A Saul fia Röhrig filmje is. A haszid hagyomány felől nézve a film rejtve maradt jelentéseit is megláthatjuk.
A nagyapámat megölték Auschwitzban. Állítólag már a vonaton meghalt. A Pester Lloyd, a legnagyobb akkori (német nyelvű) napilap felelős szerkesztője volt. Az ikertestvére viszont párizsi tudósítóként elmenekült Amerikába. Ott egyetemi oktató lett és a tanítványai közt volt Kissinger, a későbbi külügyminiszter. Kissinger akkor húszéves önkéntes volt az elnöki hivatalban, az Oval Office-ban. Amikor megtudta, hogy a nagybátyám Freud lapjába is írt, megkérte, hogy a freudi elmélet alapján elemezze a náci napilapokat az Elnök számára. Az volt az elemzés fő konklúziója, hogy a nácik apai erőszak áldozatai. Ezért gyűlölik az apjukat – de mivel ezt el kell fojtani, ez a harag az Atya (isten) népére, a zsidókra lesz áttolva, vetítve. Emiatt van az, hogy a szélsőjobboldali nézetek középpontjában a szexualitástól való rémület áll. Mert valójában vonzódnak a férfiakhoz, apahiányos módon. A harag abból ered, hogy ezt érzik, de közben a távolságot tartaniuk kell az apákkal és a pótapákkal, a férfiakkal, hiszen az erőszak nyelvén értenek csak. Ebből következik a terápia útja (amelyet az 1910-es években Ferenczi Sándor vetett fel Freudnak) : az erotika-mentes érintés. A páciens „belső elhagyott gyermeke” érintést igényel és ezt meg kell kapnia. Az erotika-mentesség azért fontos, mert a belső gyermek nem tudja értelmezni a szexet – illetve erőszaknak értelmezi.
Statisztikák bizonyítják, hogy amióta dekriminalizálták a nemi viszonyokat, s nem büntetik a hagyományosan tiltott verziókat sem, például az azonos-neműek kapcsolatát, egymás érintését, azóta kevesebb paranoiás tünettel jelentkező beteg van a rendelőkben. Ha lassan is, de visszaszorul a szélsőséges fajgyűlölet, illetve már náluk sem divat a nyílt erőszak hirdetése. Természetesen a szex veszélyes drog lehet mindenkinek, a heteróknak is. A lényeg az, hogy az érintést, a szülői elfogadás gesztusnyelvét megkapják az emberek és ez valóban gyógyító hatású hosszabb távon. A Freud elleni támadásokat összefoglaló tudós, Adolf Grünbaum megállapítja könyvében, hogy az egyetlen freudi felfedezés, ami külső bizonyítékokkal is alátámasztható, az a paranoia (aminek egyik alfaja a xenofóbia, az idegengyűlölet) és a homoszexualitás kapcsolatának leírása.
Mivel értesültem a Soá-túlélő nagyapám testvérétől arról, hogy csak a tömeges terápiás mozgalmak elterjedése oldja majd meg sok nemzedéken át a szélső konzervatív nácik és a baloldali liberálisok évezredes küzdelmeit, nem tudom azt gondolni, hogy a felvilágosító gesztusok elegendőek, bármennyire szükségesek. Ha újra és újra elmesélik (könyvben és filmben), hogy kegyetlenségek történtek a múltban, attól még a lelki-sérültek, akik erőszakban nőnek fel, továbbra is homofób paranoiásak és harag-addiktok maradnak.
Szinte véletlenül ültem be a Saul fiára, egy ismerősöm szólt, hogy van egy jegye és elmentem. A mellettem lévő szék üres volt. Aztán leoltották a villanyt, beosont egy árnyék és mellém ült egy szakállas ember. A Röhrig volt. Mikor látta, hogy én vagyok a szomszédja, odasúgta: „Elmentettem a blogodat.” ..A blogom (orgcosmic.wordpress.com) a Zohárról szól és Röhrig volt az egyik első ember, akitől erről a régi zsidó könyvről hallottam. A Zohár úgy értelmezi a Bibliát, hogy az egy belső, lelki történet. Nem a való világban menekülnek a rabszolgák, hanem belül, a képzeletünkben. Az Egyiptom helyett olvassunk Ego-pontot. Az Izrael helyett Ész-Ráélt. És mondjunk az Ég helyett Anyát, a Föld helyett Vágyat és így tovább. Érzelmi fogalmakkal, családtag nevekkel és testrészek neveivel helyettesíti a biblia történeteinek fő szavait. (Azért van erre szükség, mert csak úgy lehet évtizedeken át – vagy évszázadokon át – megtartani a napi Biblia-olvasás szokását, ha vannak technikák a szöveg egyéni újraértelmezésére. Más irányzatok ugyanezt érik el a számok és a betűk azonosságából adódó kódokkal.) Freud könyvespolcán ott volt a Zohár, és egyik első páciense egy haszid Rebbe volt.)
