Két film alapján még merész dolog messzemenő következtetéseket levonni, de úgy tűnik, a Köbli Norbert író és Szász Attila rendező alkotta szerzőpáros a kosztümös bűnfilmek talaján érzi magát a legnagyobb biztonságban, illetve nem szeret kockáztatni. Tavaly bemutatott túsztörténetükkel, A berni követtel az ’56-os forradalom utáni évekig repültek vissza, hogy egy erősen politikus hangvételű kamaradrámában dolgozzanak fel egy megtörtént, de a valós szcenárió menetét tekintve máig vitatott történelmi eseményt.
Második közös projektjük, a szintén a televízió képernyőjére szánt Félvilág még korábbra, a dualizmus végnapjaira nyúlik vissza, és a századfordulós Bécs dionüszoszi életmódját koppintani próbáló, mulatókkal, abszinttal és egy- vagy többéjszakás kalandokat biztosító cédákkal teli Pestet teszi meg idő- és térbeli síkjának. Miként A berni követ esetében, Szászék ezúttal is valós alapokhoz nyúlnak, sőt, megint egy olyan bűnügyet kezdenek el boncolgatni, amelyet akkoriban ugyan megoldottnak tekintettek a hatóságok, mégis számtalan városi legendának adott kifutási terepet. A Félvilág a város egyik leghírhedtebb kurtizánja, Mágnás Elza meggyilkolásának akkoriban a világsajtót is bejáró sztoriját, pontosabban életének utolsó néhány napját tárja elénk.
A vidéki nincstelenségből a pesti Orfeum királynőjévé kupálódott kéjhölgynek nem sokáig kellett elviselnie a kuplerájokban tapasztalható jövés-menést, a kuncsaftok végtelen sorát. Elzát a többek közt a Kiscelli kastélyt is magáénak tudható, osztrák származású, dúsgazdag bútorgyáros, Schmidt Miksa vette pártfogásába, nagypolgári lakásba költöztetve a nőt, ahova bármikor bekopoghatott, ha éppen úgy hozta kedve. Schmidt úr biztosra vehette, hogy érkezzen bármikor, itt mindig tárt combokkal várják.
Az arisztokrata ingóságává lett, Turcsányi Emília néven született Elza ettől kezdve olyan fényűző életet élhetett, amiről még egy világvége mögötti tót faluból származó femme fatale sem álmodhat. Elza ez ügyben is megugrotta a lécet: emberfeletti csáberejével még arra is rávette kitartóját (legalábbis a film szerint), hogy az, korabeli főszponzorként, a nő egyik legköltségesebb kérését teljesítve egy emberként szálljon be egy mozgókép finanszírozásába. Azt azonban a kezdetben még Schmidt sem tudhatta – és innen már kizárólag a film valóságában vagyunk, hátrahagyva a történelmi tényszerűséget –, hogy a film forgatókönyvét Elza fiatal szeretője írja. Márpedig a gyártulajdonos ennyi pénzért joggal várhatta el a kizárólagos részesedést Elza testében és lelkében egyaránt.
Aki egy alig néhány szereplőt felvonultató Gosford Parkot vizionál Köbliék filmjével kapcsolatban, annak az ifjú drámaíró, az Elzának a megfiatalodást, pontosabban az elmúlással való szembeszállást jelentő írópalánta alakja is érdekes lehet, hiszen Gergely (Sándor Péter) már az első jelenetek egyikében feltűnik, a szerelmespár közti viszonyt is nyilvánvalóvá teszik az alkotók, és a fiú szerepe mindvégig meghatározó a „Ki ölte meg Mágnás Elzát?” című fantáziajátékban. A Félvilág azonban (amellett, hogy elhelyezhető a bűnfilm széles spektrumán belül) közelről-távolról sem fapados Gosford Park, a titkok nem a gyilkos kilétét övezik, hanem a főszereplők közti viszonyok kialakulásának történetét, vagy az éppen zajló eseményekre adott reakciók hogyanjait és miértjeit. Mágnás Elza mellett tudniillik végig szorosan ott van a többször is megalázott, valamilyen oknál fogva mégis kitartó és lojálisan viselkedő bizalmasa és komornája, Rózsi, illetve a két nő között vibráló vonalat háromszöggé húzó, újdonsült cselédlány, a romlatlanságával és naivitásával Elza komplementereként felbukkanó Kató.
