„Untig elég volt egyszer.” (Hazlitt)
Van-e élet a halál után? Egy hollywoodi filmben, Flatliners (Egyenesen át) a címe, orvostanhallgatók nagyfeszültségű árammal repítik magukat a klinikai halálba (és vissza), hogy megtapasztalják, mi is van odaát. Hatvan évvel ezelőtt Houdini, a legendás szabadulóművész még lényegesen egyszerűbb technikával próbálkozott, megígérte feleségének, hogy halála után egy titkos jelszóval üzen neki, ha van túlvilág. Az özvegy tíz évig várt az üzenetre, mígnem kénytelen volt beismerni, hogy a legnehezebb mutatvány nem sikerült, „lehetetlen a túlvilágról visszatérni”. (Az esetet természetesen megfilmesítették.) Mindkét módszer eredeti, csak a kérdés nem az. Rázósabb lett volna azt firtatni: van-e élet a halál előtt? Az etruszkok még így kérdeztek. Ezért heverészhettek mosolyogva terrakotta szarkofágjaikon. Jöhet akármi: éltek. Mi, nyugtalan XX. századi lelkek, már a halál után sem élünk, örökösen visszajárunk az elszalasztott tett színhelyére. Nem csoda. Az evilággal együtt a túlvilág is összeomlott. Nincsenek már nagy bűnösök, nincsenek már emberforma szentek. Kong az ürességtől a Pokol és a Mennyország. Miről írhatna ma túlvilági útikalauzt Dante? A szürke és túlzsúfolt Purgatóriumról nyilván nem volna kedve. A túlvilági váróterem ma ugyanolyan unalmas, mint az evilági üzlet.
Hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy a hollywoodi kísértetek a régi világ, valami ősi, méltatlanul sutba dobott emberi tudás utolsó hírnökei, pedig a kísértetek kihaltak, amikor a mozi megszületett. A film „a nagyváros szimfóniája”, és a nagyvárosi emberé. A metropolis kísértete másfajta kísértet, mint amilyen a faluvégi temetőkben vagy az ódon skótföldi kastélyokban tanyázott. Régen a halott családtag (vagy az ádáz ellenfél) kísértett. A halott, míg el nem feledték, élt. És ha valaki volt életében, hát sokáig nem feledték. A modern kísértet nem az emlékezetből lép elénk. A XX. századi fantom névtelen kísértet. Se fia, se borja senkinek. A zombi szegény, névtelen nulla odalent is, akárcsak idefent.
Minden korszakot a maga szelleme kísért. Amikor a modern ember rácsapta a kaput a túlvilágra, a halálfélelmet szabadította magára. A vallás a halált belekomponálta a kép kellős közepébe. Az élet, a pusztulás, a túlvilági lét hármas aktusában a halál múló esemény, gyors átkelés. A modern ember számára a változtathatatlan vég. Minden gondolatunk arra lejt, minden magasba törekvésünk odahanyatlik. A régiek szelleme a pokolból jött vagy a mennyből, a modern idők kísértete sohasem jutott a síron túlra, az oszladozó test a végső nyughelye. A mi kísértetünk haláldémon, a Halál megtestesülése.
A halálnak pedig azért kell megelevenednie, hogy úrrá lehessünk rajta. A vámpír- és a zombifilmmel nem magunkat akarjuk megijeszteni, hanem a halált. A testet öltő halált ugyanis el lehet pusztítani. A vámpírokon és zombikon mindig úrrá lesznek az élők. A kötelező dramaturgia szerint az amatőr vagy profi szelleműzők a film utolsó negyedórájában kifüstölik a szellemeket a kísértetjárta házból.
A kihegyezett karónál és a tűznél is jobb védelmet nyújt a nevetés. Amikor William Castle előírja, hogy filmje, a Ház az elátkozott dombon (1958) vetítése közben egy óvatlan pillanatban 12 láb magas, reflektorfénnyel megvilágított csontváznak kell előugrania a vászon mögül, nem a nézők rettegését akarja fokozni, hanem a grand guignolnak hódol. A Ghost 13 (13 szellem) háromdimenziós vetítésén (1960) Castle még tiszteletlenebbül bánt a szellemekkel, ha a gyengébb idegzetű néző a piros színszűrő helyett a kéken nézte tovább a filmet, eltűntek szeme elől a rémalakok.
