Mátyássy Áron azok közé a fiatal filmeseink közé tartozik, akiknek a munkáiból a jövőben többek véleménye szerint tananyag lehet. A 2009-es Filmszemlén többszörösen díjazott Utolsó idők rendezőjének legújabb filmjéről, a Víkendről viszont lefelé görbülő szájjal mondhatjuk el (továbbfűzve az „első magyar szarvasvadászos thriller” kínos marketingszlogenjét), hogy Mátyássy ezúttal bakot lőtt.

Az idő múlásával a klasszikus thriller egyre ingoványosabb tereppé vált, amelyen manapság néhány üdítő kivételtől eltekintve már csak más alapzsánerek elemeire támaszkodva próbálnak átjutni a merész vállalkozók. Az olyan, műfaji alapkövek, mint a Gyilkos túra (1972) vagy A rettegés foka (1962), vagy lekoptak a kortárs film palettájáról, vagy a jelenkor filmesei az évtizedekkel korábban készült alkotások leporolásával és/vagy a technika fejlődésében rejlő lehetőségek hozzáadásával próbálják visszahozni a régi idők feszültséggel teli moziját. Utóbbi megközelítés a kisebbik rossz esete, az viszont már jóval komolyabb probléma, amikor a stáb a thriller címkéjét felhasználva igyekszik eladni egy vérbeli akciófilmnek vagy horrornak kevés, egy kriminek vagy más, csavarokkal teli bűnfilmnek viszont túlfeszített történetet.

Mátyássy filmje az utóbbi kategória felé konvergál: egy dúsgazdag, háromfős társaság tagjainak egymáshoz fűződő viszonyát tárja fel, akik egy hétvégi kikapcsolódásnak induló orvvadászat során kikerülnek a röpködő milliók és kenőpénzek világából, és egy halálesettel induló vesszőfutás talajt vesztett szereplőivé válnak. Mindez egy erdélyi, vadregényes környezet keretei közt történik, ahol a főszereplők élete elsősorban a helyiek, másodsorban (a titkokból és hazugságokból adódóan) a másik kettő kezében van. A sztárügyvéd Márta (Gryllus Dorka) ügyefogyott férjével, Lászlóval (Simon Kornél) érkezik a helyszínre a nő első számú ügyfele, a zavarosban óriáshálóval halászó építési vállalkozó, István (Lengyel Tamás) meghívására. A vadászat megszervezésében segítségükre van a karakterek közül talán legérdekesebb, remete életmódjával a helyiek közül is kilógó Lóri (Szabó Domokos), illetve fontos szerep hárul a Vass Teréz játszotta, Lóri által kerülgetett Alinára, valamint arra az Árpa Attilára, aki István verőembereként szolgál, és akinek a legjobban áll a ráosztott szerep.

Az Árpa által játszott figura esetében nem várható el az íróktól egy színes jellemrajz megfestése, pláne egy esetleges karakterfejlődés bemutatása, a három főszereplőt illetően viszont ugyanez már nem mondható el. Sajnálatos módon mégsem történik meg az egyébként teljes joggal elvárható, alapos ábrázolás, e helyett jól ismert, papírmasé alakokat kapunk sablonos jellemvonásokkal, ami többek között azért is csalódás, mert az Istvánt játszó Lengyel Tamás játékán érezni lehet, hogy egy részletesebb szkript és egy markánsabb rendezői útmutatás sokkal többet tudott volna kihozni a színészből. Simon Kornél jellegtelensége tulajdonképpen jól rímel a neki szánt szerepre, Gryllus Dorka viszont azon kívül, hogy hozza a törtető, gátlástalan és rafinált ügyvédnő kliséit, semmi olyat nem tesz, aminek okán emlékezetes maradna az alakítása. Mindez persze abból is adódhat, ami nem csak Mátyássy, de a komplett hazai dialógírás hibája: még a káromkodásokban is ott van a magyar filmek párbeszédeire jellemző modorosság, a lazaság vagy a szleng használata legalábbis zavarba ejtő, a „komoly” beszélgetések pedig kifejezetten izzadtságszagúak.

A film atmoszféráját tekintve ugyanakkor rengeteget köszönhet Győri Márk statikus beállításainak vagy daruzásainak, ahogy alkalmanként az aláfestő zene is feledtetni tudja a könyv és a rendezés mellényúlásait. A főcím alatti gitárreszelés viszont (ami az egyszerre szelíd és vészjósló tájról vett állóképek után robban ki a hangszórókból), olyan érzést kelthet a nézőben, mintha néhány pillanatra áramot vezetnének a moziszékbe. Hasonló ambivalencia jellemzi a képi világot: Győri kompozícióiban van annyi feszültség, vihar előtti csend, hogy teljesen fölösleges időről időre miszlikbe vágni a kapkodó steadycam rögzített képsorokat, csak azért, mert épp autós üldözést vagy verekedést látunk (illetve nem látunk). Azért, mert egy ideje ekkora divat lett a kameracibálás (vegyük csak a Taken trilógiát, vagy az olyan akciófilmeket, mint A szállító széria darabjai), még nem buszáj beállni a sorba Luc Besson mögé.

A Víkend egy furfangos bűnügyi filmként még megállná a helyét, thrillerként viszont az „aki sokat markol, keveset fog” csapdájába zuhan. A rendező mellett Gál Péter és Tóth Csaba jegyezte forgatókönyv ugyanis nem éri be néhány nagy húzással, e helyett megállás nélkül dobálja be a sztoriba az újabb és újabb csavarokat. Az önmegtartóztatás nagy erénye lehetne a filmnek – kár, hogy az expozíciót követően futószalagon követik egymást a néhol meglepő, néhol könnyen kiszámítható fordulatok, és amikor már azt hinnénk, hogy végre a helyére kerül minden, még egyet tekernek rajta. A mennyiség ezúttal is a minőség rovására megy, a lezárás pedig akkor lenne hiteles, ha mindenki megkapná, amire rászolgált. Az elkövetett bűnöket nem polírozhatja fényesre a napsütés, de egy kiadós felhőszakadás sem működhetne tisztító zuhanyként – legfeljebb a hullák körül mosná ki a földet, hogy aztán elnyelje őket a sártenger.