Az iráni felmenőktől Németországban született, majd Bécsben és Teheránban asszonnyá érett Sudabeh Mortezai tavalyi bemutatkozó nagyjátékfilmje, a Macondo leforgatása után nehezen tagadhatná le mind felnőtté válásának multikulturális hátterét, mind a korábbi, dokumentumfilmes pályafutását. A Bécs külvárosában élő, háromgyerekes csecsen menekült özvegyasszony és alig tízéves fia, a főszereplő Ramasan sorsdrámája már azzal kivívta a neki járó tiszteletet, hogy nem csak a tavalyi Berlinale elsőfilmjei között, hanem valódi nagypályán, az Arany Medvéért folytatott verseny mezőnyében is megmérettetett. A hazai közönség a kimondottan az elmúlt néhány év osztrák, svájci és német filmtermésének javát kirakatba állító Szemrevalón ugyan nem találkozhatott Mortezai filmjével, de ha jelentős késéssel is, végül mégis felkerült az itthon forgalmazott filmek listájára, aminek a jelen helyzetben kiváltképp örülhetünk.

Most, amikor a struccpolitika közkedvelt módszerének következtében ideiglenesen enyhülni látszik az idei évünket akarva-akaratlanul meghatározó menekültválság különböző aspektusainak médiajelenléte, érdemes higgadt gondolkodásra felhasználni a ki tudja, meddig tartó, átmeneti csendet. A röfögés vagy kutyaugatás helyett megfontolt, jól átgondolt észérveket használó párbeszédekben, elemzésekben vagy előrejelzésekben sok más, elodázott téma mellett kevés szó esett arról, hogy a hullám elülte után az Európában maradó menekülteknek milyen jellegű segítséget fogunk biztosítani a sikeres integráció előmozdítása érdekében. A felnőttek vagy a fiatalabb generációk esetében lesz nehezebb megtalálni a közös nevezőt? A migránsok „alakíthatónak” gondolt, 8-10 év körüli korosztályának tagjai az elmúlt évek megpróbáltatásai (és megaláztatásai) után vajon nem állnak majd ellent – ha másért nem, hát dacból – a többségi társadalom elvárásainak, a nyugati országokra jellemző kulturális szokások átvételének?

Mortezai filmje kapcsán ezek azok a kérdések, amelyek az eszünkbe juthatnak, egyet továbblépve pedig az, hogy nem lett volna vajon szerencsésebb a dokumentumfilm műfaji eszközeivel megfogalmazni a Bécs peremkerületében külön kolóniába összeterelt, ezúttal történetesen csecsen menekültekre vonatkozó, a fentiekre választ kereső kérdéseket. A rendezőnő talán azt érezte: paradox mód úgy tud a legszenvtelenebbül hozzáállni a témához, ha nem a valóságban létező sorsokat állít a kamerája elé, hanem egy fiktív történeten keresztül, fő- és mellékszálakkal, forgatókönyvbe fektetett cselekménysorral, kidolgozott dramaturgiával operálva „mesél el” egy történetet, amiről persze lerí, hogy amolyan hétköznapi esemény a liberális és konzervatív vonások egészen sajátos és furcsa elegyét felmutató osztrák társadalom keretein belül.

Azzal együtt, hogy a Macondo fontos darabja a témában készült filmek sorának, pláne, ha csak az osztrák mezőnyben elfoglalt helyére gondolunk, fikciós jellege és a dráma műfajába való besorolása a fentiek miatt némiképp erőltetett. Ezt támasztják alá a formai jellemzők is: a kézikamerás felvételek, a szereplők mindennapi rutinjait megjelenítő képsorok a játékidő legalább kétharmadát teszik ki, míg az egyébként vitathatatlanul szép és érzéki kompozíciókat mintha ad hoc jelleggel használná a rendező, újra és újra emlékeztetve saját magát, hogy játékfilmet forgat. Mindezzel párhuzamosan hiányzik a filmből az a két-három drámai tetőpont, amely műfaji tartóoszlopként biztosíthatná a masszív zsánerszerkezetet. Vannak ugyan kritikus helyzetek, tragédia felé közelítő események, amelyek némelyike erősebb is a másikénál, de a film drámaisága pontosan úgy folyik előre a maga medrében, mintha egy „követős” dokumentumfilm megrázó eseményeinek folyamatát figyelnénk a szálkákkal teli moziszékből.

Ami miatt a Macondo végeredményét tekintve e sok félreértés mellett is drámaként tud működni, az a kiskamasz korba lépő, ugyanakkor családfői szerepet is betöltő Ramasan karakterének coming of age sztorija, illetve az őt alakító Ramasan Minkailov hibátlan, elképesztően szuggesztív játéka. A csecsen és német nyelven egyaránt beszélő Ramasan a filmbeli szituációtól vagy az adott jelenetben részt vevő többi szereplőtől teljesen függetlenül ugyanazzal a mozgással, ugyanazzal a három-négy arckifejezéssel viszi el a hátán a komplett műsort. Gyermekkora ellenére színészként elképesztően összeszedett benyomást kelt, ami nélkülözhetetlen a Mortezai által feltehetőleg a személyére írt karakter ennyire pontos megformálásához. A Macondo cselekményének, a kultúrák ütközésének, illetve ezzel párhuzamosan a családfőt vesztett családba érkezett idegen felbukkanásának a története, Ramasan felnőtté válásának folyamatával fűszerezve minden érdekességén túl a főszereplő fiú puszta jelenlétének köszönhetően válik valódi drámává.