Mi lett volna, ha a japánok legyőzik Amerikát? Több mint negyven évbe telt, mire Philip K. Dick náci disztópiáját adaptálni merte valaki.

Birodalmi sassal és a császári Japán szimbólumaival kombinált amerikai zászlók díszítették a New York-i metró több kocsiját tavaly ősszel. Az újabban film- és sorozatgyártással is foglalkozó Amazon reklámakciója nem tartott sokáig: a polgármester és a kormányzó nyomására a stúdió abortálta a kampányt.

A felzúdulás hevessége – az Amazon marketingstábjának találékonyságán túl – azt is jól illusztrálja, hogy az alternatív történelmi fikciók közül miért a náci disztópiák a leghatásosabbak. Az amerikai identitás máig megingathatatlan sarokköve a Hitler felett aratott győzelem, az Egyesült Államok ekkor vált hivatalosan is – saját önképe szerint – Európa és a világ megmentőjévé, a mindenkori Gonosszal szembeszálló Jó megtestesülésévé.

Hogy alakulhatott volna esetleg másképp is a történelem, az annyira elképzelhetetlen volt az amerikai mítosz reprezentációjában utazó szórakoztatóipar számára, hogy Az ember a Fellegvárbant, Philip K. Dick adaptációért kiáltó klasszikusát meg sem próbálták filmre vinni. Betűkből és szavakból felépíteni egy olyan alternatív valóságot, amelyben a nácik nyerik meg a világháborút és Amerikát felosztják egymás közt a tengelyhatalmak – kellemesen vérfagyasztó gondolatkísérlet. Valósághű képsorokon látni, ahogy a szabadság szimbólumát, a csillagsávos lobogót és az amerikai hétköznapok ikonikus világát beszennyezik a náci szimbólumok – maga a blaszfémia.

Az Amazon adaptációja a külsőségeket illetően pontosan erre, a sokkhatásra törekszik. A széria készítői látható élvezettel tapétázzák ki az alternatív 1962 New Yorkját és San Franciscóját szvasztikákkal és a megszállás egyéb vizuális mementóival. A hitelesség fogalma egy fiktív múltban játszódó, „mi lett volna ha”-típusú történet esetében nyilván nehezen definiálható, de néhány túlkapást leszámítva – a többségében amerikaiak lakta nyugati parti városok utcáit japán feliratokkal kidekorálni aligha indokolt – sikerült működő, koherens univerzumot teremteni.

Dick könyvének legnagyobb erénye, hogy a feje tetejére állított történelmet képes magától értetődőnek láttatni, és az új, pontosabban az egyetlen világrendet a szereplői a hétköznapok banalitásain keresztül tapasztalják meg. A szamizdatként terjedő regényt, amelyben a szövetségesek nyerik meg a világháborút, ugyanolyan kuriózumként, borzongató anomáliaként fogadják be Dick hősei, mint Az ember a fellegvárbant a mai olvasók. Az írót a másolat és az eredeti felcserélhetősége izgatta a leginkább, és – ahogy szinte minden művében –, a valóság képlékenysége. A történelmi és kulturális implikációkon túl arra volt kíváncsi, hősei miként adaptálódnak az új világhoz, és hogyan alakítják ki a megalkuvás és túlélés belső stratégiáit.

Legjobb pillanataiban a sorozat is képes reflektálni az általunk ismert múlt és az alternatív vízió párhuzamaira – annak idején Dick egyik célja is ez lehetett. Obergruppenführer John Smith (Rufus Sewell) bravúros módon egyszerre testesíti meg a hithű náci és az 50-es évek all-american patriótájának figuráját, ideológiailag karban tartott családja pedig tökéletesen beleillik a kertvárosi idillbe – csak itt nem „Derűs napot!”-tal, hanem „Sieg Heil!”-lel köszönnek egymásnak a mosolygós szomszédok. Smith eleinte egydimenziósnak tűnő figurája ráadásul tovább árnyalódik, amikor két énje, a hithű nemzetiszocialista és a szerető családapa konfliktusba kerül egymással – és hasonló lelkiismereti dilemmákkal küzd két másik kulcsfigura, a japán kulturális miniszter (Cary-Hiroyuki Tagawa) és a Führer ellen forduló magas rangú náci (Carsten Norgaard). A széria másik, hasonlóan ravasz húzása: a regénnyel ellentétben Hitler itt még a Birodalom vezetője, az ő személye szavatolja a békét a japánok és a németek között, eltávolítása majdnem biztos, hogy atomháborúhoz vezetne, a néző így kénytelen a túléléséért drukkolni.

A két médium eltérő szabályrendszere – és a megrendelő nyilvánvaló elvárásai miatt – nem róható fel a sorozat készítőinek, hogy a kultúrfilozófiai eszmefuttatások helyett a betiltott filmszalagok utáni hajszára fókuszálnak. A klasszikus noiroktól Hitchcock kémthrillerein át a Coen testvérek munkásságáig sok helyről idéznek ízléssel, a történet egyes fordulatai ugyanakkor nem méltóak a nagy műgonddal felhúzott kulisszákhoz. Sajnálatos módon éppen a hősszerepre kijelölt pozitív karakterek, Juliana Crain és Frank Frink azok, akik a korábbi, Dick műveit félreértő és vulgarizáló adaptációk sablonjaihoz közelítik a produkciót.

A második évadban dől majd csak el, melyik utat választják az alkotók; a regényeredeti végkicsengésére rímelő finálé mindenesetre biztató előjel.