi dialógusokat (illetve ez esetben fél-dialógusokat).

A korabeli plakát egyébként megtéveszthette a nézőt. A plakáton a film legnagyobb nagyágyúja, a szakállt növesztett Anthony Quinn volt látható. Quinn Mohamed nagybátyját, a harcos Hamzát játszotta. A legfontosabb mohamedi gondolatokat Mohamed keresztény nevelt fia, Zaid mondta el a filmben, ezzel kicsit azt sugallva, hogy ha Mohamed szerepelne, akkor leginkább Zaid idősebb másaként lenne megjelenítve.

Akkad filmjében nem kerülte meg az iszlám és a kereszténység viszonyát. Az első muszlimok az abesszin (etióp) uralkodó, a négus udvarában találtak menedéket. Tudni kell, hogy Etiópia ekkor már több száz éve keresztény ország. Az egyistenhitet valló muszlimok tehát joggal várták a keresztény fekete uralkodótól, hogy megértő lesz a vallásukkal szemben (hogy ez a jelenet bekerült a filmbe, valamint a rendező igen erős antirasszista és rabszolgaság-ellenes mondanivalóval beemelte a Mohamed által felszabadított fekete rabszolga, Bilál, az első müezzin történetét, talán annak is köszönhető, hogy Akkad gondolt az Egyesült Államokban élő afroamerikai muszlimok mozgalmára, általában a fekete közösség vallásosságára). A mekkai előkelők követelték a négustól a muszlimok kiadását. Ám a négus megtagadta ezt, miután pártfogoltjai meggyőzték arról, hogy hitük lényege azonos a kereszténységgel. A fekete uralkodó rábökött botjával a padló köveire, és azt mondja, hogy a különbség a két hit között csak annyi, mint a két követ elválasztó vonal.

Akkad filmjét egyébként kritikák érték muszlim részről. A bírálatok főleg azt kifogásolták, hogy túlzottan nagy hangsúly helyeződik Mohamed követői és a politeista mekkaiak közötti harcra, és ezzel a film akarva-akaratlanul is azt sugallja, hogy az iszlám lényege a dzsihád. Ezt nagyon erősen aláhúzza Tálid megtérése. A vagyonos hadvezér, aki sokáig harcol a muszlimok ellen, megtér, és a kardját odanyújtja a szemben ülő Mohamednek, kifejezve, hogy nem akar harcolni senki ellen. Zaid azonban arra inti, hogy tartsa csak meg a fegyverét. Ezt azzal indokolja: „Te voltál a legerősebb kard az iszlám ellen”. Tálid megfogadja, hogy „mostantól az iszlámra emelt kardból az iszlám emelt kardja leszek.” Így is lett a valóságban (neofiták túlbuzgalma).

Valószínűleg Akkadnak nem állt szándékában az iszlám harcos vonulatának kiemelése. Egyszerűen dramaturgiai szempontok igényelték a konfliktus alapos felvezetését és kidolgozását, majd a mekkai előkelők egyenkénti – igen hosszan elnyújtott – megtérésének bemutatását. Így kapott talán jelentőségénél nagyobb hangsúlyt a vérbosszú, amely során a mekkai emír hitvese, Hind apja halála miatti bosszútól vezérelve megölette Hamzát a 625-ös ohodi csatában, majd megcsonkította a halott harcos testét. Hogy a rendező egyfajta kiegyenlítésre, a feszültségek oldására törekedett, azt jelzi, hogy Mohamed és a medinai zsidók konfliktusa kimaradt a filmből.

A nézőnek úgy tűnhet a film alapján, mintha mindvégig kizárólag a „pogányok”, tehát a Mohamedet nem elfogadó mekkaiak jelentették volna az ellenséget Mohamed számára. Hogy Mohamed a mekkaiakkal való összejátszás miatt legyilkoltatta az egyik zsidó vallású arab törzset, afölött a film elsiklott, hiszen ez nem illeszkedett bele a békülékeny ábrázolásmódba. Akkad filmje jól példázza egy mára történelminek tekintett kort: amikor a tapintat még nem jelentette a politikailag korrekt (PC)-beszéd kizárólagosságát, és ennélfogva nem váltott ki gúnyolódást a PC-t ellenzők körében.

