Gerard Butler a 300 óta még mindig óriásira tudja nyitni a száját üvöltés közben, Nikolaj Coster-Waldau végleg letette a voksát a hol bárgyú, hol szofisztikáltabb, de véletlenül sem magasröptű fantasyk mellett, az egykor még kultfilmekkel jelentkező Alex Proyas rendezői renoméja pedig két évtized leforgása alatt teljesen mattra kopott.
Az ismeretlen Drakula és Az utolsó boszorkányvadász íróduettjének legújabb agyszüleményét, az Egyiptom isteneit az emberi tényező szemszögéből vizsgálva a fenti, sajnálatos megállapításokra juthatunk, márpedig ezúttal különösen fontos elhatárolni ember és gép munkájának az alkotás folyamatában betöltött szerepét.
Proyas látványorgiája tudniillik a CGI legsötétebb bugyraiba tett alámerülés, melynek egyes jelenetei láttán olyan érzésünk támadhat, mintha Hollywood béta verziójú blockbuster-generátorának gigabájtokban mérhető mellékterméke csapódott volna ki a gyöngyvásznon.
Egy jó fantasynek legalább olyan fontos alappillére a szemet kápráztató látvány, mint a kalandokban bővelkedő, nem egyszer túlzásokra építő sztori. Ha nagyjából a helyükön vannak az arányok, a műfaj rajongói hajlamosak szemet hunyni a történet helyenkénti megbicsaklásai, vagy az elszállt víziók fölött. Igen ám, csakhogy amennyire elárasztja a filmipar a világ mozitermeit az agyafúrtságuk mellett tetszetős csomagolásba is bújtatott sci-fikkel, olyannyira bánik szűkös kézzel a közönséggel, ha történetesen egy sárkány és a köré felhúzott sztori koherens megjelenítéséről van szó.
Nem állítom, hogy Frank Miller zseniális képregényének, a 300-nak adaptációja tehet mindenről, mégis Zack Snyder pályafutásának egyik első nagy dobása jelölte ki a helytelen irányt, amiről azóta is képtelenek letérni a hasonló témához nyúló alkotók.
Paradox mód az álmodozások műfajában nem volt és valószínűleg nem is lesz egyhamar álmodozások kora, addig legalábbis biztosan nem, ameddig nem zuhan el zsinórban 3-4 hasonszőrű film a kasszánál. Mindenféle kárörvendés nélkül, kizárólag a műfaj megújulása szempontjából adhat bizakodásra okot, hogy az Egyiptom istenei ritka gyenge nyitást produkált, de ez köszönhető egyrészt a vele párhuzamosan futó Deadpool világkörüli tündöklésének, illetve a vasárnapi Oscar-gálának, amely előtt nyilván sokan pótolták inkább valamelyik felkapott filmet, semmint hogy beüljenek egy, az ókori Egyiptomban játszódó videojátékra.
A történet írói Ré napisten gyermekei, az Egyiptom fölött uralkodó Ozirisz, valamint fivére, Széth, a sivatag, káosz és vihar istenének viszályával csapnak bele a levesbe. Elérkezik az idő, amikor Ozirisznak át kell adni a hatalmát fiának, Hórusznak (Coster-Waldau), aki addig amolyan playboy-deitásként tengeti dolgos hétköznapjait. Széth (Butler) azonban a koronázás napján megérkezik privát hadseregével, leszúrja Oziriszt, megvakítja Hóruszt, majd saját magát kiáltja ki a Nílus-menti birodalom új urának.
Isten se tudja, meddig fajulnának a dolgok, ha nem lépne be az egyenletbe a nép egyszerű gyermeke, Bek, aki ugyan nem hisz az istenekben, meggyilkolt szerelme, Zaya viszont annál inkább. Proyas Aladdinja végső kétségbeesésében felkutatja a száműzetésbe vonult Hóruszt, és ahogy az egy hitetlen tolvajtól természetes, ráveszi őt, hogy segítsen Zaya feltámasztásában. Cserébe ígéretet tesz rá, hogy kifosztja Széth kincseskamráját és visszaszerzi a leáldozott isten mindentlátó drágakő-szempárjának hiányzó darabját. Ahogy azt korábban jeleztem,
egy-két túlzás még beleférne, elvégre fantasyről van szó. Az viszont nagyon hamar unalmassá válik, hogy a Bek-Hórusz párosnak – kiegészülve utóbbi szerelmével, Hathorral, a szerelem és termékenység istennőjével – minden összejön, mintha folyamatosan hatosokat dobálnának.
Nikolaj Coster-Waldau, a Trónok harca ikonikus alakjának részvétele cseppet sem zavaró a történetben: a Fejvadászok című kitűnő, néhány éves skandináv krimi akkor még szintén kitűnő főszereplője – úgy tűnik – végérvényesen megtalálta a helyét a történelmi kosztümök vagy a különböző kézifegyverek társaságában.
Gerard Butlerért már nagyobb kár, a legfájóbb veszteség azonban kétségtelenül az az Alex Proyas, aki anno tető alá hozta James O’Barr A hollóját, és aki (akkor még) szépreményű auteurként a kultfilmek státuszába emelte ’98-ban készített, remekbe szabott zsánerturmixát, a sci-fi-, thriller-, horror- és noir elemekkel egyaránt gondosan megpakolt, nem csak nevében, de tónusában és hangulatában is sötét Dark Cityt. Közel húsz évvel későbbi munkája, az Egyiptom istenei sajnos nem több, mint egy bájtokban és herzekben tocsogó, infantilis mesefilm, melynek még talán a tizenkettes karikára sem volna szüksége, ha nem mászkálnának benne lengén öltözött istennők.
