A Káin gyermekeinek vízjele az elkárhozottak iránti részvét.
„Itt az ördög harcol az Istennel, és az emberek szíve a csatatér.” Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek
Káin gyermekei – magyar dokumentumfilm, 2014. Rendezte: Gerő Marcell. Írta: Gerő Marcell és László Sára. Kép: Kiss Rudolf Péter. Zene: Dominique Gadmer. 104 perc.
Vetítik: HBO 2 - Szombat (február 6.) 13:30
Monory Mész András a rendszerváltozás előtt forgatta le a Magyar Népköztársaság Tököli Fiatalkorúak Büntetés-Végrehajtási Intézetének 12-es körletében a hajdanán betiltott, mára szubkulturális kultfilmmé lett a Bebukottakat. (Koltai Ágnes: A félelem senkiföldjén, Filmvilág, 1989/1. A teljes kritika itt olvasható.) A Torinói Filmfesztiválon a legjobb külföldi film díját elnyert, eztán hazánkban hangos botrányt keltett doku – melynek szerkesztő-riportere Mihancsik Zsófia – hat elítéltet szólaltatott meg, köztük az apagyilkos Pásztor Pált, akinek kriminális története ihlette meg Sopsits Árpád Céllövöldéjét. Gerő Marcell és a társszerző-producer László Sára kétéves, állhatatos kutatás után talált rá az 1985-ös, a YouTube-on és az Indavideón is elérhető előzményfilm szereplői közül Pásztorra, a nevelőjét egykor az otthonában megölő Nagy József Gáborra, és Barcsai Zsoltra. A 62. San Sebastian-i Nemzetközi Filmfesztivál New Directors-szekciójának versenyfilmje, amelyet a 11. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon a Diákzsűri különdíjjal honorált, arra fókuszál: mi lesz a megbélyegzettel a szabadulása után?
A magyar-francia koprodukció vizsgálódási és szemléletmódja gyökeresen ellentétes a Balázs Béla Stúdióban, a Soros Alapítványtól kapott „dugi”-videókamerával elkészült, hamisítatlan egzisztencialista mozgóképpel, amelyből részleteket is beékeltek az opusba. Míg Monory Mész szenvtelenül regisztrált, Gerő a csillapíthatatlan, bénító-meddő düh, a zsigeri brutalitás, az öngerjesztő erőszak mögött megbúvó személyes okokat keresi; eljárása egy terapeutáé, aki hisz a nyílt empátiában. A Káin gyermekei vízjele ezért az elkárhozottak és az elátkozottak iránti részvét, amely képes kiiktatni a nézőből az ítélkezés ösztönös mechanizmusát. A diabolikus Bebukottak közönyös, nihilista, érzéketlen, a világgal (ki)engesztelhetetlen haragban álló kamaszfiúi riasztóak, sőt taszítóak. „Az egész Földet elpusztítani, de hát ez lehetetlen (…)”, „Elég egy város víztárolójába egy kiló ciánkáli” – így a szabadulással kapcsolatos, nyugtalanító fantazmagóriáiról a tizennégy éves, láncdohányos József/Gábor, és a borotvapengék („karácsonyfa”) lenyelésében rutinos, kényszeresen vihogó, többeket Steve Buscemire emlékeztető Zsolt. Három évtized múltán az előbbi a vasútállomás melletti konténerek alján szedegeti össze a szelektív hulladékot, pécsi hajléktalanként. Nem robbantott föl házakat, rendőrségi épületeket. Nem tett egyetlen nőt sem boldoggá. Tíz forintot dob ki neki az automata öt aludobozért.