Kardokkal a tankok ellen

Moustapha Akkad másik híres filmje annak a harcnak állít emléke, amelyet a líbiai beduin törzsek folytattak az 1920-as években és az 1930-as évek elején az olasz gyarmatosítók ellen. Korábbi elemzésünkben a II. világháborús témájú amerikai játékfilmek kapcsán arról írtunk, hogy a németekhez és különösen a japánokhoz képest mennyire megértő volt az amerikai közönség az olaszokkal szemben. Egyetlen amerikai (pontosabban amerikai-líbiai) filmet találtunk, amely igazán mélyen megvilágítja az olasz fasizmus rémtetteit. Mert rémtettek kapcsolódtak a fasiszta Olaszországhoz is, amely háborús bűncselekmények sorát követte el Észak-Afrikától Etiópián keresztül a Balkán-félszigetig, még ha a náci típusú fajelmélet és azon alapuló népirtás nem is volt immanens tartozéka az olasz fasizmusnak, szemben a hitleri nemzetiszocializmussal (az olasz fasizmus és a nácizmus közötti különbség lényege egy földrajzi névbe sűríthető bele: Auschwitz).

Az 1981-ben készült A sivatag oroszlánja hű képet festett arról a népirtásról, amelyet a kultúra és modernizáció nevében a fasiszta rendszer Líbiában elkövetett. Hogy megértsük a film mondanivalóját, kicsit fel kell idéznünk a történelmet. 1911-ben Olaszország elfoglalta az Oszmán Birodalomtól azt a területet, amelyet ma Líbiának neveznek (ez az elnevezés, amely egy ókori népre utal, teljesen a gyarmatosítás terméke; az oszmán uralom alatt Líbia területén három vilájet terült el: a tengerparttal érintkező Tripolitánia, a régi görög Küréné kolóniáról elnevezett Kürenaika vagy másként Cyrenaika, és a tengertől távoli, sivatagos-hegyes Fezzán). A kürenaikai arab és berber beduinok a szenúszi nevű szúfi dervisrendhez tartozó tanító, Omar Al-Muhtar vezetésével ellenálltak az olasz gyarmatosításnak. A sivatagot, a vádikkal (kiszáradt folyóvölgyek) szabdalt térséget jól ismerő beduinok klasszikus gerillaháborút vívtak, amellyel az olasz haderő sokáig nem tudott mit kezdeni. 1930-ban az észak-afrikai gyarmatbirodalom létrehozásának vágyát dédelgető Benito Mussolini egyik kiváló tábornokát, Rodolfo Grazianit küldte Küreneikába, a szenúszi mozgalom elfojtására.

Akkad Omar Al-Muhtar szerepére Anthony Quinnt alkalmazta, míg a keménykezű Grazianit Oliver Reed játszotta. Graziani a beduinok koncentrációs táborokba zárásával, életfeltételeik megszüntetésével (fák kivágása, termés felégetése, állatok leölése, kutak betemetése) törte le az ellenállást. Mindezeket hűen ábrázolják a filmen. A sivatag oroszlánja olyan hangulatot fest, mintha évszázadok fordultak volna egymás ellen. Az olaszok a legmodernebb haditechnika színvonalán állnak, és tankokkal harcolnak a sivatagban. Az arab meg berber nomádok lovasrohamokkal veszik fel a küzdelmet a tankokkal. Bár a néző számára nem kétséges, hogy a tank és a ló, a géppuska és a kard küzdelméből melyik fog kikerülni győztesen a film végére, óhatatlanul is a gyengébb félnek szurkol. A beduin harcosok úgy lépnek fel, mint az iszlám védelmezői, a szent háború gáncstalan lovagjai (ne tévedjünk: a film kontextusában a háború valóban szent ügyért zajlik, mert európai nézőpontból is szigorúan védekező jellegű háborúról van szó). A beduinok gyengébbek, de lovagiasabbak. A mélyen vallásos Omar Al-Muhtar parancsára nem gyilkolják le az olasz hadifoglyokat, noha nyilvánvaló számukra, hogy az ellenségtől nem várhatnak hasonló gesztust. De ahogyan Omar mondja, „ők [ti. az olaszok – P.Á.] nem a példaképeink”.