A szinte végig a (filmbeli nevén) Max Schmidt fenntartotta lakásban játszódó kamaradarab a három teljesen különböző karakter személyiségjegyeinek összeütköztetésén túl egy folyamatos társasjáték, ahol átmeneti szövetségek fonódnak és holtig tartó viszályok robbannak. A Kovács Patrícia (Elza), Gryllus Dorka (Rózsi), Döbrösi Laura (Kató) hármas lebilincselő játéka már önmagában garancia volna a sikerre, amelyet Köbli alapanyaga és Szász rendezése mellett a professzionálisan összerakott látványvilág, Nagy András kissé homályos, cigarettafüstös képei, valamint a mellékszereplők tesznek teljessé. Utóbbiak, noha kevesen vannak és nincs sok dolguk, mégis sokat hozzáadnak a végeredményhez. Egy hosszabb lélegzetvételű kritikában például a Schmidtet játszó Kulka János akár külön bekezdést is kaphatna. A három főszereplőhöz képest persze jóval kevesebbet látjuk a kamera előtt, viszont minden egyes jelenete legalább olyan súlyos, mint az a fekete brokátpalást, amelyben időről időre feltűnik Elzánál.
A női triász tagjai közül a Katót játszó Döbrösi Laurának van a legkönnyebb dolga: a fiatal színésznőnek csak vissza kell tükröznie a kamera lencséjére a lényéből áradó gyermeki ártatlanságot, ugyanígy a tekintetével esetenként tudatosan megvillantott, a törékeny külső mögött lapuló nagymacska természetét. Kovács Patrícia fizimiskája (és a hozzáadott munka) szintén predesztinálja őt a bujaságával falakat ledöntő, erejével tökéletesen tisztában lévő, a körülmények miatt legbelül mégis végtelenül szomorú, nagyvilági nő szerepére, amit hiba nélkül teljesít, a pálmát ezúttal mégis Gryllus Dorka viszi el. Az idei, nagyjátékfilmes megjelenésével (Víkend; kritikánk itt) sokaknak csalódást keltő színésznő a titkokkal teli, a cselekmény előrehaladtával sokszor értehetetlenül viselkedő házvezetőnő szerepében Szász filmjének legemlékezetesebb alakítását nyújtja, egyben megmutatja azt a karaktertípust, amelyik Gryllus Dorkának igazán való.
Bármennyire erős Köbli forgatókönyve a karakterek bemutatását vagy a cselekményvezetést illetően, akadnak benne a logikát felülíró bukfencek vagy hangsúlybeli aránytalanságok. Csakhogy ezeknek egyike sem olyan fajsúlyos, ami különösebben zavaró lenne, pláne ami kizökkentene a történetből. Ugyanakkor erős túlzás a Félvilág láttán rögtön nagyvászonért kiáltani. A berni követ alkotógárdája több szintet is feljebb lépett egy év alatt, és egyáltalán nem kizárt, hogy a megfelelő eszközökkel és költségvetéssel egy kitűnő hazai nagyjátékfilmet tennének le az asztalra, a Félvilág azonban tévéfilm, amelynek az élvezetéhez nincs szükség sötét teremre és nagyméretű gyöngyvászonra. Annak is csak örülhetünk (jelen helyzetben kiváltképp), hogy az egyik közszolgálati adó égisze alatt elkészült tévéfilmről van szó. Miután a filmből is megtudták, hogy ki ölte meg Mágnás Elzát, a csatorna (és az a fölé tornyosuló állam) döntéshozói elkezdhetnének azon gondolkodni, hogy hogyan tartsanak maguknál egy ilyen alkotógárdát, és/vagy hogyan biztosítsák továbbra is azt a színvonalat, amelyet a Félvilág képvisel.
Interjú Köbli Norberttel: itt.