Az sem véletlen, hogy miután Röhrig Géza egy hónapon át minden nap elment Auschwitzba a lágermúzeumba, hogy meditáljon és verseket írjon, feldolgozza a nagyszülei (mostoha-nagyapja) szenvedését, utána első útja Izraelbe vezetett és évekre ott maradt s attól kezdve haszid lett, azaz hagyományőrző zsidó. A haszidok abban különböznek a modernista (reformista és nálunk a nyugati konzervatívhoz hasonló neológ) zsidóktól, hogy nem vesznek át minden nyugati szokást. A férfiak például csak férfiakkal táncolhatnak, és egész nap tanulniuk kell, ami közben állandóan együtt vannak a fiúk és a férfiak, a térdük vagy a hátuk összeér. És a Zohárt is tanulják a Biblia értelmezései között. (Egyes csoportok erre fókuszálnak). Kivételek vannak, de a statisztika szerint az addiktok (akár a szex terén is) ritka kivételnek számítanak e csoportokban.
Sajnos a náci paranoid homofóbia, amely tehát a családi erőszakban gyökerezik, a legjobban éppen a vallásos (azon belül a haszid) zsidókat gyűlöli, mert ott a családokban tilos az erőszak és ennek az a kulcsa, hogy a férfiak erotika-mentes érintésben (azaz apai elfogadásban) nőnek fel.
A zsidó vallás fő újítása a korabeli, „örök körforgást” hirdető vallásokhoz képest éppen az, hogy mostantól nincs emberáldozat: nem öli meg Ábrahám a fiát, holott minden környező népben évezredek óta kötelező volt az elsőszülött feláldozása és megevése. És nincs korlátlan elnyomás, a rabszolga sem dolgozhat heti egy napon, a szombaton. (A „sabbath” ülést, pihenést jelent.) És ötven évenként kötelező felszabadítani a rabszolgákat.
Ez a vízió az empátia, a szeretet fokozatos terjedéséről nagyon mély optimizmust fejleszt ki. Talán ezért mondja Röhrig, hogy igaza van Kertésznek: Auschwitzban is lehet boldog az ember. Ezért gyűlölik ősidők óta a lelkisérült erőszak-nevelt harag-addiktok (az egyiptomiak, a babilóniaiak, a perzsák, a görögök, a rómaiak, a pápisták, a nácik, a szovjetisták) a zsidókat, akiknek neve, a Jehodi (a „hála népe”) a Jövő Hódolóját jelenti. A szeretet hirdetői. És gyakorlói. (Persze nem egyénileg mind: épp a magas ideál még alá is húzza, ha egyesek – sokan – nem felelnek meg saját ideáljaiknak. Mindig vannak gonosz zsidók is, akik megkönnyítik a náciknak a gyűlöletet.)
Ezt a filmet nagyon fogják gyűlölni a nácik. Mert gyógyító hatású.
Az egyetlen eset, ahol a filmben egy náci és egy zsidó közel kerül fizikailag egymáshoz (az ütéseken túl), amikor egy náci tiszt az orvosi szobában a gyerekét kereső Röhriget kigúnyolja azzal, hogy táncolni kezd, karikírozva – nőiesnek ábrázolva – a haszid táncoló zsidókat. És Saul/Röhrig akkor beledugja a karját a csípőre tett kézzel integető náci karjába, mintha együtt akarna vele táncolni. A tiszt persze durván ellöki.
Nem lehetett egyszerű Nemes Lászlónak rátalálni Röhrigre. Hiszen először nem főszereplőnek akarta. Aztán egyszer Gézának impróznia kellett egy másik szerephez. Felkészült a témára, elolvasott egy könyvet a Sonderkommandósok interjúival (Greif könyvét) és abból idézett eseteket, ahogy kiszedik az aranyfogakat például és napi 12 órában súrolják a vért és fekáliát a padlóról... Másfél óráig monoton hangon mesélt erről. (Talán mesélt arról az emberről is e könyvből, Piccolóról, aki mindig csak a gyerekek holttestét vitte: a karjában, nem a földön húzva.) És mikor a végén felnézett, a stábban mindenkinek folyt a könnye. Szóval ez nem egy véletlen. Ebben benne van, hogy árvaházban (intézetben) volt gyerekkorában és pont egy zsidó családhoz került adoptálásra, ahol igazi pótapja lett a nagypapa, hogy mindig lázadt (punk-zenekar), és mindig vonzotta a vallás, és nem akart belépni a KISz-be, és csak a lengyel szakon nem kértek KISz ajánlást, és onnan kiküldték, hogy fordítson, és Krakkóban élt, és ezért, bár húzódozott elmenni Auschwitzba, annyira megragadta, hogy eltölthetett egy hónapot a lágerben (a múzeumba naponta elment). Onnan egyenesen Izraelbe ment a haszid közösségbe. Ahogy mondja egy interjúban Leonard Cohen-t idézve: az ember életének a sebeiből fény támad. De ez is a Zohár tanítása.
