A blockbuster-széria folytatásainál a kiszámíthatóság, a kontroll illúziója nagyobb csáberővel bír, mint az esztétikai megfontolás.

A kortárs blockbusterek közt nem csak minden korábbinál nagyobb számban találjuk egy-egy már bevezetett brand újabb tételét – legyenek ezek remake-ek, sequelek, rebootok –, de a kritikus tömeget elért franchise-ok a bevételi listák éléről is leszorítják az új aspiránsokat. Miközben mindkét film viszonylagos kritikai sikernek mondható, a tavalyelőtti Tűzgyűrűt a nemzetközi bevételek mentették meg az egyértelmű bukástól, míg idén A holnap határán volt képtelen kicsikarni a közönség kitüntetett figyelmét. A mindinkább franchise-okra építő nagy stúdiók így ördögi körbe jutottak: a közönség csak a már ismert márkákban hajlandó megbízni, ezzel arra kényszerítve a gyártókat, hogy brandekben gondolkodjanak, így minden újabb folytatásfilmmel arra kondicionálva a nézőt, hogy bizalmát továbbra is a bejáratott címekbe fektesse. De míg a profit-elvet követő stúdiók stratégiája gazdasági szükségszerűségből fakad – miért gyártanának más típusú filmeket, ha a franchise-zokkal érik el a legtöbb nézőt és bevételt? –, a közönség ragaszkodása a blockbuster-szériákhoz ellentmondásosabb és izgalmasabb az egyszerű biztonsági játéknál.

Carolyn Jess-Cooke a sequelekről szóló kötetében (Film Sequels: Theory and Practice from Hollywood to Bollywood) egyenesen Freudig vezeti vissza a közönség elkötelezettségét a már bejáratott szériák iránt. Freud a Túl az örömelven című munkájában veti fel azt a problémát, hogy az emberre jellemző bizonyos – gyakran fájdalmas és traumatikus – események kényszeres ismétlése, ami nem magyarázható az örömszerzés és kínkerülés elveivel. Jess-Cooke szerint ez a viselkedésminta jól kimutatható a sequelek visszajáró nézőiben is, így a stúdióknak elsősorban az az érdekük, hogy minél hamarabb rászoktassák a közönséget a reflexszerű mozibajárásra – miközben ez a koncepció részben azt is magyarázza, hogy egyébként a szigorúan szakmai berkeken kívül sem túl fényes recepcióval bíró alkotások, mint mondjuk a Transformers, hogyan képes harmadjára és negyedjére is tömegeket vonzani a mozikba. Az előre borítékolható élmények komfortzónája, a kontroll illúziója (tudom, mit kapok majd és mennyiért, a vásznon csupa ismerős arc, beavatottként élhetem meg a kapcsolódó művekre tett utalásokat) nagyobb csáberővel bír, mint bármilyen cizellált esztétikai megfontolás – mint amikor egy szebb napokat látott tévésorozatot akkor is tovább nézünk, ha már nem lelünk benne akkora élvezetet, mint az első évad idején.

Szemben a remake-ekkel, a folytatások és előzményfilmek funkciója kettős: míg egy gazdasági okokból készült újrafilm célja, hogy az eredetihez nagyon hasonló élménnyel szolgáljon, megismételve annak leginkább katartikus fordulatait (lásd az eredettörténet traumáihoz minduntalan visszatérő szuperhős-rebootokat), egy sequelnek a forrásfilm részleges ismétlésén túl annak cselekményét folytatnia kell, nem csupán reciklálni azt. Így a franchise-filmekben két szempont ütközése kelt állandó belső feszültségeket: egyrészt, az eredeti élmény megismétlése, másrészt pedig ennek az ismétléskényszernek az összeegyeztetése a történet folytatásával. A tavalyi nyár három kiemelkedően sikeres blockbusterének – A majmok bolygója: Forradalom, Transformers: A kihalás kora, X-Men - Az eljövendő múlt napjai – egyaránt megoldást kellett kínálnia erre a kihívásra, miközben franchise-aik egyenként a szerializáció különböző szakaszaiban járnak. A Transformers és az X-men már lezárt egy önálló dramaturgiai egységnek tekinthető trilógiát, előbbinek ez volt az első epizódja, aminek főszereplői nem a Witwicky-famíliából kerültek ki, utóbbi pedig – egy lépéssel Bay sorozata előtt járva – épp megpróbálja összeegyeztetni az első három rész történetét a negyedikben megkezdett előzménysztorival.

