Miközben az idézőjeles, összekacsintós nosztalgiára építő retró egyre önismétlőbb és unalmasabb, a nyílegyenes időutazás bizony nagyon jól tud esni az embernek. A Rendes fickók pontosan olyan, mintha a forgatókönyv valamikor a Halálos fegyver és Az utolsó cserkész között íródott volna, ami egy Shane Black-filmmel kapcsolatban igen komoly dicséret. Na jó, a hangsúlyváltások élénkebbek, a színészek önkritikusabbak és a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján ennyire még nem volt jellemző a vicces önreflexió, de ezeket leszámítva telivér buddy akcióvígjátékot kapunk, remek karakterekkel és dumákkal. Nem kacskaringózunk a különféle műfaji előképek között, nem várnak ránk meghökkentő metacsavarok és a steril CGI-orkán is elmarad, itt bizony mindent a két főhős közötti kémia működtet. A klasszikus képlet újrapörgetése hatásos, a nagy dobásnak szánt produkciók között az oldschool szórakoztatás kimondottan frissítőleg hat.
A Rendes fickók felvezető reklámkampányában azon élcelődtek, mennyire kilóg a film az aktuális kínálatból. Nem franchise, nem folytatás és nincs mögötte valami bejáratott brand, Joel Silver producerlegenda le is ordítja Russell Crowe és Ryan Gosling fejét, hogy sürgősen találjanak ki valamit, amivel felhívhatják magukra a figyelmet. Bár tényleg nincs mögötte vonzó márka és papíron valóban eredeti ötletről van szó, ez azért csak részben helytálló megállapítás. Ez a film esszenciális Shane Black, a tőle megszokott alkotóelemekből, csodálatos sűrűségben, óramű pontossággal összeillesztve. A masszív „shaneblackség” az átlagnéző számára persze nyilván nem sokat mond (nem véletlenül teljesített a kasszáknál a vártnál rosszabbul odaát), de aki ismeri és szereti az író-rendező munkásságát, az tökéletesen érti, miért annyira vonzó az előbbi szókapcsolat.
Adott egy kacskaringós nyomozás, a hullák száma nő és a szálak is egyre magasabbra vezetnek, itt minden a két címszereplőn múlik. Black persze izgalmasan szövögeti a sztorit, erőteljes akciószekvenciákat ékel be és néha egészen őrült fordulatokkal operál, a kacskaringók és szabályszegések a megfelelő karakterek nélkül fabatkát sem érnének. A piás, cinikus magánnyomozó és a jószívű verőember kettőse kifogástalan találat, ahogyan az őket megformáló Gosling/Crowe összepárosítása is nagy ötlet. A töketlen, néha elképesztően idióta March (Gosling) vibráló ellenpontja az idősebb, megfontoltabb és brutálisabb Healynek (Crowe). Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a két férfi között valamiféle barátság alakul ki, és az eset megoldását is az ellentétes személyiségüknek, no meg a szerencsének, a bénázásaiknak és March kotnyeles lányának köszönhetik.
Ha valaki a fentiek fényében esetleg egy kiszámítható, kedélyes múltidéző akciókomédiára számít, meg fog lepődni. Shane Black valóban a már bevált hozzávalókat és a jól bejáratott receptet használja, de az arányokat és a fűszerezést jelentősen módosítja. A történetvezetés jóval rakoncátlanabb, az erőszak kíméletlenebb, a poénok morbidabbak, mint a hollywoodi átlag. Itt bizony hullanak az ártatlan járókelők és szomszédok, a gyerekek mocskos szájúak és a hőseink is gyávák, önzőek vagy egyszerűen csak lusták. A sztori fordulatai egészen pofátlanok, a véres leszámolások a szürrealitás határán táncoló burleszkbe csúsznak, a sziporkázó párbeszédek néhol verbális akrobatamutatványként funkcionálnak (legalábbis a szinkron alapján, de erősen kétséges, hogy eredeti szövegek gyengébbek lennének).
A film számos ponton látványosan támadja az uralkodó hollywoodi normákat, rámutatva a mögöttük lappangó képmutatásra. March már-már kiáltványszerűen szívja a cigarettákat, a tizenhárom éves lányát egyenrangú félnek tekinti és itt még egy pornóról is kiderülhet, hogy valójában felforgató gerillaművészet. Nixon vagy Hitler ugyanolyan humorforrások, mint az ingyenpia vagy az elbaltázott rajtaütések. A Rendes fickók ellenállhatatlan báját pontosan az adja, hogy végig olyan dolgokon szórakozunk, amelyekről valahol mélyen azért tudjuk, hogy nem illene. Elméletileg kifulladtak már az össze nem illő haverokkal operáló akcióvígjátékok, mégsem unatkozunk. Megkedveljük ezt a két modortalan fickót, röhögünk a tapló beszólásaikon és nagy élvezettel figyeljük, ahogy Gosling letolt gatyával próbál becsapni egy vécéajtót. Egy olyan mezőnyben, ahol patikamérlegen méricskélik, aprólékosan átgondolják és a szélesebb célközönség kétes illúzióját követve kilúgozzák a filmeket, Shane Black régi vágású pimaszsága felszabadító élmény.