Mivel az auschwitzi áldozatok többsége a hagyományőrző haszidok közül került ki, evidens, hogy csak egy gyakorló haszid játszhatta el a főszerepét. Röhrig nem színész ebben a filmben. Hanem egy haszid. Mivel a nácik családi-erőszak mániás homofóbiájának a való világban a legélesebb ellentéte a zsidó haszid férfiak és fiaik egymáshoz való érintésben gazdag (erotikamentes) viszonya. Az erotika-mentesség azért fontos, ismétlem, mert a belső gyermek nem tudja értelmezni a szexet – illetve erőszaknak értelmezi. Mióta a terápiákban az emberek újra felfedezik az absztinenciát (ami minden addikt vagy kényszeres betegség ellenszere lehet) lassan rehabilitálódik a hagyományos vallások (részben) szex-korlátozást, vágy-szűrést követelő víziója az emberi életről. Ezért van, hogy a pszichoterápiás elméletek legősibb forrása, a zohárista kabbala ma sokkal erősebben terjed, mint valaha. Az etnocentrista és vallás-centrikus zsidóság helyét egy csoport-terápikus szemléletű új képződmény veszi át, amiben az etnikai zsidók, a betértek és a keresztények vagy vallástalanok is helyet kapnak. (Ezt egy látogatás bármely zsinagógában megerősítheti.)
Nekem tehát a nácik megölték a nagyapámat és ezt az anyám lelkileg sosem heverte ki, és ezért az anyám engem is beadott egy intézetbe csecsemőként. Azt gondolom, hogy van itt egy egész nemzedék, akikkel ez történt – a harmadik-negyedik nemzedékig érezhető a mindenkori kollektív traumák, sebesülések hatása. Röhrig több interjúban is elmesélte állami gondozott voltából adódó fiatalkori lázadásait.
Rajta kívül a nyolcvanas évekbeli pesti avantgárd vezető alakjai – akik a maguk korában nem voltak híresek, csak egy szűk körben – mint Halász Péter, Erdély Miklós, Hajas Tibor, Bódy Gábor, Jeles András, mind olyan zsidó vagy fél-zsidó családokból származnak, ahol egyik vagy másik szülő nem volt jelen a családban. A Saul fia alkotóival is ez a helyzet, a szüleik vagy a nagyszüleik átmentek ezen az életveszélyes korszakon, aztán megküzdöttek a szovjet rendszer tiltásaival. A diktatúrák egyik következménye a rengeteg csonka család. És nagyon sok a harag-addikt. Aki folyton kiabál a gyerekeivel. Sose mutatja ki a szeretetét. Nem ér hozzá például. Pedig a gyereknek az érintés azonos az elfogadással. A lélektan szerint a szülői odafigyelés kulcskérdés a gyerek érzelmi és értelmi fejlődésében. Az én családomban már az apám is árva volt, nem ismerte az érintésnek a fontosságát. És másutt is ezt láttam. Röhrig egy interjúban elmondta, nem csak ő, hanem a rendező és az operatőr is megszenvedte az elfogadó apa hiányát. Nem vitatom, hogy jóakaratú és akár szerető szülők is lehettek elvétve abban a nemzedékben, de a kritika és a nem-elfogadás gyakoribb gesztus volt, mint az ellenkezője, az volt a korszak mintázata. És még ma is ez a korparancs.
Ezért döbbenetes, ahogy ez a film rá-zoomol arra, ahogy egy apa igenis törődik a fiával. Végig hordozza Röhrig a filmben a halott gyerekét. És ezért fontos, hogy (freudi) lélektani szempontból az apa-fiú sérülés a kulcsa a nácik gyűlöletének.
Jogos a filmszakma egyértelmű lelkesedése a Saul fia filmnyelvi újítása kapcsán. (Hogy egyetlen emberre fókuszál végig, hogy folyamatosan mozog a kamera és kicsi a képmező.) Ennek a filmnyelvi újításnak azonban az alapja az, hogy a főszereplő ráfókuszál a halott fiúra. Ez a haszid Röhrig érzelmi innovációja. És mivel sokmillió embert elhagy vagy megver az apja, a szívünkben legbelül mindannyian ilyen halott fiúk vagyunk, és mind arra vágyunk, hogy egy apa a karjába vegyen végre.
Kozma György
Fotó: Herman Ildi
