Megtörtént eseményként tálalt fikció hatására hihetetlenné torzult tényekből születő mese. Amennyire nyakatekerten hangzik, olyan lenyűgöző a Kumiko, the Treasure Hunter keletkezése és maga a végeredmény is, rávilágítva az emberi történeteink teljességgel kiszámíthatatlan evolúciójára. Címszereplőnk különös utazása valahol az alkotói képzelet és a rideg realitás határán indul, ennek megértéséhez viszont egészen 1996-ig kell visszamennünk. A Coen fivérek ez évben bemutatott alapvetése ugyanis csupa nagybetűvel adta a tudtunkra, a Fargo valódi bűntényeket dolgoz fel. A testvérpár e hangsúlyos figyelmeztetése nemcsak drámai színekkel gazdagította, de rögtön ironikus idézőjelbe helyezte az abszurd éjfekete krimit. A kezdő felirat ugyanis nem több, mint pimasz alkotói geg, mely tökéletesen illeszkedik a műben megfogalmazott társadalmi kritikához. Annak idején csak igen kevesek vették a fáradságot és néztek utána, hogy ténylegesen sehol nem történtek a vásznon látottakhoz hasonló gyilkosságok.

A valóság és a képzelet végül szétbonthatatlanul összekeveredett, mikor 2001-ben a fagyos minnesotai télben egy rendkívül furcsa eset történt. Egy fiatal japán nő kóborolt a vidéken és közös nyelv híján a helyi sheriff csak annyit hámozott ki a szavaiból, hogy Fargo. Takako Konishi holttestét nem sokkal később találták meg, majd a hírt gyorsan felkapta az akkoriban szárnyait bontogató közösségi média is. Nem sokkal később már mindenki arról beszélt, hogy egy őrült japán nő a filmben elásott pénzt kereste, és közben halálra fagyott az erdőben. Az emberek szerettek volna hinni egy ilyen fantasztikusan borzongató történetben és a városi legenda olyan nagy karriert futott be, hogy dokumentumfilm is készült róla, mely feltárta a szomorú igazságot. A súlyos depresszióval küzdő tokiói hölgy egykoron egy minnesotai nős férfival folytatott viszonyt és azért utazott újra Fargo környékére, hogy véget vessen az életének. A 2008-as doksi címe rendkívül beszédes: This is a True Story.

A Kumiko ebből a történetmagból indul ki, amit David és Nathan Zellner író-rendezők addig alakítgattak és változtattak, míg valami egészen különleges mese nem született belőle. A szikár valóság és a szárnyaló képzelet folyamatos feszültsége uralja a történetet, valahol a szürrealizmus, a maró szatíra és a szívszorító dráma határán. A film forgatókönyve többszöri átírás után közel tizennégy év alatt készült el és ez minden tekintetben a mű előnyére vált. A végletekig letisztult elbeszélés, a minimalista eszköztár és az üdítően kevert hangnem mellett a hosszú alkotói folyamat legfontosabb hozadéka egyértelműen az, hogy az elképesztő sztori mögötti sokkoló igazságra és személyes tragédiára menet közben derült fény. A film markáns hangulatát e két ellentétes minőség termékeny egymásra játszása, hatását a személyes álomvilág felszabadító és pusztító kettősségének erőteljes megragadása adja.

Filmbeli hősnőnk sivár, egyhangú életéből az egyetlen kiutat sajátos rögeszméje jelenti, melyhez akár a józan ész ellenében is a végsőkig ragaszkodik. A lélekölő munka, a fojtogató társadalmi elvárások, a magány elől Kumiko egy olyan képzelt játékba menekül, ahol a véletlenül talált VHS a Steve Buscemi által elásott pénz lelőhelyét rejti. Alkotóink finom humorral és nagyfokú empátiával mutatják be a mentális és fizikai utazást, miközben a háttérben folyamatosan érzékeltetik a szomorú realitásokat. Kumiko Japánban és Amerikában is kívülálló marad, aki inkább viselkedik őrült csodabogárként, de nem hajlandó betagozódni és elrejteni a különcségét. Fanatikus kitartása és hajthatatlansága a felemelő zárlatban végül bizarr értelmet nyer. Talán nem is ő a bolond, hanem azok, akik a többség normáit követve feladják a kincsek keresését? Fontos kérdés, melyre a nézőnek szerencsére magának kell választ találnia.

Gyönyörű képek, izgalmas, ellentmondásos karakterek és takarékos történetmesélés teremtik meg a film sajátos hangulatát, a már Hollywoodban sem ismeretlen Kikuchi Rinko erőteljes játéka vezeti a jeleneteket. David és Nathan Zellner munkája igazi Sundance-kompatibilis darab, mely szokatlan hangvételével és ráérős tempójával bizonyára sokakat elidegenít majd. A Kumiko finom, csendes megoldásokkal dolgozik és igen komplex problémákat villant fel. Bár az abszurd felszín mögött végig ott kísért a szörnyű tragédia árnya, végül mindig felcsillan a remény. A menekülés lehetősége mindenki számára adott és az álmoknak ugyan megvannak a veszélyeik, kockáztatni talán mégis jobb, mint beletörődni és megalkudni. A szürke valóságból egy kis fantáziával izgalmasabb világ gyúrható.