A tizenöt esztendősen az ittas anyjával részegen „kikezdő” haverja, később az anyja társa életét kioltó Barcsai a debreceni Kenézy Gyula Kórház Felnőttpszichiátriai Osztályának gondozottjaként beszél önmagáról úgy, ahogyan a Bebukottak láttán sosem hittem volna, hogy képes lehet rá. Választékos, elemző, intelligens, önreflexív, miközben a trió tagjai közül az ő belvilága a legtitokzatosabb és a legrezerváltabb – szinte áthatolhatatlan. Dr. Paul Andrews evolúciópszichológus tárta föl, hogy a pontos, aprólékos problémaanalízis képessége a depresszió egyik pozitív, építő hozadéka. Meglehet, esetünkben is részben erről van szó. Azaz, a börtönökben ez idáig közel tizenhét évet letöltő Barcsai sokat rágód(hat)ott a múltján, a sorsán. Ellentétben a – látszólag – kevéssé tépelődő többiekkel. A fedél és munkanélküli Nagy eleinte ingerlő vegzálásnak tekinti a sebtében leordított Gerő (meg a stáb) puszta jelenlétét is. A film középpontjába helyezett, a Borsod-Abaúj- Zemplén megyei Gelej faluban élő Pásztor pedig mintha tabusította volna a számára (is) máig megmagyarázhatatlan, hírhedett gyilkosságot, és annak következményeit. Amely tettről idővel kiderül, korántsem volt action gratuite.
Gerő Marcell visszaadja a rég’ elvesztett, és/vagy sosem volt méltóságot a pária-létbe beleragadt, valószínűleg véglegesen kisiklott anti-hőseinek. Figyel, kíváncsi rájuk, és a legközelebbi hozzátartozóikra. Igyekszik öntudatra ébreszteni őket, (ön)felmentés helyett felelősségvállalásra buzdít. E „felnőtt” folyamat alapja, hogy szembenézzenek egykori és jelenlegi önmagukkal. A Káin gyermekei – bármilyen ellentmondásos is – fejlődéstörténet, mivel felcsillantja a humánus(abb) létezés lehetőségét egy ridegtartásos közegben. Amelyben – megeshet – mindenkinek bevégeztetett. Amely peremlétből több nemzedék számára nem látszik esély a kitörésre, csupán a vegetálásra. Amennyiben a Bebukottak nyers, destruktív univerzuma Nietzsche-t, Camus-t és Satre-ot idézi, úgy a Káin gyermekei mikrokozmosza Dosztojevszkijé: ez az egyik alapvető különbség Monory Mész és Gerő nézőpontjában, vállalásában. Ugyanakkor mégis az utóbbi kép- és forgatókönyvíró attidűdje az, amely Albert Camus alábbi hitvallásával rokonítható: „A művészet, önmagában, nyilvánvalóan nem tudja biztosítani azt az újjászületést, amely elhozza az igazságot és a szabadságot. De nélküle az újjászületés formátlan lenne, azt mondhatnánk, hogy létre sem jöhet”.
Gerőt a szabadság (kivált annak hiánya), az igazság, és az eszméletre ébredés – mint az újjászületés egyik lehetséges módja – érdekli. A sivatagban kajtatja, és leli meg az oázist. Ezt jóval fontosabbnak tartom, mint Kiss Rudolf Péter több recenzens szerint – és kétségtelenül – (túl)esztétizáló operatőri munkáját. Vagy a szintén bírált lírai muzsikát, a zenéért felelős Dominique Gadmer monoton, minimalista, repetitív zongorajátékával. Ez a trendkövető, „fogyasztóbarát”, és a tárgytól némileg stílusidegen forma bizonyára elvárás volt a francia koprodukciós partnertől és az HBO-tól. Ám a pirula akkor is epésen keserű, ha a csomagolása (túlságosan) tetszetős. Emellett – a direkt párhuzam elkerülésével – ismert, hogy Dosztojevszkij pszichoanalitikus, filozofikus, szakrális bűnregényeit roppantul inspirálta a populáris műfaj: a grand guignol, a melodráma, a gótikus detektív- és rémregény. Vagyis, Gerő bűn és bűnhődés-dokuja akkor is teljességgel illúziótlan, vigasztalan, ha a fotografálása az ízlésem szerint nem eléggé sprőd a témájához. Merthogy az univerzális gondolatokkal, jelentéstartalommal bíró Káin gyermekei lúdbőröztető, torokszorító, bizonyos pillanatokban pedig katartikus.
