Mióta a Trónok harcából jelenség lett, mindenki a potenciális utódot szeretné levadászni, a kiadóktól és producerektől kezdve a fanatikusabb olvasókon át egészen az egyszeri tévénézőig. A tüzes-jeges monstre történetfolyam sikerét nyilván nem lehet egyetlen kiemelt tényezővel magyarázni, ám bárhogyan is viszonyulunk George R. R. Martin írói kvalitásaihoz, a rafinált világteremtés képességét nem vitathatjuk el tőle. A Térség (The Expanse) névre keresztelt tudományos-fantasztikus univerzum már csak a műfaja miatt sem veszélyeztetheti a Vastrón uralmát, de figyelemreméltó részeredményeket azért fel tud mutatni. A Naprendszert kolonizáló emberiség polgárháborús-űrutazós meséje könyvként és sorozatként is komoly esélyekkel pályázhat a “trónokharcás” űreposz kimondottan jól csengő címkéjére.
George R. R. Martin persze nem ok nélkül ajánlgatja a könyvek borítóján a James S. A. Corey álnév alatt dolgozó szerzőpáros munkáját. A két elbeszélői tér közötti hasonlóságok sem véletlenek, a Térséget ugyanis két olyan író alkotta meg, akik aktívan közreműködtek A tűz és jég dala regényfolyamában. Ne szimpla másolatra gondoljunk persze, nem a királyos-sárkányos fantasy mechanikus sci-fi átiratáról van szó. Daniel Abraham és Ty Franck elsősorban Martin módszerét lesték el, azaz hasonlóan viszonyulnak a vonatkozó előképekhez és műfaji klisékhez, illetve egészen hasonlóan építkeznek, mint a mesterük. A Leviatán ébredése címen futó első kötetben egyetlen olyan alkotóelem sincsen, amivel valahol már ne találkoztunk volna, az elbeszélés mégis magával ragad.
A távoli jövőben a Föld mellett a Marson és az aszteroida öv nagyobb égitestein is emberek élnek, ami rivális hatalmi centrumok kialakulásához vezet. Űroperaként hivatkoznak ugyan rá, ám a könyv inkább afféle tudományos-fantasztikus tengerészregény, vadregényes (űr)kikötőkkel, mindenféle (űr)hajókkal és merész (űr)matrózokkal, akik mélységesen megvetik a földi patkányokat. Íróink egy egészen egyszerű, ám annál nagyszerűbb módszert követve rögtön két főhőst választanak és az ő szemszögüket váltogatva szövögetik a sztorit. A becsületes macsó fiatal (űr)hajóskapitány és a kiégett nyomozó természetesen egymás ellentétei és gyakran keresztezik egymás útjait. A történet különféle küldetések egymásutánjából áll össze, melyeket egy átfogó nagy rejtély keretez. Mi természetesen a forrongó gyarmatoknak megfeleltethető Övvel szimpatizálunk, és rögtön megkedveljük az ide-oda (űr)hajózgató, mindenféle veszélyt bevállaló hősöket. A végtelen (űr)óceán archetipikus kalandokat és kihívásokat tartogat, melyek mellett egy komolyabb adag Szárnyas fejvadász és neo-noir, illetve némi Alien és inváziós horror vár még ránk.
Bár a Leviatán ébredése nem nyit új fejezetet a sci-fi történetében, kétségtelenül egy aprólékosan átgondolt, maximálisan profi munka. Hiába fogy el szinte minden fontosabb fordulat után a szufla, hiába a már-már ironikusan egysíkúra írt típuskarakterek, a vázolt jövőkép sikerrel szippantja be az olvasót. Az emberi faj nem nemzetiségek, hanem a meghódított bolygók mentén differenciálódik, a kereskedelmi kapcsolatok és a hatalmi villongások az imperializmus korát idézik ugyan, de egy elképzelt jövőbeli Naprendszerbe applikálva a viszályok rendkívül szórakoztatóak. Hiába a kiszámítható figurák, az izzadságszagúan tudományosnak tűnő fejtegetések és az unalmasan ismétlődő fordulatok, a teremtett világ életre kel és az olvasó szívesen merül el benne.
Az erősségek és gyengeségek ismeretében az alapanyagból készült tévésorozat bevezető epizódja különösen kellemes csalódás. Bár egy pilot alapján messzemenő következtetéseket nem szabad levonni, a mozgóképes adaptáció elsőre sokkal jobbnak tűnik, mint amilyen a könyv volt. A The Expanse alkotógárdája remek érzékkel erősített rá a regény előnyös oldalaira és egyelőre úgy tűnik, pont az idegesítő és rossz megoldásokat gyomlálta ki. Míg a szövegben zavaróan sokat olvashatunk például az elképzelt hajtóművekről, a különféle kisbolygókon és hajókon tapasztalható gravitációról, perdületről és gyorsulásról, addig a sorozat nem vacakol a magyarázatokkal és inkább a szituációkra koncentrál. A kétszereplős nézőpont is gyorsan megtörik, ami azért különösen öröm, mert így több szálon indulhat el a sztori és vélhetően sokkal többet tudhatunk majd meg a marsi és földi életről, az esetleges politikai viszonyokról. Thomas Jane remek választás a kiégett nyomozó szerepére, de a legjobb döntés talán mégis az, hogy a teljes történetfolyamon átívelő inváziós tematikát a jelek szerint nem a könyvben idézett Alien-motívumkészlet mentén képzelik el.
A széria alkotói az első részben egy picit túltolták a CGI-t és egy erőltetetten látványos képi világot próbáltak a tévé képernyőjére álmodni, de a Térség képi megjelenítése kimondottan hangulatos. Igaz, az első részben magából a sztoriból szinte semmi nem derül ki, a látottak kimondottan ígéretesek. Talán szerencsésebb lett volna néhány kulcsfontosságú fordulatot előrébb hozni, de így is kíváncsiak vagyunk a folytatásra. Ami igaz volt a könyvre, az hatványozottan igaz a sorozatra: sikerült egy olyan világot kreálni, amiben jó elmerülni. Ha The Expense bátran elhagyja majd az alapanyagot és rátalál a saját ritmusára, az a “trónokharcás” bolygóközi sci-fi sorozat lehet, amire már várunk egy jó ideje.