Persze mindez csak halovány visszfénye az egykori karneváli hangulatnak, a halálon nem tudunk már vaskosan röhögni, legfeljebb csak félszegen mosolyogni. A horrorfilmeket nézve az öntelt halál helyett többnyire csak a szerzőkön nevetünk.
A halál a nagy Ismeretlen; a kísértetfilmben minden túlontúl ismerős. Nemcsak a vámpírok, a zombik, a kísértetjárta ház is. Élet és halál kapuja lévén, a két világ találkozásának örökös színhelye. Nincs már egyetlen titokzatos szöglete sem. Amikor követjük a Salem végzete (1980) amatőr szelleműzőit a vámpírlakta Marston-házba, legfeljebb azon izgulunk, hogy valamelyik rémüldöző áldozat el ne röhögje magát a felé imbolygó vérszívók láttán. Nincs az a rendező, aki a legrettenetesebbet megjeleníthetné, önnön halálfélelmének ki-ki maga a legjobb látványtervezője. Adrian Lyne túlvilági utazása (Jákob létrája) éppen attól lesz horrorisztikusabb a legvéresebb zombifilmnél is, hogy benne minden egyes rémalak, minden lélekvesztő veszedelem a halálba zuhanó főhős víziója. Vele azonosulva, mi is rettegünk. De hát ez már nem is kísértetfilm, az ezidőtájt a Szellemirtóknál tart, vagyis eljutott a műfaj utolsó állomásához, mesévé szelídült. Ivan Reitman film- és rajzfilmsorozata szombat reggeli gyerekcsemege, semmi köze nincs már halálhoz, pusztuláshoz.
Magunkra maradtunk a halálfélelemmel? 1990 egyik legnagyobb kasszasikere egy szellemfilm. A Ghost két hónap alatt 150 millió dollárt hozott a Paramountnak. Azt hihetnénk, a műfaj újraéledt, de hát a Ghost nem diadalmas folytatás, hanem megsemmisítő fordulat. Annak az irányváltásnak a betetőzése, amely már a Poltergeistben (1982) elkezdődött. A Poltergeist ugyan még ízig-vérig szellem-horror volt, de először mutatott némi „filozofikus” hajlandóságot. Nem a kísértetjárás tényét igyekezett bizonyítani, mint az Entitás vagy az Amityville-i rémség (mindkettő „true story”), hanem elborzadva fölötte, okait is kereste. Ebben a filmben azért jönnek elő a zombik és a halál sárkányai, mert a filmbeli kertváros, Cuesta Verde bűnös módon egy temetőre épült. Ennek a helynek a lakói nem tisztelik a múltat, és – ha a „jövő a másvilág”, mint a halálutazó Hajas Tibor írta – nem becsülik a jövőt. A jelen múló zátonyán szorongnak. Ha nincs túlvilág – sugallja a Spielberg–Hooper produkció – bármilyen rémség megtörténhet.
Ha nincs túlvilág, újra ki kell találni. A Ghost amúgy érthetetlen sikerének ez a titka: visszaállítja jogaiba a másvilágot. És – ami ebben a legfontosabb – ezzel újra rendet teremt idelent is. Aki evilági életében jó volt, mint a film főhőse, annak lelkét halála után fénypelyhecskék emelik lágyan az örök világosságba, aki gonosz dolgokat művelt, azt nyívó fekete árnyak vonszolják magukkal az alvilágba. Ilyen ókeresztényi egyszerűségű és kenetteljes túlvilágfilmet utoljára a negyvenes évek elején lehetett látni (Az élet csodaszép; A mi kis városunk). A yuppie-nak, Amerika új urának, láthatóan elege van az ördögűzésből, az okkultizmusból, Új-Hollywood dohos sírköltészetéből. Visszavágyik a tiszta és egyértelmű polgári túlvilágba. A Ghost-tal kísértet járja be Amerikát, Ó-Hollywood kísértete.
Schubert Gusztáv szövege először a Filmvilág 1991 januári számában jelent meg.