Másfelől meglehetős „oknyomozói” kvalitásra vall, hogy az alkotók fölfedezték az azonosságot a több mint harminc évvel ezelőtti bűntettekben, és a szereplők élettörténetében. Ez a közös kapocs, egyben (lehetséges) lélektani indíték, mozgatórugó a megszégyenülés. Leegyszerűsítve: az olyan, egymástól eltérő típusú (élet)helyzet, amelyet a fiúk-férfiak elviselhetetlenül megalázónak tartottak. Barcsai ki is mondja: mindig „pszichopatának” gondolták – de már nem nevetnek rajta. Vagyis, az általános gúny alanya idővel félelmetessé lett. A tinédzserként a született bűnöző benyomását keltő férfi ezzel azt sugall(hat)ja, hogy tudatosan züllesztette magát szörnyűvé. (Aligha.)
A Káin gyermekei számomra legmegrázóbb epizódjai azok, amelyekben az apja holttestét az ágyneműtartóba elrejtő Pásztor Pál és az édesanyja („Pipi mama”), illetve Barcsai egykoron közismerten kikapós-szabatos életmódot folytató anyja, Marika beszél(get). A traumatikus anya-fiú kapcsolat rendkívül érzékeny, mégis sallangtalanul őszinte ábrázolása a film talán legnagyobb értéke. „Minden embernek legalább egyvalakije kell hogy legyen, aki szánja!” – áll a Bűn és bűnhődésben. A szánalom az, amelyet Barcsai Zsolt nem kap(ott) meg a mára koros, megtört anyjától. Aki bár azt mondja, mindent megadott a fiának – noha azt sem tudja, mikor szülte őt. A szánalom érzése az, amelyet Pásztor édesanyja sem volt képes kifejezésre juttatni; ezért – talán tehetetlenségében is – inkább könyörtelenül becsmérelt, alázott, szidalmazott. Gerő emellett azt is példázza, hogy a megszégyenülés öröklődhet. Erre meggyőző bizonyítékul szolgálnak a tizenkét gyereket „nevelő”, egymástól elszakadt Pásztor Pál és a volt neje, továbbá a sokat csúfolt – afféle modernkori Árvácska – Pásztor Valika komor hétköznapjai.
Az általános magány, az elszigeteltség, az elfojtott és elemi erővel kitörő érzések-ösztönök, a stigmatizáltság, a mezsgyére szorultság: az örökké kísértő bűnön túl minderről is szól Gerő Marcell dokumentumfilmje, amelyben legalább annyira ott van Isten jelenléte, mint annak a hiánya. Ettől hat – hatásvadászat helyett – a lassúdad tempója dacára feszültséggel teli Káin gyermekei . Ezért (is), hogy az elnyomó, zsarnoki rendszer társadalmi és „börtönlét-örökségének” allegóriája – úgy is mint kurta közjáték – erőltetett, és meg is bicsaklik. A triász tagjai a rendszerváltozás előtt kerültek be, majd jóval azt követően szabadultak ki a tököli fegyintézetből, de ők maradtak azok, akik voltak: társadalmon kívül rekedt, deviáns, „anti-szociális elemek”. Akiktől hogyha harminc év múltán (újra) megkérdezték volna, mit gondolnak a jövőről, egy nagyváros élővilágának kiirtása és a Föld elpusztítása sejthetően már nem szerepelne a terveik között. E pokoli küldetésnél nekem amúgy jóval szürreálisabbnak tűnne, hogyha Zsolt leülne és párbeszédbe kezdene az édesanyjával.
Horeczky Krisztina