Mindezt tovább bonyolítja, hogy Bay és Singer sorozatai lazán érintkeznek más franchise-okkal is: a Transformers és a szintén Hasbro-játékokon alapuló G.I. Joe-ban a készítők már rejtettek el kisebb utalásokat a másik fikciós világ párhuzamos létezésére, ám az X-men és a Bosszúállókkal fémjelzett Marvel-filmek közt most jelent meg az első, jogi okokra visszavezethető diszharmónia. Ugyanis az Amerika Kapitány: A tél katonája bónuszjelenetében megjelenő Higanyszál a képregények alapján egyértelműen azonos az X-men azonos nevű karakterével, viszont a különböző stúdióknál készülő franchise-ok különböző interpretációját kínálják a figuráknak. Hollywod elburjánzott brandjei így már nem csupán elfojtják maguk mellett az éledező, még fel nem futtatott konkurenciát, de afféle egymáshoz túl közel sodródott galaxisokként ütköznek is, és mint azt az X-men és a Bosszúállók példája mutatja, ez a találkozás nem mindig szolgálja a párhuzamos mitológiák koherenciáját. A 2011-ben újraindított A majmok bolygója-sorozat – ami sem a klasszikus szériával, sem Tim Burton filmjével nem áll kapcsolatban, bár előbbinek újrahasznosítja néhány elemét – egyelőre elkerülte a világépítés ilyesfajta előnyeit és buktatóit, a nemrégiben mozikba került második rész finom hangsúlyeltolásokkal (most már egyértelműen Caesar, a majmok vezére a film főhőse) variálja az ember-majom konfliktus az első részből ismerős dinamikáját, eközben gördülékenyen építve tovább a történetet. Ez a három példa természetesen nem meríti ki a folytatás-logika lehetőségeit: a tavasszal mozikba került 300: A birodalom hajnala a Fűrész-filmek mintájára az eredeti film cselekményével párhuzamosan zajló eseményeket mutat be, eközben egy öngyilkos húzással felülírva a korábbi film monumentális tragikumát, épp attól a drámai töltettől megfosztva a nézőt, ami az alapsztori vonzerejét jelentette.

Tavalyelőtt a Bosszúállók eseményeit követő Vasember 3. a történetében is frappánsan utalt a Joss Whedon brutálisan sikeres filmje által generált problémákra: miképp ez a stúdió számára is némi gondot jelenthetett, Tony Stark lelki válságát a filmben épp az okozta, hogy nem érezte meghaladhatónak a Bosszúállók monumentális rombolását, a világ megváltása után minden egyéb apró-cseprő ügynek tetszik. Az itt tárgyalt blockbusterekben viszont az alkotók mintha épp az ismétléskényszer, a múlt megváltoztatásának vagy újrajátszásának témája köré építették volna filmjeiket. Mindhárom film hősei azon dolgoznak, hogy az előző epizódok kataklizmái – erőszakos konfliktus majmok és emberek, illetve emberek és mutánsok közt, óriásrobotok városrombolásai – ne következzenek be újra, ugyanakkor a cselekmény, a nézői elvárásoknak megfelelően, természetesen a látványos katasztrófák irányába halad. A robotok Chicago helyett Pekinget rombolják a földig, a majmok és az emberek újra mészárolni kezdik egymást, Magneto pedig sokadjára is elszabadult hajóágyúként pusztít az útjába került rendőrautók között. A freudi koncepcióban az ismétlési kényszer szimbolikus időutazás, ami lehetővé teszi az egyén számára, hogy ellenőrzése alá vonja a múlt számára kellemetlen eseményeit, a fenti három filmből kettőben pedig fel is bukkan ez a motívum.

Az X-men konkrétan az időutazós sci-fi műfaját vegyíti a szuperhősök történetével (ezt apropóként használva arra is, hogy összeeressze az eddigi filmek két szereplőgárdáját), az új Transformers pedig épp egy, a széria eddigi mitológiáját felülíró flashbackkel (ún. retconnal) indul, amiből kiderül, hogy az óriásrobotok már a dinoszauruszok korában is a Földön jártak. A majmok bolygója: Forradalom továbbra is tartja magát a szigorúan lineáris elbeszéléshez, amit részben az indokol, hogy a másik két szériával ellentétben ez a történet még csupán a második epizódnál tart, így sem a változatosság, sem a belső ellentmondások elkerülése érdekében nem kényszerül rá, hogy ezt megbontsa. De Matt Revees filmje ezen kívül abban is eltér társaitól – és a kortárs blockbuster-szériák többségétől –, hogy főhőse számottevő jellemfejlődést mutat. Míg Magneto, Farkas vagy Optimus fővezér elveiknek és előítéleteiknek köszönhetően jutnak el újra és újra ugyanabba a szituációba (nyílt harc az emberekkel, nyílt harc az álcákkal), és így a nézői elvárásokat kiszolgáló, lehatárolt mozgástérrel bíró figurák, Caesar eredendő pacifizmusa mellett is képes átlépni saját határait – lásd ezen epizód konklúzióját a „majom nem öl majmot”-elv kapcsán. A kötelező ismétléseket megtartva a három film közül A majmok bolygója volt képes arra, hogy a blockbuster-szériáktól elvárt ciklikus szerkesztésmódot összeegyeztesse egy dinamikusan fejlődő figurával, ezzel nem csupán címében és a motion capture használatában, de főhősében is egy lehetséges evolúciós lépcsőfokot jelezve a filmtípus történetében.

Az ismétlés és újrajátszás születésük óta a blockbuster-sorozatok fontos szervezőelve, de az új slágerfilmekben ez a téma a korábbiaknál jóval markánsabban jelenik meg. A sokadik kört futó szériákban már a konfliktusok szintjén is megjelenő ismétléskényszerrel ezek a filmek amellett, hogy nyíltabban feltárják saját természetüket, a befogadó számára is újabb azonosulási pontot kínálnak. Hőseik esetleges ellenkezésük ellenére is ugyanúgy belesodródnak az egyszer már megtörtént szélesvásznú katasztrófákba, mint az ugyanarra az élményre negyedjére és ötödjére is jegyet váltó néző – és mint a stadiont emelgető Magneto az X-men fináléjában, valójában élvezik is.

A szöveg először a Filmvilág 2014 augusztusi számában jelent meg,