Egyik oldalon tehát ott vannak a bölcs, nyugtató szavú szúfi tanító által vezetett, állataikat, oázisaikat, hagyományaikat, asszonyaikat óvó nomádok, akik hosszú távon halálra vannak ítélve az ipari civilizáció ellenszelében. A másik oldalon a fennen hirdetett modernizáció, a szekularizmus és európai civilizáció bajnokai fekete selyemingben lépnek elénk, és a legkicsinyesebb sovinizmust képviselik. Graziani Mussolini-pózban (hetykén csípőre tett kéz, felszegett fej) lép be a tiszteletére rendezett estélyre, és a teremben álldogáló túlékszerezett olasz arisztokraták meg a parvenü feketeinges fasiszták karlendítéssel üdvözlik. Velük szemben Omar maga a megtestesült türelem, nyugalom és bölcsesség, és képes az ellenséget is tisztelni, illetve az ellenségben is tisztelni az embert. Omar Al-Muhtart végül elfogták, és 1931-ben felakasztották

Graziani vonásai sokban emlékeztetnek A halál ötven órája Hessler ezredesének karakterére: hozzá hasonlóan hideg, okos, könyörtelen és karrierista. Csak a háború számít neki. A film végén belerúg egy halott beduinba. Graziani a későbbi háborúkban is részt vett. Ő volt az egyetlen olasz marsall, aki a Fasiszta Nagytanács által elkövetett 1943-as puccs után is hűséges maradt a Ducéhoz. E hűség „jutalma” nem is maradt el: míg sok fasiszta tiszttársa megdicsőült a Mussolinivel való szembeszegülés okán, őrá a börtön várt a háború után. Az 1950-es években az Olasz Társadalmi Mozgalom nevű neofasiszta pártban politizált, és annak tiszteletbeli elnökeként halt meg. Megítélése mai napig vitatott hazájában: sokaknak hős, másoknak hidegvérű népirtó. Ellenfelét, Omart viszont egységen tisztelik az arab világban mint antiimperialista hőst, és nem véletlen, hogy a palesztinok lakta Gázában is utcát neveztek el róla.

Gandhi és Jinnah

Muhammad Ali Jinnah, Pakisztán megalapítója szerepel a Ben Kingsley főszereplésével készült Gandhi (1982) című angol-indiai életrajzi filmben, igaz, az indiai muszlim ügyvéd és államférfi, a Muzulmán Liga vezetője, aki minden muszlim nyugatos reformerhez hasonlóan Musztafa Kemál Atatürköt tekintette példaképének, kicsit negatívabb ábrázolást kapott, mint a hindu politikusok (Nehru, Patel). Jinnah úgy lép elénk, mint egy divatos, ápolt világfi, aki arany öngyújtóval gyújtja meg cigarettáját, és lornyon szemüvegén keresztül egy furcsa bogárnak kijáró csodálkozással, no meg enyhe megvetéssel nézi a fehér háziszőttesbe öltözött Gandhit. A későbbiekben pedig a Gandhival való tárgyalások előtt felsóhajt: „Allah, adj türelmet nekem!” Pakisztánban erős visszhangot váltott ki a film torzító Jinnah-ábrázolása. Mindez nem meglepő, hiszen állítólag a hindu nacionalizmus nagyasszonya, Indira Gandhi volt az, aki visszaemlékezésével befolyásolta a filmeseket.

Valójában más visszaemlékezések szerint Jinnah tisztelte Gandhit, és amikor meggyilkolták, akkor úgy emlékezett meg róla, mint a legkiválóbb emberről, akit a hindu közösség adott. Visszatérve a filmhez, Gandhi mindvégig hangsúlyozza, hogy nem csupán a hindukat, hanem felekezetre való tekintet nélkül minden indiait egységbe kíván tömöríteni az indiai önkormányzat (később a függetlenség) zászlaja alatt. Gandhi kijelenti, megfogva Nehru és Jinnah kezét: „A hinduk és muszlimok India két karja.” Gandhi később is számos békülékeny gesztust teszt Jinnah felé, és azzal a kéréssel fordul hozzá, hogy álljon ki az egységes India mellett. Ám a hindu és muszlim tömegek közötti gyűlölködés spontán indulatkitörésekben, lincselésekben tör ki, és ezen a forrongáson már a politikai vezetők sem képesek változtatni.

Háború és béke a hegyek között

Az Arab-félsziget és Észak-Afrika után folytassuk utunkat Közép-Ázsiában. Afganisztán, ez a nagy világvallások metszéspontjában, birodalomalkotó nomád népek országútján elterülő kulturális kohó a maga zoroasztriánus, buddhista, hindu, muszlim, keresztény múltjával, számos kicsi népével mindmáig rejtély a legtöbb nyugati ember számára. Először talán 1971-ben sikerült nyugati filmen megidézni az afgán kultúrát, a Joseph Kessel regényéből forgatott Lovasok című filmmel, amely Omar Sharif főszereplésével készült, és az afgán lovashagyományokat jelenítette meg nagy láttató erővel.

Az 1979 óta sokat szenvedett Afganisztánba kalauzolja el nézőit a Papírsárkányok (2007) című amerikai filmdráma, amely egy afgán származású amerikai orvos és író, Khaled Hosseini könyvéből született. A rendező, Marc Forster két afgán fiú, egy gazdag és egy szegény történetét meséli el. A két gyerek együtt nevelkedik a mából visszanézve elképesztően békés, idilli Kabulban, és együtt eregetik a papírsárkányokat. A háború előtti Kabulban öltönyös urak és felékszerezett, kivágott ruhájú hölgyek táncolnak a vagyonos család partiján keleti zenére. Látszólag tehát minden békés, de a felszín alatt a nemzetiségi és politikai ellentétek pokla fortyog. A szovjet invázió örökre megváltoztatja a gazdag pastu családból származó Amír és a félig szolga állapotú, hazara nemzetségű Hasszán életét. Amír és családja az Egyesült Államokba emigrálnak, Hasszán pedig odahaza reked. Az amerikai beilleszkedés zökkenőmentes a gazdag családnak. Bár az otthoni traumák kihatnak rájuk. Amír apja ellöki az orvost, aki meg akarja vizsgálni, mert az orosz származású, és a szovjet megszállásra emlékező büszke pastu nem fogadja el orosz ember segítségét. Felháborodottan elhagyja a rendelőt, háta mögött a pironkodó, felnőtt Amírral, aki már túl amerikai ahhoz, hogy megértse ezt az indulatot.

Az időközben diplomát szerző Amírt bűntudat gyötri amiatt, hogy elhagyta hazáját és legjobb barátját, ráadásul sötét titkot őriz: tudja, hogy gyerekkorukban Hasszánt egy idősebb fiú megerőszakolta. Hazamegy Afganisztánba, és a Hasszán utáni keresgélés során szemtanúja lesz annak, hogy az ország új urai, a tálibok hogyan teszik tönkre Afganisztán kultúráját, hogyan alázzák meg a társadalmat, és fosztják meg az apró örömtől is (mint például a sárkányeregetés). A film ábrázolását a tálib uralomról sokan érezték didaktikusnak, illetve propaganda-ízűnek. Ám ezt talán kicsit menti, hogy mindmáig nem nagyon került a nyugati közönség elé olyan film, amely hasonló mélységben tárta volna fel az afgán társadalmon belüli viszonyokat. A sors iróniája, hogy a Hasszán szerepét játszó Ahmed Khan Mahmudzada ma menekültként él Svédországban, magát a filmet pedig betiltották Afganisztánban, elsősorban a nyílt színi megerőszakolási jelenetre hivatkozva. Mind a pastuk, mind a hazarák kritikával illették a filmet, mert nem tartották korrektnek azt, ahogyan a Papírsárkányok ábrázolta őket.

Az iszlám témájú filmek fontos missziót töltenek (töltenének) be a nyugati világban, hiszen a filmalkotások a maguk módján képesek lehetnek az előítéletek oldására. Mindenkinek vannak előítéletei. Olyan ember nincs, aki teljesen mentes lenne negatív elfogultságoktól. De ezeket lehet enyhíteni, oldani, és persze erősíteni is. A legjobb ellenszere az előítéletnek a személyes érintkezés. A másik ember megismerése olykor csodát tehet, legalábbis hozzájárulhat a meglévő előítéletek tompításához. Ha személyes érintkezésre nem nyílik lehetőség, akkor a művészet, és, mivel vizualizált kultúrában élünk, különösen a film képes lehet a kölcsönös idegenkedések enyhítésére. A fenti példák talán bizonyítják, hogy lehet jó filmeket találni az iszlámról a terrorizmus tematikájú filmek és ezeregyéjszakai hangulatú mesék, valamint a török szappanoperák mellett (és olykor helyett) is. Valóban kemény – társadalmi érzékenyítésben kemény -, realista alkotásokat.